2010. július 15. Közélet

Figyelem! Mindez csupán a fantáziám szüleménye. Magam is azt remélem, hogy semmi sem valósul meg belőle. Ám ha mégis, ne engem kárhoztassanak, hiszen idejében szóltam.

A 2002-es választások után véget ért a „polgári” jövő, és megint elkezdődött a „cucilista” múlt. Ördögi ravaszsággal folytatódott kifosztásunk, megmaradt javaink elherdálása és külföldi kézre játszása. A cionista globalizáció kegyetlenül átgázolt rajtunk. Öntudatunk megrendült, hitünk kialudt, vészesen elszegényedtünk és elhülyültünk. Népünk két acsarkodó táborra szakadt: a „nemzeti” oldalon álltak a viszonylag tisztán látó és hasznos célokat kitűző, ám cselekedni gyáva és lusta „patópálok”; velük szemben pedig a testileg-lelkileg lerongyolódott, identitásukból kivetkőztetett és biológiai fogyasztóvá züllesztett szavazóbarmok. S valahol magasan fölöttünk trónolt az áruló idegenbérencek, szálláscsinálók, magyarfalók mindent lefölöző, gátlástalan jólétben dőzsölő, érinthetetlen kasztja.

A nemzet lumpenizálódása, fogyása és szétrohadása sebes léptekkel haladt előre, miközben az Izraelből és máshonnan elvándorló zsidók s a bolygónk barátságtalanabb, kedvezőtlenebb adottságú zónáiból menekülő színesek tömegesen telepedtek be a faképnél hagyott szülőföldjükhöz képest édeni körülményeket biztosító Kárpát-medencébe. 3-4 évtized múltán etnikai összetételünk (a beözönlő hitvány csőcselék miatt) teljesen átbillent, s nemcsak egzisztenciálisan, hanem számbelileg is kisebbségbe szorultunk a saját megcsonkított hazánkban. (Mondanom se kell, akkorra a trianoni utódállamokban az utolsó magyar szigeteket is elnyelte az örvény.) Sorban eltünedeztek a nemzeti jelképek, zászlók, a sírfeliratok, cégérek és címerek, s a Himnuszból is csak a balsors maradt nekünk.

Az eredendő belső viszályok továbbra sem csitultak, az élelmes zsidó elit (mely régen „őshonossá” avatta önmagát) pedig kíméletlenül ránk uszította a gyökértelen jöttmentek seregét, mely némi konc fejében bármire kaphatónak bizonyult. Visszafordíthatatlan romlásunkat az tetőzte be, hogy hazánk nevét Izraelre „keresztelték”, majd államformánk és alkotmányunk megváltoztatásával királlyá koronázták a legmódosabb zsidó bankárt, természetesen nem sábeszdeklivel vagy svájci sapkával, hanem a Parlamentben őrzött Szent Koronával.

Kontinensünkön s a világ többi részén is hasonló tendenciák érvényesültek. A szabványformákba gyömöszölt, liberál bürokratikus (liberális cenzorizmusú) Európai Unióban szép csöndben föloldódtak a sajátos arcukat, különféle hagyományaikat egyre kevesebb sikerrel védelmező kis és nagy nemzetek. A fehér faj fokozatosan elvesztette gazdasági és kultúrfölényét, katonai ereje megroggyant, számaránya az emberiség összlétszámához viszonyítva 15 % alá csökkent.

A világot egyértelműen egy globális zsidó maffia s az általa pénzelt zsoldos-réteg uralta. Habozás nélkül elfojtottak minden „terrorista” ellenállást és érdekeiket keresztező törekvést. A „másságot” élelem-megvonással, lakásrombolással, börtönnel, deportálással vagy kivégzéssel honorálták. Halálbüntetés terhe mellett kötelezővé tették a héber nyelvet, a körülmetélést és a mózesi vallást. A keresztény, buddhista, hindu, muszlim stb. templomokat zsinagógákká alakították, bár ők kizárólag a Mammont s az aranyborjút imádták. A politikusok már képtelenek voltak a feszültségeket kezelni, ezért 3 félelmetes világháború robbant ki a XXI. században. (Hím ivarszer csonkításának mellélhatása a gyűlölet, mindenki iránt. Női ivarszerv csonkítása szolgálat és visszahúzódás az emberektől. USA tudósok szerint. Szerk.)

