2011. január 21. Közélet

Nem volt mindig olyan, mint ami az itt következő oldalakból előtűnik. Az 1848-49-es szabadságharc utáni évtizedekben, hála jórészt a Kossuth emigrációnak, szülőhazánk hírneve még ragyogott Nyugaton.

Kossuth így jellemezte önmagát:

"Tükör valék, amely a kapott világot visszatükrözé, s ez a világ a nép vala". –

A magyar nép iránt érzett rokonszenvet 1905-ben a londoni Times e szavakkal fejezte ki: "Régi barátságot és őszinte figyelmet érzünk e lovagias nép iránt, amely - hitünk szerint - a mienkhez hasonló eszméket vall”. ­Theodore Roosevelt 1910-ben Magyarországon tett látogatásáról megjegyezte:

"Meghatódtam Magyarországtól... Valójában több rokonszenvet éreztem azok iránt, akikkel ott találkoztam, mint akikkel a többi, nagyobb európai államban jártamkor érintkeztem".

A világháború alatt a propagandakörútra az USA-ba érkezett Masaryk még riadtan tapasztalta, hogy "az 1848-49-es forradalom és az emigrált Kossuth emléke jó véleményt keltett Amerikában a magyarok iránt".

De már jóval a nagy háború kitörése előtt világszerte megkezdődött a nemzetiségeink által gerjesztett izgatás, hogy végül is a Nyugat hangulata Magyarország ellen forduljon a leendő kisantant emigráció tüneményesen sikeres propagandájának eredményeként. Olyannyira, hogy gróf Apponyi Albert 1917. január 28-án már így kesergett:

"Úgyszólván az egész világsajtó telítve van azzal a gondolattal, hogy a kisebbségben levő magyar faj gonosz elnyomója a nemzetiségi többségnek, hogy csak a magyar rémuralom tartja össze az országot, mint valami természetellenes tákolmányt …  De nem csoda, hogy ilyen felfogások terjednek és csakis mirólunk terjednek ... Oka ennek az, hogy amíg különböző nemzetiségű irredentisták mindenfelé óriási és szervezett irodalmi propagandát fejtenek ki eszméik terjesztésére, magyar részről e tekintetben semmi, de semmi sem történik".

Az eredményt tudjuk, s annak következményeit máig sem heverte ki a darabokra szaggatott, határok nélkülivé vált magyar nemzet.

A háború folyamán hírnevünkön ütött sebek begyógyulhattak volna, ha azokat fel nem szakítja a proletárdiktatúra után külföldre emigrált marxista, jórészükben zsidószármazású intellektuelek nemzetközi kampánya a Horthy-rendszer s közvetve a magyarság befeketítésére. Erre mindmáig maradandóan az " antiszemita", "Fasiszta diktatúra" bélyegét sütötték, tartósítva az olyan hiedelmet, mintha a rövid ideig tartott "fehér terror" szellemisége jellemezte volna Horthy negyedszázados kormányzását. Ugyanakkor a "Vörös Terror" borzalmairól síri csend az egész vonalon.

Ez a beállítás olyan megszokottá vált, hogy még 1990-ben (!) az USA-ban kiadott, és a Kádár-korszak - pozícióikban mindmáig megmaradt - vonalas történészei által irt nagyigényű angol nyelvű könyv Magyarország történelméről azt állítja, hogy a "Fehér Terror első három hónapjában 5 ezer személyt végeztek ki és 70 ezret zártak börtönbe vagy internáló táborba". - Ennek tizede is túlzás lenne.

Ilyen mindmáig folyó hírrontásnak, akarva, nem akarva, Jászi Oszkár " Forradalom és ellenforradalom" (Revolution and Counter-­Revolution) című magyargyűlölettől csöpögő műve lett a vezércsillaga. Ez égből hullott (mérgezett) manna volt a kisantant magyarellenes propagandistái számára; olyan táplálék, amellyel sikerült a nagyvilág akadémikus és politikai köreit, egyetemi hallgatóit, a média és könyvtárak révén pedig a közvéleményt megetetniük.

Különösen pedig a legérzékenyebb réteget képező zsidószármazású személyeket, akik idegvilágába nemzedékről nemzedékre életre szólóan beitatódott egy olyan tévhit, mintha a magyarság antiszemitizmusra, és sovinizmusra hajlamos nép lenne. Ez a tévhitterjesztés mind bel-, mind külföldön manapság is folyik.

A keserű kuriózum az, hogy Jászi Oszkár még aránylag a legkülönb volt a Kun Béla-korszak menekültjei között. Fenti könyve fércmunkának számít egyéb, - " keleti Svájcot" propagáló - komolyabb művei között, noha ez a valósággal nem számoló tudós, mondhatni, mint a "sikertelenség briliáns bajnoka" küzdött és halt meg. A Budapesten szobrot kapott Bandholtz amerikai tábornok "An Undiplomatic Diary" című emlékirataiban ennél szókimondóbban  jellemezte. Szemében Károlyi Mihály és Jászi "fantaszta ideológusok" voltak; Károlyi, mint Don Quixote, Jászi pedig Sancho panza szerepét játszva irreális álmok hiszékeny kergetésében. "Ugyanaz az internacionalizmus lett a vesztünk, amelyre egész politikánkat építettük", idézi Bandholtz ez utóbbi beismerését. ("We were doomed by the very internationalism which was the basis of our whole policy").

