A norvég cionnáci Izraelért terrorista vérengzése után, fel kell tenni hol a határ? Mi a demokratikus, mi a terror?
2011. augusztus 11. Közélet

Tyirityán Zsolt beszédét megtartotta. A közönségnek – legalábbis a hangosabb részének – állítólag tetszett, a balliberális médiának meg még jobban. Tudatipari szakmunkások tucatjai keverik azóta is a maltert az ügy körül a Hitgyüli házi tévéje szépen, megbízhatóan csepegteti az infókat, hadd jusson minden napra egy horrormese.

Elvégre addig jó, míg Átlag Béla egekbe szökő törlesztőrészlete helyett a náciktól retteg, és a napi Sárkány sör mellett a svájci frank árfolyamát a sztratoszféráig hisztériázó brókerek helyett a Betyársereget szidja. És ezerrel süvölt már a gajdoló kórus is, napokon belül új holokausztot vizionáló cikkek sora fog napvilágot látni, ismét előkerülnek a húsz éve becsomagolva tartott bőröndök, amelyekkel menekülni kell, ha ismét eljön a vészkorszak. És persze felhangzik majd Jerikó minden fanfárja, hogy követelje: a Jobbik azonnal celebrálja a liberalizmus legszentebb szertartását, az elhatárolódást.

Most akkor mi legyen? El kell határolódnia a nemzeti radikális pártnak a Betyárseregtől? Minek tennék, hiszen maga Tyirityán nyilatkoztatta ki, hogy semmi közük egymáshoz, ők a saját útjukat járják. Márpedig, attól nem kell - sőt, a szó mára már ezerszeresen kitekert eredeti érelme szerint nem is lehetne -. elhatárolódni, aki nem tartozik hozzánk.

Elhatárolódni tehát felesleges. Elgondolkodni viszont lassan ideje lesz. Nem csak balról érkeznek ugyanis disszonáns hangok. Hallatszik egy másik kórus is, amely épp ellenkezőleg, azt követeli, hogy mindenképp, teljes mellszélességgel álljunk ki Tyirityán mellett. Meg úgy általában mindenki mellett, aki a mi oldalunkon áll, aki nemzeti radikálisnak, vagy bármi hasonlónak vallja magát. Pedig legalább ugyanolyan veszélyes zsákutca ez is.

Se birkák...

1989 után jó másfél évtizeden át a balliberális véleményterror mondta meg, ki a jó jobboldali. Sőt, azt is, ki a jobboldali, s, akit nem találtak erre érdemesnek, az mehetett a „szélsőjobboldali” felirattal ellátott politikai gettóba. A magyar keresztény-nemzeti tábor pedig engedelmes nyájnak bizonyult: akit a farkasok kinéztek maguknak, azt szépen kilökte a soraiból, hadd falják fel. Így tettek taccsra, bélyegeztek „reakciósnak” „antiszemitának”, „fasisztának”, mindenkit, aki a rendszerváltásnak hazudott hatalomátmentés nyomán kialakult status quót meg merte kérdőjelezni.

Ebből lett elegünk néhány éve. Akkor azt mondtuk, nem engedjük el egymás kezét. S, ha valakit le szélsőségeseknek, le nációznak közülünk, hát annál határozottabban szorítjuk, annál szilárdabban állunk az oldalán. Sokan bolondnak néztek minket az elején, és hamar kitiltottak bennünket azokból a politikai szalonokból, ahová amúgy sem vágytunk sosem. Mert mi sajátot akartunk, olyat, ahol az válik szalonképtelenné, aki gyáva, aki megalkuvó, aki megelégszik, a féligazságokkal, a félmegoldásokkal.

Máig tartom, hogy jó döntést hoztunk, és jó, hogy kitartottunk emellett. A közbeszéd évtizedek alatt agyonhallgatott tabukból épült falainak kikezdése a múlt évtized végén indult nemzeti radikális áttörés egyik legfontosabb feltétele volt. Elértük, hogy ma már nem csak suttogva, kis, titkos körökben, hanem hangosan, bátran, és, ha kell, meg is védve vállalhatjuk véleményünket. Már nem csak négy-öt magyar beszél összehajolva az izraeli gyarmatosításról, a multik rablógazdálkodásáról, az elcseszett euroatlanti integrációról, vagy épp a cigány és zsidó bűnözőkről – hanem az egész ország. Sokan boldogan elhallgattatnának minket, de még józanabb ellenfeleink is tisztában vannak már vele, hogy kénytelenek vállalni velünk a vitát.

...se szamarak

Ezt a szerénytelenség nélkül mondhatjuk, történelmi eredményt szélesíteni és őrizni kell. Azokkal szemben is, akik be akarják fogni a szánkat – és azokkal szemben is, akik néha visszaélnek vele. Az utóbbi időben ugyanis néhányan hajlamossá váltak átesni a ló túloldalára: ha eddig a fősodratú politikai és médiaelit minden előremutató nemzeti gondolatot lenációzott, akkor egyértelmű, hogy amit ők lenáciznak, az előremutató nemzeti gondolat. Hát, nem, ez nem ennyire egyszerű. Tudomásul kell vennünk, hogy mindenkinek lehetnek rossz napjai, mindenkinek elgurulhat a gyógyszere egy óvatlan pillanatban. Vagyis: igenis a nemzeti radikális oldalon is lehet hülyeségeket beszélni. És a hülyeségeket nem kell felvállalnunk, csak azért, mert nemzeti radikálisnak tűnnek!

Tyirityán Zsolt Magyar Szigeten előadott műsorát nem akarom részletesen elemezni, megtették ezt már helyettem mások, többek között ő maga is, és bizony bevallotta, hogy pár nap távlatából már nem minden mondata tűnik olyan jó ötletnek  A körülötte kavart balliberális médiahisztéria azon túl, hogy bosszantó, és szánalmas, egy dologra azért jó lehet. Hogy világossá tegyük: igenis, nálunk a legjobboldalibb táborban is van határ. És ez nem a tábor bal - vagy jobb, vagy akármilyen oldali szélén húzódik, hanem ott, ahol a józan ész és az emberiesség véget ér, ott, ahol az ostobaság és az embertelenség kezdődik.

Ebből viszont nem engedhetünk. Mert, ott a másik oldalon - akiknek eddig nem engedtünk soha, és nem is fogunk - alig várják, hogy így legyen. Mi viszont nem vagyunk birkák - de szamarak sem...                                                   (Barikad.hu)

Szabad Hírek