2034-ben a leláncolt bennszülöttek föllázadtak a zsidó zsarnokság ellen. Ajkukon a „Holokauszt nem volt, hanem lesz!” mozgósító jelszavával megrohamozták és elsöpörték a NATO-csapatokat, s fölperzselték Észak-Amerikát, valamint Európa jelentős hányadát. Az egyetemes történelem legkártékonyabb fajtáját (beleértve a fél- és negyed-zsidókat is) dühükben az utolsó szálig likvidálták, s a hullákat a Sátán kegyelmébe ajánlották.

2061-ben a régi bosszúvágytól hajtott színesek rátámadtak a fehérekre, s miután egy véres háborúban legyőzték és megritkították őket, a már semmilyen veszélyt sem jelentő maradékot egyszerűen száműzték Szibériába. Közben a kínaiak pár évtized alatt hihetetlenül elszaporodtak és megerősödtek, s leplezetlen mohósággal egyeduralomra törekedtek.

2085-ben a fajok harca a végkifejletéhez érkezett. A megint csak szolgaságba taszított páriák összefogtak Kína ellen, s az előzőeknél is barbárabb – immár ötödik – (atom)háborúban megtörték gerincét.

A Föld totálisan elszennyeződött és megmérgeződött, az élet az egész sártekén elviselhetetlenné vált. Az Istentől s a természettől elrugaszkodott embercsorda állati sorba zuhant vissza, amolyan őskori állapotok közé. A túlélésen kívül semmilyen komoly terve, célja nem volt már, egykori kultúrájának, civilizáltságának emlékei is lefoszlottak róla. Azok is vesztesnek érezték magukat, akik látszólag nyertek.

A háborúk a születésszabályozást is megoldották, hiszen a 10 milliárdra fölfutó népesség alig 2 milliárdnyira apadt. Tombolt a rák, a pestis, meg a számtalan ismeretlen eredetű, gyógyíthatatlan betegség. A felszíni vizek ihatatlanná váltak, az ózonpajzs szitává lyuggatódott, a virágos rétek kiégtek, az erdők elsorvadtak, a szárazföldek elsivatagosodtak, a légkör egyensúlya megbomlott; viharok, áradások, hegyomlások és egyéb katasztrófák dúltak, s az évszakok összevissza követték egymást. Az emberek alig vánszorogtak, álmodni, sőt aludni sem mertek. A családok, a szervezett közösségek szétestek, mindenki alkalmi bandákba verődött, és tovább öldökölt a vízért, a szűkös élelmiszer-készletekért s a különböző nélkülözhetetlen anyagi forrásokért; de újabb világháborúra már senki sem gondolt.

A magyarság bárkit kiszolgáló lakájszellemisége, silány megalkuvásai dacára sem tudott többé fölemelkedni, az apokaliptikus világégések szörnyű sebeket ejtettek rajta. A számottevő népek rég leírtak bennünket, így meg se próbáltak kiirtani vagy leigázni. Megelégedtek azzal, hogy fajtánk pár százezres elkorcsosult töredékét egy félreeső északi rezervátumba terelték, mint egykor a szebb napokat látott indiánokat. Az aggasztó nincstelenség, a mostoha hóviharok s a szüntelen testvérharc rövidesen a nyomainkat is elmosták. 2220-ban, szülőföldjétől távol, végelgyengülésben meghalt az anyanyelvét még törve beszélő utolsó magyar. Vele együtt sírba hulltak a belső áskálódások és gyűlölködések is. A kipusztult, átokverte szittya nemzet végre megbékélt önmagával.

Sovány vigasz, hogy a XXIII. század derekán valamennyi náció megtért az örök vadászmezőkre. Mikor Isten újra alászállt a mennyből, hogy ítélkezzen fölöttünk, már nem talált életben senkit.

Siklósi András

(JOBBIK GONDOLAT)