2010. október 22. Közélet

Egy eddig nem ismert hatósági dokumentum teljesen új megvilágításba helyezi a kolontári gátszakadást. A birtokunkban lévő irat 1993-ban leszögezte, hogy az akkor épülő tározó alapozása "ismeretlen minőségű" salakból készült. Egy 1999-es jelentés pedig a Mal Zrt. résztulajdonosává vált Bakonyi Árpád felelősségre vonását javasolta - amiért az állam képviselőjeként anno éppen ő adott túl az ajkai cégen.

"A privatizáció egy undorító műfaj" - vallott 2005-ben a Magyar Narancsnak Tömpe István közgazdász, aki a rendszerváltás idején az Állami Vagyonügynökség első vezetője volt. Nem fejtette ki, mire gondol, de amikor ugyanőt a Hornkormány idején az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. igazgatósági tagjaként jegyezték, egy kevéssé szép történet, a magyar alumíniumipar privatizációjának szemtanúja lehetett.

Az Ajkai Alumíniumipari Kft. magánosítása - melynek során mostani tulajdonosai kezébe került a timföldgyár s vele a vörösiszap-tragédiát okozó tározórendszer - sokba került az államnak. A katasztrófa óta eltelt időszakban rengeteg állítás hangzott el a nyilvánosságban arról, hogyan jutottak cégeikhez a Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi (Mal) Zrt. tulajdonosai, amiképpen a tragédia lehetséges forgatókönyvét is sokan találgatták. A Heti Válasz most e dzsungelben vág rendet. Emellett kiderítettük, hogy a tulajdonosok tisztában lehettek azzal: tározójuk fala ismeretlen minőségű anyagból készült, és károkozás esetén a felelősség őket terheli.

Megroppant gátjuknál is gyengébb a tulajdonosok érvelése, mely szerint a kazetta esetleges konstrukciós hibáiról, rossz elhelyezkedéséről nem tudhattak, mert csak másfél évtizede birtokolják a céget. Az önsajnáltatásban legmesszebb a bíróság által szabadlábra helyezett Bakonyi Zoltán vezérigazgató ment, aki a CNN-nek adott interjújában azzal védekezett: csak két éve irányítja a vállalkozást, a tározó építése idején még kisiskolás volt. Látni fogjuk, hamis ez az érvelés, hiszen a katasztrófát okozó építmény csak 2001-re készült el teljesen.

Előfordulhat persze, hogy a Mal tulajdonosaihoz bizonyos konkrét kutatási eredmények - például Winkler Gusztáv műegyetemi oktatónak a tározó környéke rizikós talajviszonyairól írt tanulmánya - nem jutottak el.

Költséges tájsebészet

De a veszélyekkel kapcsolatos teljes tudatlanság hangoztatása legalábbis furcsa, mert a vállalat 1997-es megszerzésekor Tolnay Lajos, a Mal Zrt. mai elnöke már évtizedek óta az iparban működött (korábban a miskolci Lenin Kohászati Művek vezérigazgatója volt). Ráadásul tulajdonostársai is az iparágból érkeztek: a közvetett tulajdonos Bakonyi család feje, Bakonyi Árpád volt az állami alumíniumipari cégeket tömörítő Hungalu igazgatósági elnöke.

Ebben a minőségében még a privatizáció előtt megkapta a cégcsoport 14 tagvállalata - így az abba tartozó Ajkai Alumíniumipari Kft. - környezeti auditját. Márpedig ebben súlyos állítások vannak. A szakértők a '90-es évek közepén úgy számoltak: az állami mamutcég leányvállalatai - amelyek a bauxitbányászattól az alumíniumelőállításon át az értékesítésig az iparág teljes vertikumát lefedték - annyi kárt okoztak a környezetben, hogy a helyreállítás 11 milliárd forintra rúg (ez pedig óriási összeg a cégcsoport 22 milliárdosra becsült vagyonához képest).

A magánosítás során ez volt a kulcsmozzanat: az új tulajdonosok arra való hivatkozással vehették meg 1995 és 1997 között mélyen áron alul az állami kézben lévő cégeket (így az ajkai vállalatot is), hogy irdatlan összegeket kell rekultivációra fordítaniuk. Az elgondolásban volt logika, hiszen aligha fizette volna ki akár külföldi, akár belföldi befektető a cégek milliárdos vételárát, ha ennyit - vagy még többet - kell költeni a tájsebek eltüntetésére, a környezeti károk felszámolására. Azonban mint oly sokszor, az ördög a részletekben lakozik - az ajkai cég privatizációja esetén azonban helyesebb talán az egész pokoli siserahad elrejtőzéséről beszélni.

