2012/02/08 Közélet

Tamás Gáspár Miklós a nagy balliberális megmondó emberke. Mint tudjuk a tömeggyilkos (1919-es Patkányforradalom vagy tanácsköztársaság egyik vezére.) Lukács féle újmarxista, amit most liberalizmusnak hívunk, értékrend alapján magyaráz. Az Ő értékrendje: szabad és spekulációkkal terhelt magán piac, az egyéni kapzsiság kiterjesztése. Elsőrendű szabadság jogok a homokosoknak és kábítószereseknek. A zsidó egyházon kívül más egyház ne foglalkozzon a közélettel.

„Munka, hit, család, nemzet, fiatalság, egészség és rend": Tamás Gáspár Miklós szerint ezek Orbán Viktor politikájának értékei. A baloldali filozófus a világ vezető antiglobalista havilapjában, a Le Monde diplomatique-ban mutatja be a budapesti kormány célkitűzéseit.

TGM úgy véli, hogy Magyarországon eluralkodott a félelem - de ez nem pusztán a gazdasági válságra vagy Orbán politikájára vezethető csak vissza. Sokkal inkább a „a demokratikus köztársaság képtelenségére", hogy igazságosabb társadalmi rendet teremtsen. TGM szerint ugyanis a közép-európai új jobboldal a nyugati neoliberális jobboldalnál is keményebben lép fel a társadalom szegény és kiszolgáltatott rétegeivel szemben. (Vagyis nevetséges a balliberális szegénység elleni tüntetés, hiszen amikor ők voltak hatalmon semmit sem tettek ellene.)

A baloldali (újmarxista) filozófus leírja, hogy a rendszerváltás hatalmas gazdasági és társadalmi sokk volt az ország számára - TGM „fatálisnak" nevezi mindezt -, és ezért cikke elején elismeri, hogy az 1990 előtti rendszer igenis „hatékony szociális biztonságot nyújtott" voltaképpen az egész ország számára. Éppen ezért szerinte „szembeötlő" a különbség a jelenlegi és a korábbi rendszer között. Persze hozzáteszi, hogy az 1989 előtti szociális biztonság ára „a képmutatás, a cenzúra, a szabad fogyasztói döntés hiánya és a konformizmus" volt. De tény: a szocialista rendszer - amit TGM „konzervatív jóléti államnak" nevez - „egy vidékies és archaikus társadalomban bevezette a modern élet standardjait".  (Vagyis az MSZMP által kiemelt emberkéknek volt jólétük elsődlegesen. Mint utód vezetők nekiestek a társadalomnak a magán kapzsiságuk érdekében)

A rendszerváltás után „szétesett" a jóléti állam, az új állam azonban még azoknak sem segített, akik tényleg nem tudnak dolgozni. Sőt: a társadalom marginális csoportjait - így a menekülteket, az egyetemistákat, a munkanélkülieket, a nyugdíjasokat, a betegeket, az értelmiségieket, a művészeket, a köztisztviselőket - „alja" emberekké nyilvánította az új rendszer. Szerinte mindezek mögött az a megfontolás áll, hogy a társadalom kirekesztettjei „lényegileg - hogy azt ne mondjuk: fajilag - mások, és erkölcsileg felelősek".

A jelenlegi kormány különösképpen folytatja ezt a politikát, amennyiben „a forrásokért való élet-halál harcot" favorizálja, és „a versenyt" „a morális kiválóság", „a biológiai képességek" és „az értelmi felsőbbrendűség"   kategóriáiban gondolja el. Azaz az Orbán-kormány szerint az élet eleve harc, és aki győz, az morálisan is jobb, mint a vesztes. Éppen ezért „csak a fiatal, szorgos és flexibilis emberek" számítanak. A társadalmi kirekesztést ezért a kormány „a természet rendjeként" tünteti fel. Aki nem tud részt venni a versenyben - mert például beteg -, az „az állami kényszert", netán egyenesen „a rendőrhatalmi elnyomást" ismerheti meg. Aki elutasítja ezt a politikát, azt „utópistának" vagy „totalitariánusnak" állítják be, sérelmezi TGM.

TGM szerint Orbán Viktor a szocialista-liberális kormány alatt - amely a filozófus szerint „egyszerre volt népszerűtlen, tehetetlen és korrupt" - még neoliberális-ellenes terveket támogatott, így például a 2008-as szociális népszavazást. Kormányra kerülve azonban éppen „újra bevezette" a népszavazáson elvetett „egyik s másik" intézkedést, „anélkül, hogy a nép a legkisebb mértékben is megrezdült volna". Ennek az lehet az oka TGM szerint, hogy Orbán úgy nyert 2010-ben, hogy „semmiféle programot sem mutatott be" a választások előtt.

