2010. március 1. Közélet

„Az, hogy a kommunizmus áldozatává vált valaki, az részben az ő döntése volt” – százmillió ártatlanul legyilkolt, felkoncolt, halálra éheztetett férfi, nő, aggastyán és kisgyermek emlékét köpte szembe e mondatával Herényi Károly. Nem megy ez neki; ha ismerné a történelmet, tudná, hogy meghalt már Berija vagy Rákosi, akik értékelték volna ezt a hazug és sunyi történelemszemléletet. Mennyivel egyszerűbb a saját, eredeti foglakozása; praktikusabb lenne visszatérnie annak gyakorlásához.

Már csak idő kérdése volt: sejthettük, hogy akad, akinek nem tétel százmillió halott emlékének gyors és fegyelmezett meggyalázása. Néhány nappal azután, hogy a 20. századi népirtások áldozatainak hatalmas tömegéről megfeledkező, tömegeiknek csak egy töredékét figyelembe venni hajlandó törvényt fogadott el az Országgyűlés, elképesztő kijelentést tett Herényi Károly. A frakcióját és hitelét vesztett, rohamosan a balliberális oldal felé tolódó párt volt frakcióvezetője szó szerint a következőket mondta a baloldalhoz közel álló Klubrádió egyik beszélgetős műsorában, mikor máskor, mint a kommunizmus áldozatainak magyarországi emléknapján:

„Az, hogy a kommunizmus áldozatává vált valaki, az részben az ő döntése volt. Antikommunista volt, egyéb nézeteket vallott, tehát ő erről dönthetett. Ha akart, kommunista is lehetett.”

Ez így szokás Mária országában. Karácsonykor szélsőséges rádióadókon a keresztények kiirtására szólítunk föl, ami a bolygó egyetlen országában sem lenne elképzelhető, a kommunizmus áldozatainak emléknapján pedig megfenyegetjük azokat, akik számonkérik, hogy ne csak azon töredékről beszéljünk, ne csak azok emlékét óvjuk a szélsőséges ideológiák áldozatai közül, akikről megemlékezni Rákosi idején is szabad, sőt ildomos volt. Húsvétkor majd valami sátánista szólít fel fekete misére, s biztos lesz, aki ezt helyesli, esetleg törvénybe iktatását javasolja. Mondjuk jelzi, hogy még e kontextusban is sok volt Herényi kijelentése, hogy a műsorvezető próbálta behúzni a féket, megjegyezve,  Herényi még partnerénél, az MSZP-s Bárándynál is keményebb álláspontot foglal el. Ha valaki a törvénytelen, rövid életű és szánalmas nyilas diktatúra áldozatairól merte volna ugyanezt az ocsmányságot elmondani, valószínűleg a kormány rendkívüli ülésen határolódott volna el s követelt volna lépéseket az ügyben. Tényleg szükség lehet a kommunizmus áldozatait védő törvéányi szabályzásra: az MDF megengedheti azt a luxust, hogy páros napokon (szombat) Herényi nyilatkozata mellett áll ki pökhendi hangvételű pártnyilatkozattal, majd páratlan napokon (vasárnap) jobb napokat látott elnökük helyezkedik szembe a korábbi nyilatkozattal. Az ülésteremben persze nem helyezkedett sehová, nem volt ott, amikor dönteni kellett. Persze szó sincs arról, hogy bárki felszólítaná az MDF-et, határolódjon el talán Herényitől; hiszen csak egyszerű kísérletről beszélünk, amihez, mint Fábry Sándor elmésen megfogalmazta, nem több, mint százmillió ember élete szükségeltetik. Na és?

Herényi kijelentése nemcsak stréber módon való ismételgetése annak a rögeszmének, amit ötven éve mantráznak a kommunisták, marxisták, ballibek és hasonszőrű társaik keleten és nyugaton, hanem valami esetlen újrafogalmazása a sztálinista gyűlöletbeszédnek: antikommunista, akit felakasztunk. Hiába próbálta később az MDF egy hevenyészett nyilatkozatban beadni, hogy Herényi azokról szólt, akik önként vállalták sorsukat, ez legfeljebb egy szánalmas hazugsággal tetézi a kommunista önkényuralmi rendszerek mellett lerakott garasukat.