Először is az ajkai kft. vételára még akkor is bántóan alacsony volt, ha figyelembe vesszük a szükséges kármentesítést. Az 1997-ben aláírt privatizációs szerződés szerint a 90 százalékos részesedésért az új tulajdonosok tízmillió forintot fizettek, az 1,6 milliárdra becsült üzletrész 0,6 százalékát. Emellett a tagvállalatát értékesítő Hungalu elengedte az irányába fennálló 2,7 milliárdos hitelt, és átvállalta az ajkai cég 1,7 milliárdos egyéb tartozásának kifizetését. Valamint arra is ígéretet tett, hogy az uniós előcsatlakozási alapból az állam 500 millió forintot fordít a környezeti helyreállításra. Merthogy az új tulajdonosok láthatóan húzódoztak az ökoberuházások elvégzésétől.

Amint azt Eszes István, a Hungalu egykori igazgatósági tagja a cégcsoport magánosításáról írott 1998-as könyvében megállapítja: a vevők általában ígéretet tettek a környezeti károk elhárítására. "Kivételt csak az Aloxid Kft. és részben az Ajkai Alumínium Kft. képezett, amelynek már a privatizációja előtt vélelmezhető volt, hogy az új tulajdonosok nem fogják teljes egészében átvállalni a - túlnyomórészt negyven év alatt felhalmozódott vörösiszap-tárolók okozta - környezetvédelmi kárelhárítás kötelezettségeit és költségeit. Az új tulajdonosok csak a folyó termeléshez kapcsolható vörösiszap-tárolók környezeti kárelhárítását vállalták át" - olvasható a könyvben.

Ki a felelős?

E momentumra az iparág privatizációját vizsgáló, 1999-ben készült ÁPV-felügyelőbizottsági jelentés is felfigyelt. A dokumentum szerint az ajkai kft.-t megszerző tulajdonosok privatizációs ajánlata "nem felelt meg a követelményeknek, mert a környezetvédelmi kötelezettségvállalás vonatkozásában eltért a pályázati kiírástól". Sérült az állam érdeke azáltal is, hogy a jelentés szerint "a vételár összege a bánatpénz összegével egyezett meg, amely rendkívül alacsonynak tekinthető".

Ráadásul az összesen hárommilliárd forintra rúgó zöldvállalásokhoz az állam nem írt elő a szerződés teljesítését garantáló mellékkötelezettségeket (például bankgaranciát, óvadékot, kezességvállalást). Eme hiányosságok miatt az 1999-es dokumentum szerint megállapítható a Hungalu igazgatóságának felelőssége. Márpedig ezt egy bizonyos Bakonyi Árpádnak kellett volna viselnie, aki - mint említettük - a privatizáció időpontjában az állami Hungalu igazgatósági elnöke volt.

A vállalatcsoport magánosítása után pedig annak a Mal Zrt.-nek lett résztulajdonosa, amely feltűnően előnyös feltételek között jutott az ajkai céghez. Jut kritika a jelentésben az ÁPV korabeli igazgatóságának is, melynek élén Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék nemrég leköszönt elnöke állt, s tagjai között volt mások mellett Kocsis István, a BKV mai vezérigazgatója, Szabó Pál, a Gyurcsány-kormány közlekedési és hírközlési minisztere (nem mellékesen: 1995-1996-ban a Hungalu vezérigazgatója).

A vörösiszap-katasztrófát követő napokban mindenki azon töprengett, miként fordulhatott elő, hogy a Közép-dunántúli Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség által szeptember 23-án elvégzett utolsó helyszíni ellenőrzés mindent rendben talált a másfél héttel később ökológiai katasztrófát okozó tározón. Mára kiderült, hogy az állami szervek részéről senki nem ellenőrizte, hogy a gátak megfelelő állapotban vannak-e.

Erről a furcsa helyzetről elsőként Illés Zoltán államtitkár beszélt, aki leszögezte: a zöldhatóságoknak nem kötelességük statikai és állékonysági ellenőrzéseket végezni a gátakon, ez a települési jegyzők dolga lenne, ám ők nyilvánvalóan nem rendelkeznek az ehhez szükséges szakértelemmel és eszközökkel. Az ajkai jegyző közleményben szögezte le, hogy a tározó ügyeiben kizárólag véleményező szakhatóságként vett részt, más feladata nem volt.

Lapunk az ajkai tározórendszerrel kapcsolatos teljes hatósági iratanyagot összegyűjtötte, amelyből világossá válik, hogy a zöldhatóság nemcsak hogy nem végzett statikai ellenőrzéseket, hanem látóköréből teljesen hiányzott a Bakonyi Erőmű salakjából és pernyéjéből épült gátak szilárdságának problémája. A különböző engedélyek egyszer sem térnek ki arra, hogy az alkalmazott építési technológia megfelelő volt-e, és nem foglalkoznak a monitoring kérdésével sem.

Az üzem legutolsó, 2006-ban kiadott és 2011-ig érvényes környezethasználati engedélye lelkiismeretesen sorra veszi az összes fontosabb környezetvédelmi szempontot a talajvízvédelemtől a szennyezőanyag-kibocsátáson át a zajterhelésig, de az ügyintéző látóköréből a gátak kiesnek. A tározókkal kapcsolatos legnagyobb problémát a hatóság tizenöt éven át a talajvízszennyezésben látta.

