2010. február 14.Közélet

„Új beszél” a múltban és a jelenben
Nagy égi adomány lehet egy író számára, ha olyan művet tud alkotni, mellyel részévé válik a világ közgondolkodásának, ha modelleket, gondolkodási formákat, aforizmákat tud létrehozni. A XX. század irodalmi alkotásai közül fel kell sorolni ötöt, mely e kategóriába tartozik, a kommunista rabigát megélt térségünkben, de talán az egész világon benne lenne az ötben George Orwell 1984 című alkotása. A totális diktatúra, a hatalmi cinizmus, az embert eltipró személytelen állami gépezet több művészeti ágazat alkotóit megihlette, de talán George Orwell volt az, aki azok számára is életközelbe hozta, megélhetővé tette a sztálinizmus borzalmát, akik nem élték azt meg közvetlenül. Orwell művének egyik nagy erénye, hogy nevet adott olyan jelenségeknek, melyeket csak hosszú körbeírással tudtunk volna kifejezni. A „duplagondol”, az „újbeszél” ugyanazt jelenti mindenki számára, aki a könyvet olvasta s főleg azoknak, akik egy ilyen diktatúrát meg is éltek.

A kommunizmus alatt sínylődő országokban kötelező volt a valósággal köszönőviszonyban nem levő új beszédtechnikákat alkalmazni, akkor is, ha mindenki tudta a kvázi-értelmiségi agitproposoktól a szakmunkásokig, hogy a hivatalos szólamok hazugok, s a tévedhetetlen párt által kijelölt út nem vezet sehová.

1989-ben úgy tűnt, hogy mindez már a múlté. 1991-ben Kelet-Középeurópátban sokan őszintén hitték, hogy az első iraki háború valóban Kuvait szuverenitásról és a tömeggyilkos diktátor, Szaddam Husszein megbüntetéséről, végső soron igazságosságról, méltányosságról, illetve igazságtevésről szól. Fokozatosan azonban rá kellett jönni, hogy egy olyan világot építünk, mely sokban emlékeztet a letűnt kommunista korszakra, csak annyi a különbség, hogy kevesebb a tabu, és hihetőbb a hivatalos propaganda. Ugyanakkor a propaganda sok esetben legalább olyan hazug és cinikus, mint két évtizeddel ezelőtt például a Ceausescu-rendszer hivatalos sablonszövegei. (Vagy a szovjet megszállók báb kormánya a háborús bűnös Kádár-rendszer.)

A második iraki háború hivatalos megindoklását már jogos kételkedés fogadta szerte a világon. Érdemes megvizsgálni, hogy a magát demokratikusnak, liberálisnak és baloldalinak mondó, valójában a globalista háttérhatalom által mozgatott csereszabatos közéleti bábfigurák által forgalmazott jelszavak mit is takarnak valójában.

Multikulturalizmus

Kevés fogalom van a társadalomtudományban és a politikai publicisztikában, mellyel annyira és annyiszor éltek volna vissza, mint a multikulturalizmus kategóriájával. Mit is jelent a tulajdonképpeni multikulturalizmus? Kulturális diverzitást, nyelvi, identitásbeli, mentalitásbeli, művészeti sokféleséget. Mi ennek az ellentéte? A homogenitás, az egyneműség, vagyis, az, amit a McDonald’s „kultúra”, a globalizmus terjeszt.

Hogy is van akkor, hogy pont a globalisták hivatkoznak a leggyakrabban a multikulturalizmusra, miközben nem a multikulturalizmus tényleges megőrzésének modelljét terjesztik, nem a helyi közösségeket erősítik, hanem épp ellenkezőleg: lebontják ezek védekezőképességét, gazdasági, kulturális szinten egyaránt, a kis- és középvállalatok tönkretételével, a hollywoodi nonkultúra népszerűsítésével? Metaparadigmális szinten támadnak, az emberek viszonyuláskultúráját, évszázados értékrendjét semmisítik meg: a jó/rossz helyére a loser/winner kerül, a becsületesség, következetesség, elvhűség, elhivatottság másodlagossá válik a sikeresség-centrikus propaganda által megtámadott közösségekben. Hogy oldható fel ez a látszólagos ellentmondás?