A választások után azonban az Orbán-kormány gyors törvényhozásba kezdett, amelynek elsődleges célja az, hogy „bebetonozza" a saját hatalmát. Megemlíti azt is, hogy az új törvények „gyakorlatilag lehetetlenné teszik a sztrájkokat és a népszavazásokat".

Az új intézkedések célja, hogy „megnehezítsenek bármiféle változást". Ezért került be TGM szerint az új alaptörvénybe a tizenhat százalékos adó is. TGM-et viszont zavarja, hogy „az egész Európai Unió és a nyugati liberális sajtó" az MNB függetlenségéért aggódik, de „elhallgatja" az Európai Szakszervezeti Föderáció tiltakozásait „a represszív munkaügyi törvényhozás" ellen.

Leírja TGM, miként tették az utódpártokat - a filozófus a Demokratikus Koalíciót is utódpártként nevezi meg az MSZP mellett - alkotmányilag „bűnöző szervezetekké", valamint hogy az oktatási intézményeket az egyház „kontrollálja", a magzatot meg a fogantatás pillanatától kezdve védendőnek nyilvánítják, ami elvileg az abortusz-tilalmat is lehetővé teheti. A problémák között említi meg a vezető antiglobalista havilapban TGM, hogy „átnevezik az antifasiszta mártírok neveit viselő utakat", de közben meg „új szobrot emelnek Ronald Reagan dicsőségére".

TGM szerint azok a pénzügyi intézkedések, amelyek látszólagosan baloldaliak és ezért a nyugati pénzügyi körök tiltakozását váltották ki - így például a magánnyugdíj-pénztárak államosítása vagy a bankadó - elsősorban csak „a felsőbb középosztálynak" kedveznek.

„Ami Orbán fejében van, az egy nemzeti megújulás." Ennek eszközét Orbán az erős középosztályban látja, és ezért a kormány „minden pénzügyi reformja, minden támogatása ezen inkább fiatal társadalmi csoportot szolgálja, amelyhez amúgy Orbán maga és a barátai is tartoznak", írja TGM. A kormány azért vonja meg például a múzeumok vagy a kiadók támogatását, „hogy a saját klientúráját részesítse előnyben". Ez persze jó eszköz arra is, hogy a kormány „megszabaduljon a balos vagy mérsékelt értelmiségtől".

Megemlíti azonban, hogy e politika révén „nincs már forrás a tömegközlekedésre, a környezetvédelemre, a kórházakra, az egyetemekre, az alapiskolákra, a vakok vagy hallássérültek támogatására, a fogyatékosokra és a betegekre". De ezzel szemben „bőven finanszírozzák a sportot", amely megjeleníti a kormány értékvilágát: „a csoportszellemet, a lojalitást, a személyes fegyelmet". A kormány ugyanis elutasítja a vitát, „és a cselekvést preferálja".

Orbán egy olyan politikát célzott meg, amilyenre a nyugati neoliberálisok is törekednek. „A magyar miniszterelnök egyszerűen őszintébb és koherensebb, mint ők", és ezért zavartalanul valósít meg „radikális reformokat".

TGM a nyugati bírálatok kapcsán ezért megjegyzi, hogy az Európai Unió vagy az Egyesült Államok „nagy vonalakban" egyetért Orbán antiszociális politikájával, a magyar jobboldal azonban ügyesen azonosítja a kommunizmust és a globális kapitalizmust ellenségként. Ugyanis mind a kommunizmus, mind a globális kapitalizmus „egyszerre modernista, szekuláris, kozmopolita és republikánus". (Ez olyan mint a fából a vaskarika.)

Az Európai Unióból jövő kritikák ráadásul megerősítik a jobboldalt - „a neonáci parlamenti képviselők már az uniós zászlót égetik" -, ráadásul „a szociális és demokratikus" ellenzéket is nehéz helyzetbe hozzák. A „szociális és demokratikus" ellenzéknek ugyanis egyszerre kell küzdenie az „unió által ajánlott" megszorítási politika és a magyar jobboldal politikája ellen. Éppen ezért TGM szerint „az uniós fenyegetések voltaképpen megerősítik az Orbán-kormányt, amely mégiscsak egy szabályos választás révén került hatalomra".

TGM úgy véli, hogy az európai intézmények és az IMF nyomása szintén korrumpálja a magyar demokráciát, ezért „a magyar ellenzék egyszerre lázad" a kormány politikája és a nyugati nyomásgyakorlás ellen.  (hetivalasz.hu)

Valóságban a "szocialista és demokratikus" ellenzék az IMF nagyobb felügyeletét követeli. Azaz több megszorításokat a többség számára.

Szabad Hirek