2010. október 1. Közélet

5 éve halt meg Romhányi László, a „módszerváltás” hajnalának kiemelkedő nemzetvédő politikusa. Noha közelmúltunk egyik legjelentősebb személyisége volt, ma már alig-alig kerül szóba; s azok is méltatlanul „elfeledték”, akik rengeteget köszönhetnek neki. A mostani fiatalok pedig, akik akkoriban még apró gyerekek voltak, jószerivel semmit sem tudhatnak róla. Manapság talán a „terrorista” Budaházy Györgyöt hasonlíthatnánk hozzá bizonyos értelemben, bár alkatilag és morálisan számos különbség is található köztük. Úgy gondolom, Romhányi megérdemli, hogy felelevenítsük életútját, tanulságos hazafias cselekedeteit. Ezért adom most közre róla szóló (2005-ben írt) nekrológomat, valamint az emlékének szentelt versemet.

Életében sokat támadták, rágalmazták, halálában pedig agyonhallgatták. Ennyire féltek tőle, és/vagy ennyire gyűlölték mind az ellenséges, mind a nemzeti (van ilyen egyáltalán?) oldalon. Tény, hogy egyetlen tévécsatorna, rádió vagy újság sem adott hírt betegségéről és hirtelen távozásáról; méltatással, búcsúztatással pedig végképp nem találkoztam sehol. Szegényes temetéséről is több mint egy hónapos késéssel szereztem tudomást, ami szégyen-gyalázat egész sajtónkra nézve. Persze történtek itt már furcsább dolgok is, nincs értelme pont ezen dühöngeni.

Viszonylag jól ismertem Romhányi Lászlót, évekig közeli munkatársa, bizalmas barátja voltam, s bár később kissé eltávolodtunk egymástól, jó viszonyunk, kölcsönös rokonszenvünk mindvégig megmaradt. Nem tagadom, akadtak személyes csalódásaim, sőt sérelmeim is vele kapcsolatban (ám felhánytorgatásuk immár visszatetsző lenne, inkább borítsunk rájuk fátylat); viszont mindenkor a magyar ügy szolgálatát tartottuk elsődlegesnek, tehát sohasem kellett szakítanunk vagy szembefordulnunk. Noha megértem azt is, hogy néhány feltétlen híve (pl. a néhai Bosnyák Imre bácsi, dr. Nagy László ügyvéd stb.) – bizonyos események okán – örökre elpártolt tőle. Azonban bárki bárhogy értékeli R. L. pályafutását – jómagam igyekszem a lehető legméltányosabban! –, azt senki sem vitathatja el tőle, hogy a „rendszerváltás” kezdeti szakaszának meghatározó személyisége volt. Politikusként, lapszerkesztőként, értelmiségiként, tömegeket mozgató rendezvények szervezőjeként egyaránt jelentőset alkotott, s komoly befolyást gyakorolt közéletünk alakulására. Lehet őt nem szeretni, irigyelni vagy befeketíteni, de nem szabad elfelejteni.

Kétségtelenül ellentmondásos, ugyanakkor nagy formátumú egyéniség volt. Tévedései, hibái, vétkei ellenére sok hasznosat cselekedett a nemzet javára, s ha szándékait, programját akár töredékesen megvalósíthatta volna, ma százszor jobb kondícióban élhetne a magyarság a Kárpát-medencében. Azt hiszem, Romhányi erényei, kiváló képességei, bátorsága és törhetetlen nemzethűsége többet nyomtak a latban, mint emberi esendősége és negatívumai. Nem véletlen, hogy a kisstílű bűnözőkből, sátáni lelkű maffiózókból álló hatalom levegőt is alig hagyott neki; a legnemtelenebb eszközökkel akadályozta tevékenységét, s úgyszólván totális karanténba zárta. Azt is suttogják egyesek, hogy eltették láb alól, azaz megmérgezték, ill. besugárzással okoztak rákot a szervezetében. Nem tudom, mi az igazság, azonban fölöttébb gyanús a halála, s ha Csengey Dénes, Krassó György, Szimon Miklós stb. meggyilkolására (?) gondolunk, ez a verzió sem elképzelhetetlen, bár kézzel fogható bizonyíték sose fog árulkodni róla. Maradjunk annyiban, hogy R. L. korai halálához föltétlenül hozzájárult koncepciózus üldöztetése, partvonalra szorítása, törekvéseinek alantas elgáncsolása.