Lehet, valaki fölvethetné tán az MDF-nek, hogy mindenekelőtt határozatban ítélje el a párt Antall Józsefet, aki természetesen azonos fajsúllyal kezelte a korábbi német (nemzeti) szocialista párt és az orosz, magát páros napokon szocialistának is nevező magánszervezet által megszervezett tömegmészárlásokat.

Van persze a hülyeségnek egy olyan foka, amelyre már nem lehet reagálni, egyszerűen mert meghaladja a normális ember által ismert és elismert mértékeket. Abban a tartományban, ahol úgy az első civilizáltabb városállamoktól kezdve mintegy 3700 éve mozog és gondolkodik a latinul is gondolkodása által meghatározható és meghatározott homo sapiens, a degeneráltság bizonyos szintű megnyilvánulásaira egyszerűen nincs adekvát válasz.

Talán egy kis történet inkább.

Hol volt, hol nem volt, volt egy szer egy újságíró. Örült neki, hogy végre újságíró lehet, mert amíg a kommunisták a mostaninál is komolyabb hatalmat élveztek az országban, addig, s ezt meg is mondták neki, ő itt nem lehetett újságíró. Namármost 1989 tájékán a kommunisták taktikai okokból úgy csináltak, mintha visszavonulnának kicsinység, épp mint ahogy az oroszok tették ezt Budapestről történt csúfos futásuk alkalmával, hogy aztán sunyin, az éjszaka közepén, vérengző dühvel törjenek rá az alvó és gyanútlan lakosságra. S ez a kis visszahúzódás úgy vetett fel takargatott múltat, sötét jelent, elképesztő titkokkal, mint folyó düdös mélyén az iszap és hordalék, mely a part mentén apadáskor látható, bejárható lesz egy időre.

Hol volt, hol nem, egy-két parcella, mely apályunk idején láthatóvá vált – a kommunizmus újabb, vörös dagálya nemrég épp a táblákat igyekezett lemardosni a mártírhalált halt magyarok feje felől – , úgy hívták őket, hogy 301-es, meg 298-as. Az egyik ilyen apályos korszak elején, október 23-án újdonász újságírónk, aki valószínűleg maga választott úgy, hogy nem akar tíz évig újságíró lenni, legalábbis ha elfogadjuk Herényi lázálmát, szóval újságírónk elkezdett csatangolni a frissen kicsinosított temetőrész parcellái között, nézegetve a 298-asban az 1945 és 1956 között a kommunista hóhérok által lemészárolt szerencsétlen magyarok fejfáit, olvasgatva az elhunytak neveit. Diktafon a kézben, többen nyilatkoztak is neki.

S hogy, hogy nem, meglátott egy fekete ruhás, idős asszonyt, aki az egyik sírnál egyenesen a kis halomra borult, oda, a földre, és rázta, rázta a zokogás.

Szóba elegyedett újságírónk a családdal, elbeszélgetett az asszony fiával is, úgy szép csendesen. A férfi elmondta: édesapja egy budapesti gyár munkása volt, aki ledolgozta a maga 10-12 óráját, politizálni soha nem politizált; csendes, becsületes, paraszti sorból jött munkásember volt. Egy nap, úgy mint máskor, elment dolgozni. Soha többé nem látták. Édesanyja lélekszakadva kereste; munkatársai elmondták, hogy kijött érte az ávó és elhurcolta. Hogy hová, az nem derült ki. Később kapott egy értesítést: férje a börtönben meghalt. Édesanyám, mesélte a férfi, azóta most látja először a férje nevét leírva – itt, ezen a parcellán.

Az asszony ezalatt csak sírt, sírt – negyven esztendő minden iszonyatával.