Egyszerűen: a globalisták multikulturalizmust mondanak, de homogenitást, egyneműséget céloznak vele. A multikulturalizmust ugyanis nem a közösségek egymás mellett élésével akarják elérni, hanem e jelszóval próbálják magukat a közösségeket feloldani egy kulturális olvasztótégelyben. A tundra, a dzsungel és a sivatag természetes élővilága helyett mindezek mesterséges, ellenőrzött és szelektált reprodukcióját. A kultúrát átörökíteni képes nemzetállamok szövetsége helyett amerikai típusú koktél-államot. Mi ez, ha nem az orwelli újbeszél egyik mai jelensége?

Az állam semlegessége

A „balos” retorika egyik visszatérő eleme az állam semlegessége. Ennek jegyében lehetett fellépni a hitoktatás ellen, lehet elsikkasztani a nemzeti szellemű történelemoktatást, lehet gyökérteleníteni a felnövekvő generációkat. A semleges államnak is alapfunkciója azokban, polgárainak védelme. Nézzük a talán első számú liberális kútforrást, John Locke megfogalmazását. Locke kimondja, hogy „nem tartozik az államra a lelkek gondozása”1, de egyben megvonja az állami kompetencia határait és megszabja az állam legfontosabb feladatait. Az állam (…) olyan emberi közösség, amely csak a polgári javak megőrzésére és előmozdítására alakult.” Majd hozzáteszi: „Polgári javaknak nevezem az életet a szabadságot, a testi épséget, az egészséget és a külső javak – amilyenek a birtok, a pénz, a házi eszközök, stb. – birtoklását”.2

De hol van az állam semlegessége akkor, amikor nap, mint nap hallunk híreket magyarok ellen irányuló, cigányok által elkövetett brutális bűncselekményekről – mit több, az utóbbi időben, ha nemi erőszakról, lincselésről, rablógyilkosságról, kéjgyilkosságról vagy életveszélyes sérülésekkel járó rablásról hallunk, majd’ minden esetben bebizonyosodik, hogy az eset mögött cigány elkövetők húzódnak meg – az állam képviselői pedig váltig tagadják a cigánybűnözés létét is. Miközben kriminológusok állítják dokumentáltan, hogy léteznek tipikusan cigány elkövetési módok, tipikus cigány bűncselekmények. (Amit persze az Orbán Viktor által legutóbb oly megindító pátosszal magasztalt „józan ésszel” gondolkodó mindennapi ember „szakértők” igénybevétele nélkül is tud, sőt, ha kell, példákkal illusztrál.)

Ha a szociológusok nem lennének többségükben agy mosott, a politikai korrektség nevű kretenizmussal beoltott balliberális ál-értelmiségiek ("amőbaagyúak), akkor rég feltérképezték volna, hogy milyen szocializációs mechanizmusok állnak eme, egyre fenyegetőbb társadalmi jelenség, a cigánybűnözés mögött. S íme, miközben a cigányok egész falvakat és városrészeket tartanak rettegésben, a magyar bírói testület tagjainak, a semleges állam képviselőinek az a legfőbb problémája, hogy a Gárda egyenruhája állítólag félelmet kelt a cigányokban s egy alkotmányos demokráciában úgymond nem alakulhat ki egy olyan képzet, hogy „majd jön a Gárda és rendet csinál”.

Nemcsak egy alkotmányos demokráciában de bármiféle, alapfeladatait ellátni képes államban nem alakulhat ki olyan képzet az emberek nagy részében, hogy nem érdemes tyúkot, libát, kacsát tartani, mert a cigányok ellopják, rosszabb esetben elrabolják, nem szabad kimenni este az utcára, mert életveszélyes, felesleges köztéri szobrokat állítani, mert úgyis az öntödékben kötnek ki a színesfémtolvajok áldásos tevékenysége kapcsán. Abban aligha érhetünk egyet a liberális Locke-al, hogy az államnak ne lenne feladata a lelkek gondozásának területén, azaz ne lenne felelőssége abban, hogy milyen értékrendben szocializálódnak újabb és újabb generációk, de az, hogy minden államnak elsőrendű funkciója a polgárok életének, testi épségének és javainak megóvása, az bizony tagadhatatlan tény. A „semleges” magyar állam erre képtelen.