R. L. 1944. október 4-én született Sátoraljaújhelyen, s 2005. szeptember 2-án súlyos betegségben hunyt el Budapesten, 61 évesen, szellemi ereje teljében. A nemzeti múlt, a szeme előtt zajló történelem nevelte magyarrá. Édesapját romeltakarítás közben, civilként hurcolták el az oroszok a pesti utcáról, aki tífuszban pusztult el a „hadifogság” robotjában, s akit soha többé nem látott viszont. Érthető, hogy nem kedvelte a kommunizmust, már csak emiatt sem, s egész életére engesztelhetetlen ellenfelévé vált minden igazságtalanságnak, elnyomásnak és népnyúzásnak. Iskolái elvégzése után 3 diplomát szerzett: magyar és történelem szakos tanár lett, majd színházi rendező, először a Tháliában. 1975-től az egri vár előtt 4 nyáron keresztül régi magyar drámákat vitt diadalra az Agriai Játékszínben. Sikere megfeküdte az akkori kultúrdiktátor, a zsidó Aczél György gyomrát, aki elkergette Egerből társulatával együtt. Kultúrharcát 6 éven át Kőszegen folytatta, ahol új magyar történelmi drámákat rendezett, a közönség hatalmas örömére. 1982-től Csoóri Sándor legszűkebb köréhez tartozott (később mégis keményen bírálta az elgyávuló írót, az MVSZ-t lezüllesztő s az áruló Antall Józsefet a nemzet nyakára ültető elnököt!), majd 1985-87 között önerejéből felépíttette a népligeti Jurta Színházat, melynek tanácskozásai, forradalmi hangulatú rendezvényei rövidesen legendássá nőttek. Lényegében itt alakult meg az SZDSZ, a FIDESZ s az MDF is, melyek már az ún. Ellenzéki Kerekasztal-tárgyalások idején cserbenhagyták a magyarságot, s azóta is vállvetve küzdenek a valódi társadalmi változások meghiúsításáért, a létbiztonság, az igazságosság s az esélyegyenlőség megteremtése ellen. R. L. rögtön fölismerte ezt, hiszen az orra előtt bonyolódott le a gengszterváltás összes előkészülete; így az elsők között ugrott neki az új nómenklatúra-burzsoáziának, akik viszont őt támadták meg sorban, mivel látták, hogy nem hajlandó fedezni gyalázatos üzelmeiket. A nemzeti újjászületés kisiklatásáért s a háttérből vezényelt áldemokratikus hatalomátmentésért sem a Jurta, sem R. L. nem felelős, és semmilyen szerepet sem játszott közéletünk prostituálódásában, ill. nemzetünk anyagi-erkölcsi-öntudati lezüllesztésében. Sőt, csapatával s a Szent Korona c. hetilapjának szerzőgárdájával együtt mindent elkövetett a káros folyamatok megfékezése érdekében; hatékony eszközök híján azonban a felvilágosítás-lázítás nem vezetett eredményre.