És most jött valaki és ráköpött arra az asszonyra. Leköpte a munkapadja mellől elhurcolt, talpig becsületes férfi sírját is egyben. Gyalázat.

Ha az ész, a józan és tiszta ész – melyre oly előszeretettel hivatkozik aufklérista színekben tetszelegve a középkori inkvizíció módszereit és logikáját előszeretettel alkalmazó feltűnően kerülő balliberális politikai osztály –, s a logika elemi szabályai érvényesülnének e köpködők érvrendszerében, meg lehetne kérdezni tőlük: a kommunizmus számos hithű, sőt fanatikus kommunista áldozta is „antikommunista volt, más nézeteket vallott”? Vagy: milyen alternatívák közül választhatott a soha nem politizáló kétkezi munkás, akit meglepetésszerűen elhurcoltak a pribékek? Miféle sorsot vállalt fel az a néhány szerencsétlen, akiket azért börtönöztek be (szervezkedés vádjával), mert rendszeresen beültek egy vendéglőbe, s mindig ugyanahhoz az asztalhoz? Milyen választási lehetősége volt a Hajnóczy novellájában megírt házaspárnak, egy kisfiú szüleinek, akik kenyérét álltak sorba 1956-ban, Budapesten, és szitává lőtték őket az oroszok?

És mi különbözteti meg, kérdeznénk a bolsevik ideológia újdonász hívét, az egyik népirtást a másiktól?

„Húsz éve más sem történik, mint hogy megpróbáljuk ezt a két történelmi tragédiát egy szintre hozni” – így dorgálta a kommunizmus áldozatainak emlékezőit a kifejezetten nekik szánt nap estéjén Herényi Károly a Klubrádióban, a holokausztra és a vörös brigantik mészárlásaira utalva. „Az egyik népirtás, a másik viszont egy politikai diktatúra negatív következménye és eredménye, ami a történelem folyamán sajnos előfordul, sokkal sűrűbben, a népirtás az hála Istennek ritkább dolog, de ez nem két azonos fajsúlyú ügy, nem egy törvénybe való.”

De hát mitől ne volna népirtás például az ukránok tömeges, tudatos kiéheztetése, a 30-as évek elejének Szovjetuniójában, melynek 6-10 millió ember esett áldozatul, akiket a földeken felállított, gépfegyveres őrtornyok akadályoztak meg abban, hogy élelmiszerkészítés céljából gyűjtsék be a termést? „Tudatosan választottak antikommunista magatartást” az éhen halt ukrán kislányok és kisfiúk? „Az egyik népirtás...”, a másik, az ukránok ellen elkövetett, mégis micsoda? Ráadásul az így kipusztított területekre orosz telepesek érkeztek, tehát a szerbek jóvoltából a magyarok által is megismert etnikai tisztogatás is történt. „Nem két azonos fajsúlyú ügy”, tehát a zsidó származású lakosság európai országokba történő deportálásával nem azonos fajsúlyú bűn, hogy a szovjethatalom pribékei 1944. május 18-20. között vasúti kocsikba pakolták és elhurcolták a Krím-félsziget szinte teljes tatár népességét, mintegy 200 ezer embert, akik közül mintegy 80 ezren pusztultak el azt ezt követő két esztendőben? S miféle kárpótlás illeti meg őket, a hazájukba visszatérő tatárokat, akik földjeiket a mai napig is hiába próbálják újra megszerezni?