Ha létezne közbiztonság fenntartására törekvő akár „semleges” magyar állam, akkor a Magyar Gárdát bevonnák a jogbiztonság megteremtésének stratégiai tervébe a betiltás helyett. De az az állam, mely liberális büntetőjog-politikájával, „politikailag korrekt” kommunikációjával, a bűnüldözés nyílt szabotálásával kifejezetten lovat ad a bűnözők és ezen belül – a statisztikák tanúsága szerint - elsősorban a cigánybűnözők alá, miközben a társadalom önvédelmi reflexeit bénítani igyekszik, minden, csak nem „semleges”.

De nézzük ugyanezt más szempontból. A „semleges” állam minden vallási közösséget ért szimbolikus inzultust egyformán torolna meg. A kereszténységet lehetett kigúnyolni művészet címszó alatt ismételten, de mi történt volna, akkor, ha ugyanezt a zsidó szimbólumokkal tették volna? Mi lett volna, ha a Pannon Rádióban mondta volna azt élő adásban egy munkatárs, hogy legszívesebben kiirtaná az összes zsidót s nem Baragó a Tilosban a keresztényekről? Mi lett volna, ha nem a mélymagyarokról írja Spiró György, hanem mondjuk a haszid zsidókról írta volna egy keresztény magyar költő, hogy a „szarból” jönnek? Lovas István örökbecsű hasonlata volt ebben a témában, amikor a Hustler nevő pornómagazin főszerkesztőjéről szóló film plakátja a főszereplőt egy női vaginára Krisztusi pózban „feszítve” ábrázolta, hogy mi lett volna, ha valaki színes kondomokat húzott volna egy menórára és azt írta volna alá, hogy United Colors of Benetton. Meddig lehetett volna azt a plakátot köztereken kiállítani? Na, ugye!

A példákat vég nélkül lehetne sorolni, a következtetés ugyanaz maradna: a magát balliberálisnak mondó politikai bűnszövetkezet által semlegesnek hirdetett állam minden, csak nem semleges: elnyomja a magyar kultúrát, kultiválja a devinciákat és nyíltan támogatja az országon belüli magyarellenességet.

2. rész

Szólásszabadság

A világ irányítására törekvő háttérhatalom egyik alantas fogása az, hogy megpróbálja elvenni leigázottak szavait, megpróbálja átírni mondataikat, fogalmaikat új értelemmel tölti fel, megkísérli kijelölni a „szalonképes” közbeszéd határait. A gyarmatosítók célja az, hogy a gyarmatosítás tényéről se lehessen beszélni. Aki mégis megteszi, azt minden erővel megpróbálják a perifériára szorítani. A gondolatszabadság jegyében már a kilencvenes évek elején szellemileg, erkölcsileg diszkvalifikálni azokat, akik másként mertek gondolkodni például az államadósságról.

De nézzünk egy még érzékenyebb témát! Ha Csurka István a kilencvenes években New York - Tel Aviv - Budapest tengelyről, szálláscsinálókról, izraeli térhódításról, tervszerű izraeli betelepülésről írt, akkor megpróbálták antiszemitának, szélsőségesnek, összeesküvés-elméleteket bogozónak beállítani. Ehhez képest a nemrégiben Izrael állam elnöke, Simon Perez beszélt arról gazdasági vezetők – tehát a potenciális végrehajtók – előtt arról, hogy ma már nem kell fegyver a birodalomépítéshez, s hogy Izrael felvásárolja (többek között) Magyarországot. Erről a nyilatkozatról a main stream politika egyszerűen nem vett tudomást a szólásszabadság szentségének jegyében: egyszerűen nem viszonyult hozzá A balliberális, komprádor sajtó képviselői pedig megpróbálták bagatellizálni a jelentőségét. (Az itt és most körbe írt jelenség leírásának szemszögéből mellékes, hogy Csurka ma pont azokat támadja a leghevesebben – megbízásból? féltékenységből?- akik az általa megjelölt problémákat a magyar közéletben egyedüliként merik tematizálni és vállalják ebben az ügyben a politikai konfrontációt a háttérhatalom intézményeivel é magyarországi képviselőivel.)