Gyakorlati tehetetlensége dacára a Jurta és a Szent Korona hitet, reményt, célt adott számos hazafinak, s felvázolta a válságkezelés és kibontakozás módozatait. E fórumokon beszéltünk először nyíltan olyan szörnyűségekről, mint pl. a kommunizmus bűntettei, a Trianon utáni magyarirtások, 1956 vérbe fojtása, a folyamatos vallásüldözés, a besúgó és egyéb ügynökök rombolásai, az internacionalizmus és a liberálkozmopolitizmus lélekmérgezései, a paktumpolitika csődje, az IMF és a Világbank eladósító, gyarmatosító diktátumai stb. stb. (Büszke vagyok rá, hogy ebben az össznemzeti leltározásban és útkeresésben magam is kezdettől részt vállaltam, s a Jurtában tartott előadásaimmal, ill. az újságban közölt cikkeimmel és verseimmel segíthettem egy méltányosabb kárpát-medencei jövő eszmei-morális megalapozását.) Persze többet is tettünk ennél. R. L. vezetésével kopjafákat állítottunk, felavattuk Mindszenty József hercegprímás első magyarországi szobrát, föltártuk, majd rendbe hoztuk a 298-as és 301-es parcellákat (egy remek székelykaput és haranglábat is elhelyezve ugyanitt), művészeti kiállításokat és irodalmi esteket rendeztünk, valamint fővárosi és vidéki ünnepi megemlékezéseket, ill. nagyszabású utcai tüntetéseket tartottunk a hatalmi túlkapások, törvénytelenségek ellen. Kis híján a Magyar Rádiót is elfoglaltuk 1990. október 23-án, azonban R. L. valamiért meghátrált (akárcsak Csurka István 1996-ban). Az 1991-es Parlament előtti éhségsztrájk feladásával is nagyot hibázott, hiszen ott is győzelemre álltunk. A Magyarok Nemzeti Szövetsége (MNSZ) a 90-es évek elejének legerősebb, legradikálisabb ellenzéki tömegmozgalma volt, s olyan kiváló tagokat, szimpatizánsokat vonzott magához, akik képesek lettek volna egy valódi, becsületes fordulat kivitelezésére. Azt az eufórikus hangulatot, határtalan bizakodást és tenni vágyást később soha sem éreztem, kizárólag azokban az években, hónapokban. S ebben oroszlánrésze volt Romhányinak, aki fanatikus hittel tüzelt, lelkesített bennünket. Bizony pompás időket éltünk meg akkor, rengeteget tanultunk, gazdagodtunk egymástól, igazi szolidaritást, önzetlen hazaszeretetet szívhattunk magunkba. Ilyen csodálatos légkörben még a sokat szenvedett, kedvüket vesztett öregek is megfiatalodtak, s valamennyien azt gondoltuk, most végre kifordítjuk sarkaiból a gonosz világot.

Tudta, észlelte ezt a semmirevaló Antall és hungarofób sleppje is. Az egész pokolbéli pártokrácia összefogott a „fasiszta szélsőjobb” ellen, hiszen nem titkoltan csalárdul megszerzett pozícióikat, összeharácsolt vagyonukat, gondtalan dőzsölésüket veszélyeztettük. Először a Szent Koronát és a Hunniát (szerkesztője: Kunszabó Ferenc), a két legbátrabb hangú, legszínvonalasabb magyarországi lapot perelték be „antiszemitizmus, rasszizmus, gyűlöletkeltés” ürügyén, ám itt még érvényesült az igazság, vagyis mindkettőt felmentette a bíróság. Majd 1992 júliusában letartóztatták Romhányit, koholt vádak alapján. Ráfogták, hogy egy brutális gyilkosság (egy hajléktalan agyonveretése) kitervelője és felbujtója; azaz látszólag nem politikai okokból támadták, hanem egy közbűnténybe keverték bele. A másodfokú tárgyaláson én is jelen voltam, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy R. L. abszolút ártatlan, mégis 4 éves börtönbüntetésre ítélték. „Jogállamunk” nagyobb dicsőségére ez a tragikus bohózat a Rákosi- és Kádár-éra legvadabb kirakatpereit idézte, stabilan alátámasztva, hogy kies hazánkban semmi se változott, az egész „rendszerváltás” csupán porhintés volt. (Erkölcsileg mégis elmarasztalható R. L. Ugyanis Boross Péter titkosszolgálata ráállított egy ifjú rendőrnőt, s ő bekapta a horgot. Ezért a „szerelemért” eldobta a családját, s mi hiába figyelmeztettük, hogy vigyázzon, mert ez könnyen politikai megsemmisülését is jelentheti, sajnos nem hallgatott ránk. Feladta a magas labdát ellenségeinek, akik ki is használták a kínálkozó alkalmat.) A többi már gyerekjáték volt. Szétzüllesztették, majd bezárták és elkobozták a Jurtát, Romhányi saját tulajdonát, különböző alantas jogi csűr-csavarokkal. A Szent Korona is megszűnt, bár néhány évig még megjelent Magyar Feltámadás néven, ezt azonban csak halvány nosztalgiának tekinthetjük. (Később a Hunnia is tönkrement, aztán csöndesen beadta a kulcsot. Itt jegyzem meg, hogy azóta – az immár 7 éves Tárogató kivételével – egyetlen honi újság vagy folyóirat sem emelkedett az említett kettőhöz hasonló magasságokba.)