Aztán: nem számít-e népirtásnak egy ország férfi állományának tekintélyes hányadát a városok utcáin összefogdosni, marhavagonokba tuszkolni, a Föld másik felére deportálni úgy, hogy jó részük nem éli túl a Herényi által most a nácizmustól kínosan megkülönböztetett, haladó ideológiábval való, első találkozást? Nem népirtás-e ugyanezen országban rögtön ezután a teljes értelmiséget az országból vagy kiüldözni, vagy anyagilag ellehetetleníteni, majd tömegesen juh-hodályokba és rabtáborokba deportálni? Nem népirtás arra ösztönözni ezen megszállott ország vezetőit hogy százszámra végeztessék ki a lakosság különböző csoportjait? Nem népirtás-e szintén mindezek után gyanús körülmények között fegyveres harcokba bonyolódni ezzel a néppel, ismét rommá lőve annak fővárosát, s minő véletlen, felgyújtani éppen a nemzeti múzeumát és a levéltárát ellenfelünknek? Egy nép kiirtása múltjának felégetésével kezdődik. Aztán újra egy kivégzési hullámot elindítani? Majd az általuk örök időkre az ország húsába ágyazott elit teljes hangerővel visíthatja, hogy aki a lakosság vészes fogyásáról beszél, az nacionalista. Panelekbe üldöztetni egy negyven kilométer átmérőjű helyen egy ország falusi lakosságának jó részét, etnikai arányokat megváltoztatva telitelepíteni a fővárost, mindez nem népirtás?

Változnak az idők: Herényi jó hozzánk, megengedné, hogy legyen törvény a kommunizmus áldozatairól – Antall József állítólagos örököseként nem ezért kéne küzdenie? – ám „ez két külön törvény legyen, mert eszébe ne jusson senkinek a két dolgot összekeverni”.

Mert az áldozatokat aztán – akik között olyan is akadt, akit egy német lágerből visszatérve a Keleti Pályaudvaron jókedvű orosz katonák átkísértek a Szibériába induló másik vonathoz – hihetetlenül érdekelte, hogy mely bárgyú ideológia nevében viszik őket lakásaikból vagy a nyílt utcáról elhurcolva megsemmisítő táborokba, amilyenek a brezsnyevi időszak végén is működő gulagok voltak. Ahol a szovjet megsemmisítő táborok hőskorában megesett, hogy a frissen érkező, a marhavagonokból kilépő rabokat mínusz 20-30 fokban a tajga közepén vízzel locsolták meg a tréfás kedvű NKVD-sek. A fagyott hullákat aztán rövidesen gúlákba lehetett rakni, ami praktikus megoldásnak tűnhetett, s kevesebb fogollyal kellett bajlódniuk. Valóban, kínosan meg kell különböztetni, hogy valaki, aki az égvilágon semmit nem vétett senki ellen, tífuszban halt meg egy európai rabtáborban vagy vérhasban az orosz vadon mélyén.

Micsoda különbség, igaza is van Herényinek: ha nem lehetne minden felkészültség nélkül baromságokat mondani százmillió halálos áldozatról, akkor sok megélhetési politikus, így például ő is, visszatérhetne eredeti foglalkozásához, mely szintén tömeges pusztításoz kapcsolódik, de jóval ártatlanabb módon, és ahhoz ért is legalább. Ha már az túl bonyolult, hogy (apáink, nagyapáink, nagynénéink emlékének súlyos meggyalázása helyett) mondjuk egy potens adócsökkentési programot próbáljunk kimunkálni. Ez utóbbihoz persze bizonyos előtanulmányok elsajátítása, vagy legalább minimális érdeklődés, rátermettség is szükségeltetik ugyebár. Komoly szellemi erőfeszítés, intelligencia szükségeltzetne; és persze munka, munka, ami az egyik, a kormányt támogató kisebbségi politikus szerint nem mindenkinek okoz örömet.

Törvényt tehát a már százszor megalkotott, Sztálin és Rákosi idején is működő, minden gyanús ellenfél lefasisztázására alkalmat adó jogszabályok újraélesztésére való törekvés helyett inkább arról kéne hozni, hogy soha többé, senki ne merje a szájára venni a vörös diktatúrák halálos áldozatainak nevét. Hogy ne kelljen méltatlan helyzetben, égő orcával keresgélni a szavakat, s hogy helyre tegyük végre a történelem egyik legsötétebb századának nyomasztó emlékét.

Udvardy Zoltán jegyzete

(mno.hu alapján szerk.)