S akkor még nem említettük a tabuk tabuját, a Holocaustot és az ún. holocaust-tagadás krimianalizálását. Amelynek a legmegveszekedettebb hívei sem tagadhatják, hogy ez nyílt diszkrimináció minden más, a történelem során a részbeni fizikai megsemmisítésig terjedő súlyos jogtalanságot elszenvedett néppel. (Holokauszt anyagi kárpótlással egy új nemzedéket büntetünk, aki nem voltak az elkövetők, de  a mérhetetlen kapzsiság okai miatt mégis annak tekintjük.)

Mi lenne, ha beemelnénk a büntetőjogba a Trianon-tagadást, a Gulag-tagadást, a Recsk-tagadást és még sorolhatnám? Mi maradna akkor a történészek kutatói szabadságából? Azt már ne is említsük, hogy a Holocaust áldozatainak számában és az áldozatok elhalálozási módjának megítélésében a zsidó main stream holoucastkutatók adatai között is hatalmas különbségek vannak. Akkor voltaképpen mit is akarnak betiltani lassan már Magyarországon is? És hogyan akarják ezt összeegyeztetni a szólás- és gondolatszabadság alkotmányszinten rögzített alapelvével? Bizony a szólásszabadság határai is csak addig terjednek, ameddig az ne zavarja a háttérhatalom érdekköreit.

Demokrácia, emberi jogok

Hosszan sorolhatnánk, hogy az elmúlt húsz évben magát balliberálisnak hirdető kormányzatok uralma alatt hányszor sértették meg súlyosan az állami szervek az emberi jogokat. Míg egy polgárőr nem bilincselhet meg egy tetten ért biciklitolvajt a rendőrség kiérkezéséig, míg az egyszerű ember nem védheti meg a saját eszközeivel saját tulajdonát, addig a rendőrség pribékjei 2006. október 23-án azonosítójel nélkül következmények nélkül tombolhattak, törhettek szadista kéjjel csontokat, lövethettek ki szemeket és lovakkal taposhattak ártatlan, ünnepelni kívánó embereket.

De idézhetném Budaházy Györgynek és társainak esetét is, melyet a Magyar Guantanamo című film híven dokumentál. A hatalom képviselői, a „semleges állam” hirdetői politikai rendőrségként kezelik a rendfenntartó szerveket, s nyíltan diszkriminálják az állampolgárokat politikai hovatartozásuk szerint a demokrácia és az emberi jogok zászlaja alatt.

Egyenes beszédet az „új beszél” helyett!

Mindezeket végiggondolva megállapítható, hogy a magyar politikai elit elsőrendű feladata lenne az egyenes beszédnek a visszaemelése jogaiba, s a lassan kialakult újbeszéllel való leszámolás.

Sajnos Kárpát medencében széttekintve nem sok olyan politikai szervezetet látunk, mely ne alkalmazkodna az orwelli körülményekhez, mely ne használná az „újbeszélt”, mely ne kerülné a lényegről való kommunikációt, mint macska a forró kását, mely ne igyekezne igazodni a politikai ízlésdiktátorok által meghatározott szabályokhoz, abban a reményben, hogy a háttérhatalom által megszabott szalonképességét megőrizze.

A komprádor-pártokkal nem érdemes foglalkozni. Felvidéken és Erdélyben az RMDSZ és az MKP miután egyetlen aduászát kijátszotta a semmire, hitelesítette a Nyugat felé az integrálódni kívánó Kis-antant államokat, most rájött, hogy mégiscsak jó lenne az autonómia valamire és hogy a szlovákok illetőleg a románok mégsem olyan hálásak a korábbi politikai támogatásért. E szervezetek, még abban az esetekben, ha vezetőik Szőcs Géza klasszikussá vált megfogalmazásával élve „megdöbbennének és megjavulnának”, akkor sem lennének alkalmasak státusukból kifolyólag, arra hogy a lényegről, a globalizmus emberellenességéről és a háttérhatalom machinációiról beszéljenek. Szempillantást alatt rájuk sütnék a szélsőségesség bélyegét, s még akár be is tilthatnák őket a bármiféle magyar érdekérvényesítéssel szemben eleve ellenséges trianoni utódállamok. De persze ettől távol vagyunk.