Már 1987-ben előírták a létesítmény körül a teljes körű résfalazást, öv- és gyűjtőárkok létesítését, hogy megakadályozzák a tározókból szivárgó szennyezés továbbterjedését, de a rendszer csak 2001-ben készült el teljesen. A 2006-os környezethasználati engedély elégedetten állapítja meg, hogy "a vörösiszap-tárolók környezetének állapota a függőleges lezárások kiépítésének következtében jelentősen javult".

Az iratokat tanulmányozva egyéb érdekes részletekre is bukkanhatunk. 1993-ban például a máig üzemelő 9. számú kazetta körül jelentős átszivárgást, buzgárosodást tapasztaltak. A zöldhatóság ennek sürgős megszüntetésére utasította a céget a biztonságos működés érdekében.

A jelek szerint a salakpernyéből épült gátak már ekkor rossz állapotban lehettek, a következő kazetta építése során mégis megmaradtak ennél a technológiánál. A közép-dunántúli zöldhatóság 1989-ben engedélyezte az I. jelű (később 10-esre átnevezett, majd most átszakadt) kazetta létesítését. Az építkezés ennek alapján 1990 januárjában kezdődött, de csigalassúsággal haladhatott, mert három évvel később még csak a töltés alapozása készült el. Az említett 1993-as határozat azt is kimondja, hogy a gátépítéshez újfajta salakpernyét használnak, aminek a vizsgálatát a timföldgyár nem végeztette el. A zöldhatóság leszögezte, hogy "az ismeretlen minőségű salakpernyéből történő gátépítés, az ebből eredő összes kár az építtetőt terheli".

Az ismeretlen minőségű salakot tehát pont a katasztrófát okozó tározó falának alapozásához használták fel.

A kazetta csak 2001-re készült el teljesen, vagyis az átszakadt gát egyáltalán nem volt elaggott, húszéves építmény, ahogy kezdetben hallani lehetett. Az iratok alapján nehéz szabadulni a gyanútól, hogy a salakból épített gátak konstrukciós hibája lehetett a katasztrófa kiváltó oka. Ám az is tény, hogy a környezetvédelmi hatóságoknak eszébe sem jutott, hogy ilyen tragédia történhet, ezért nem is próbáltak védekezni ellene.

Másodfokon gyanús

Ráadásul a bizonytalan minőségű salakpernyéből készült gátat óriási vízmennyiség feszíthette. De ezt nem lehet csak a természet számlájára írni - ahogy azzal a tulajdonosok próbálkoznak. A tározóban elvileg szivattyúrendszer működik, amely nemcsak a "retúr víz" körforgását biztosítja (azaz egy cső rendszeren keresztül újrafelhasználásra visszajuttatja a gyárba az iszappal együtt odaszállított lúgos vizet), de szükség esetén a felesleges csapadék elvezetéséről is gondoskodik.

Márpedig különböző híradásokban több szemtanú már a gáton is átcsapó folyadékról beszélt. Két forrásunk pedig a szivattyúrendszer leállása miatt felduzzadt többméteres tömeget emlegetett. (A szivattyúk esetleges meghibásodására vonatkozó, múlt héten írásban feltett kérdésünkre a Mal Zrt. mindmáig nem válaszolt).

Ezért alakulhatott úgy, hogy a gyár katasztrófavédelmi leírásában tervbe vett 250 ezer köbméter vörösiszap helyett legalább 700-800 ezer köbméter lucskos massza ömlött ki. Nem volt kacsa a hír, amely szerint a tározó falát a szakadás előtti időszakban magasították. Erre nemcsak képünk szolgáltat bizonyítékot, de a munkát közelről ismerő, név nélkül nyilatkozó forrásunk is megerősíti. A folyamat azonban nem a vég nélküli feltöltést szolgálta: a harminc centiméter és egy méter közötti magasítás csak a gát tetejének korábbi egyenetlenségeit volt hivatott kiegyenlíteni. A munkát most nyáron fejezték be...

E tényekkel vélhetően már a hatóság is tisztában van. Bakonyi Zoltán vezérigazgató a bíróság másodfokú döntése nyomán ugyan továbbra is szabadlábon védekezhet, de az Index internetes portálnak kedden azt mondta Kahler Frigyes, a Veszprém Megyei Bíróság büntetőkollégiumának vezetője: a főügyészség által csatolt dokumentumok alapján fölvethető "a halálos tömegszerencsétlenséget okozó gondatlan veszélyeztetés" gyanúja.

Az ajkai céget becsült értékének 0,6 százalékáért privatizálták.
Egy 1999-es jelentés a magánosítás kapcsán személyi felelősség megállapítását javasolta.
Nem igaz, hogy az átszakadt tározó huszonöt éves: építését 2001-re fejezték be.
A zöld hatóság nem vizsgálta a gátak állapotát.
A tragédiát megelőzően hatalmas vízmennyiség feszítette a tízes kazetta gátját.(Forrás: hetivalasz.hu)

JOBBIK GONDOLAT