A " Torz tükörben" bemutatott példák csak apró töredékei egy olyan mozaiknak, amelynek dimenziói felmérhetetlenek. De szintén mérhetetlen az a felelősség is, amely a mindenkori magyar kormányokat - beleértve a jelenlegit is - terheli azért, mert elmulasztották hírünk rontásának jelentőségét felismerni és az ellen hathatósan védekezni. A Monarchia idejében a külügyi képviseletek osztrák kezekben lévén, még menthető, illetve magyarázható volt a magyarok passzivitása ezen a téren; a Horthy-korszak revíziós hírverését tapasztalatlanság jellemezte, s Kádárék úgy táncoltak, ahogy Moszkva fütyült nekik, mint megszálló hatalom.

De mi a mentsége a jelenlegi külügyi vezetésnek, amely az emigráció óriási potenciálját is elhanyagolva nem tudja vagy nem akarja kihasználni megfelelő nemzetközi hírveréssel azt a történelmi alkalmat, amit a Trianon-i " békerendszer" összeomlása jelent Jugoszlávia, majd Csehszlovákia felbomlása révén? Miért nem tud vagy akar az immár cáfolhatatlan igazság fegyvereivel rámutatni arra a példátlan rágalomhadjáratra, amelynek Trianont köszönhetjük, s amely a magyarság hírnevét annyira megrontotta a világban? (Az USA-ból Charles Gáti révén érkezett tanácsra hallgatnak tán, miszerint a magyarság "lábhoz tett fegyverrel" váljon, mialatt az országban "gyökeret ver a kozmopolita mentalitás". - Magyar Nemzet, 1992. augusztus 27.)

Ámbár a történelem ország-világ előtt kimondta az ítéletet, az igazságot sem az országban, sem a világban nem merik kimondani az illetékesek, pedig e hírrontás hatásátó1 - eredjen az a kisantant propagandistáitól vagy a proletárdiktatúra emigránsaitól- mindmáig a magyarság összessége szenved. Erre mutatott rá a Magyar Nemzet 1992. július 20/21-i számában dr. Juhász László, Washingtonban élő egyetemi tanár, egy megrázó írásban " A határok korántsem halványodtak el" címmel:

"Az amerikai, angol és francia média olyan erőfeszítéseket, amelyeket más népeknél rokonszenvvel tárgyal, a magyarsággal kapcsolatban rendszerint, mint átkos sovinizmus példáit tartja számon.

Ez pedig így van annak ellenére, hogy míg egyes etnikumok fegyvert ragadva vívják ki követeléseiket, még a legszélsőségesebb magyar irányzatok sem javasolnak fegyveres lázadást vagy beavatkozást.

Miközben a határokat Európa-szerte úgy radírozzák ki, mint a ceruzavonásokat, a ceruzával a lakosság megkérdezése nélkül megvont 1920-as magyar határok úgy tekintendők, mintha a Mindenható alkotta volna őket... Szent voltukra a magukat illetékeseknek tartó közegek időnként felemelt mutatóujjal figyelmeztetnek bennünket.

A szövetségesek által antidemokratikusan létrehozott Jugoszlávia felbomlását, Csehszlovákia kettészakadását a nyugati szemlélet ma már nem ellenzi. - De jaj legyen annak, aki akárcsak megkockáztatná a véleményét, hogy a trianoni határokon túli magyarságnak joga lenne rá, hogy autonómiáját, hovatartozását népszavazás útján kieszközölje, meghatározza... Míg Moldávia autonómiára való törekvése általános elismerésre tarthat számot, sőt Romániával való egyesülése sem kizárt, addig az erdélyi magyarság problémája elsikkad.

Más szóval, ha a magyarokról van szó, megint kettős mértéket használ a világ, mialatt magyar külügyi szervek e sorskérdésben is, hősiesen (vagy gyáván) hallgatnak. Ezt a hallgatást megdöbbenve észleli a külföldre szakadt magyarság is. Néma gyermeknek-az anyja sem érti a szavát – még kevésbé a mostohája. Már pedig mi magyarok a Nyugat s az európai történelem mostohagyermekeinek számítunk, "köszönhetően" annak, hogy képtelenek vagyunk igazunkat hatásosan hallatni a világban, amely érdemeinket homokra írja, de "bűneinket" kőtáblára vési.

Szolgáljon ez az írás külföldről elhangzó vészkiáltásnak Magyarországra, olyanok felé, akik akarnak és tudnak az ideszakadt magyarsággal karöltve tenni valamit, hogy szülőhazánk tükre ne sötét árnyakkal terhelten meredjen, hanem a régi fényét visszanyerve ragyogjon a nagyvilágba! "

( internetes körlevél)

JOBBOLDALI GONDOLAT