Az RMDSZ számolgatja az újabb kormányzati szerepvállalásért kapott ezüstpénzeket, a miniszteri, államtitkári, főigazgatói tisztségeket, miközben húzza-halasztja, hogy tavaly szeptemberi vállalásának megfelelően aláírassa székelyföldi önkormányzati képviselőivel és polgármestereivel a Székelyföldi Memorandumot, nehogy végre konszenzuális előrelépés történjen a székely területi autonómia kérdésében. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot pedig hitegeti ez ügyben, igyekszik egyszerre megőrizni a Tőkés László közelségéből, tárgyalópartneri státuszából óhatatlanul rávetődő erkölcsi hitelességet és az autonómia-küzdelem de facto feladásával egyenértékű kormányzati pozícióját. Az MPP el van foglalva belső problémáival és elnökének pozíció-megőrzési igyekezetéből fakadó antidemokratikus, alapszabály és törvényellenes eljárásmódjának „lekezelésével”. A Délvidéken az VMSZ nagyjából ugyanazt a politikát űzi, mint az MKP és az RMDSZ.

Belsőmagyarországon a magukat baloldalinak hazudó politikai erők, a kormányzó MSZP és a széteső félben levő SZDSZ a gyarmatosító háttérhatalom közvetlen képviseletét jelentik a magyar államéletben. A KDNP Fidesz-nyúlvánnyá vált, az MDF immáron teljesen feladta önmagát, s amint azt az SZDSZ irányába való nyitás híven tükrözi, a szó legszorosabb értelmében bármire képes, csakhogy játékos maradhasson következő parlamentben. S ott van a Fidesz, sokak reménysége. A Fidesz elnöke – optimista olvasatban - abban reménykedik, hogy a kormányzati pozíció megszerzésével meglesz a kellő mozgástere ahhoz, hogy az újbeszél sablonjairól le nem mondva, a nyíltan ellenünkre törő erők által megszabott „szalonképességet” megőrizve pozitív változást tud elérni a nemzet számára létfontosságú területen. Mindeközben viszont olyan eszközökhöz is nyúl, melyek ellen, ha a józan ész nem is tiltakozik, de a józan erkölcs igen. Összemosni a Jobbikot az MSZP-SZDSZ-MDF-es bagázzsal, azzal rágalmazni a nemzeti pártot, hogy törvényen kívül helyezi magát és erőszakra uszít, ez bizony színtiszta machiavellizmus.

S végül ott van a Jobbik, mely nemcsak nevén nevezi a gyereket, nemcsak megnevezi a problémákat, de valós megoldásokat is kínál. Még a Fidesz szellemi holdudvarában is elismerik egyesek, hogy a Jobbik az a párt, mely visszahozta a politikába az egyenes beszédet. A Jobbik az egyetlen politikai szervezet, melynek esetében a szavak és a tettek egy irányba mutatnak Nem véletlen, hogy nagy erők mozdulnak e párt ellen, de az sem véletlen, hogy e párt lakossági fórumai a legnépszerűbbek. Hiába a fideszes és az mszp-s suttogó propaganda, az orosz kapcsolat rémhíre, a Balónézás, a Jobbik „mezei” előadóira – s nemcsak a vezetőire – nagyságrenddel többen kíváncsiak, mint a szalonképes main stream pártok második vonalbeli exponenseire. Hogy e pozitív előjeleknek megfelelő lesz-e az urnák előtt artikulált választói akarat, még nem tudni. De ha a nemzeti párt minden szavazókörbe tud delegáltat küldeni, akkor nem eshet meg az vele, mint a MIÉP-pel 2002ben, hogy szavazatainak egy részét érdekelt hiányában a jelenlevők érvénytelenítik. S akár sikerül első vagy második erővé válni, akár nem, ahogy a MIÉP szókimondása, nemzeti ügyekben való együttműködése a kormánnyal jótékony hatással volt a magyar sorsalakulásra 1998 és 2002 között, úgy az újbeszélt elutasító, a lényegre fókuszáló, megvásárolhatatlan Jobbik puszta parlamenti jelenléte is új korszakot jelent majd a magyar parlamentarizmusban.

Borbély Zsolt Attila

(A cikk megjelent a Kapu c. folyóiratban - )

Lábjegyzet:

1 John Locke: Levél a vallási türelemről, Akadémiai kiadó, Budapest, 1982, 71 o.
2 I.m. 49. o.

( Barikád.hu alapján szerk)