Szabadulása után (1996-tól) R. L. megpróbált ismét visszatérni a közéletbe, de már mindenütt leírták. Ő maga is elbátortalanodott, háttérbázisát, támogatóit elvesztette, lobogó lelkesedése alig parázslott, szinte emberkerülővé vált. Egyik megrendítő önvallomásában szomorúan írta: „Se lakásom, se otthonom, se jövedelmem, se vagyonom. Eltiporva, kirabolva vegetálok – akár Magyarország! Száműzetésben élek a saját Hazámban!” Mintha politikai tisztánlátása, realitásérzéke is elhagyta volna. Pótcselekvésekbe menekült, üres délibábokat kergetett, nem akart, vagy nem mert a nyilvánosság elé lépni. Többször összefutottam vele (legutóbb néhány hónappal halála előtt), boldogan üdvözöltük egymást, meghallgattam újabb és újabb terveit, de a szavak mögül valahogy hiányzott a hit, a régi eltökéltség. Általános csalódottságát képtelen volt leplezni, egy testileg-lelkileg megtört ember állt előttem. Óvatosan próbáltam vigasztalni, emlékeztettem őt az egykori szép napokra, s biztattam a további munkálkodásra, mert amíg nem adjuk fel, addig van remény a fölemelkedésre.

Gyászolom őt tiszta szívemből. Élete torzóban maradt ugyan, nemzetmentő harca mégsem volt hiábavaló. Avatott vezéregyéniségként abban a sötét korban csatázott hazájáért, amikor tehetségben, fölkészültségben és szívósságban alig akadtak méltó társai. Rendületlenül állt maga választotta őrhelyén, és sokaknak fölmutatta a magyar életakarat lángját. Kihívta maga ellen a sorsot, s az egyenlőtlen küzdelemben elbukott. Kis szerencsével tán győzhetett volna, ám valószínűbb, hogy így vagy úgy széttépik a neobolsevizmus ördögi ragadozói. Nem juthatott föl nemzeti nagyjaink közé, mégis kiemelkedett az ezredvég szürke percemberei közül. Tette a dolgát, ahogy engedték mostoha körülményei, de a kitűzött célt nem sikerült elérnie. Emlékezzünk rá szeretettel és megbecsüléssel, mint egy tragikusan süllyedő ország egyik utolsó elhivatott fiára. Talán támadnak még nála különb hőseink, ha kiérdemeljük, s megszán bennünket a magyarok jóságos Istene.

László barátom, nyugodj békében, legyen mindig felhőtlen fölötted az ég!

Siklósi András

Vándorúton

(In memoriam Romhányi László)

Arcomba hideg csillagok nevetnek
Nekifutok a gyilkos meredeknek
Viharok tépnek nyirkos ködök marnak
Fölkínálkozom a határtalannak
Elüldözött a Föld nincs már itt helyem
Otthonom hazám mától a végtelen
Nincs múlt se jövő se élet se halál
Dobhártyáimon süket csönd kalapál
Sugárzó sötétség vakítja szemem
Üres tarisznyámban sorsomat viszem
Megyek megállok elesem s fölkelek
Pokolbéli tájak nem rettentenek
Bezárult a menny fütyül rám az Isten
Összeomlott mind amiben csak hittem
Minek énekelnék Szavam elakad
Szívem bombatölcsér lelkem sivatag
Elszállok az űrbe Várok hallgatok
Ölelem a Semmit s lassan megfagyok

(Siklósi András alapján)

JOBBIK GONDOLAT