2012. január 18. Közélet

Úgy tűnik, a világ eldöntötte, hogy térdre kényszeríti a kis Magyarországot. Az Egyesült Államok – bár senki sem kérte rá – lassan új magyar alkotmányt írna, a demokráciáért folytatott harcban lemaradni semmiképp sem akaró Európai Uniónak pedig már az is szúrja a szemét, hogy a nemzeti bank vezetőinek az alkotmányra kell esküt tenniük.

Ehhez ugyan nem sok köze van, az európaiakat egyesítő elveket azonban joggal kérheti számon tagállamain. A belépéskor ugyanis erre mindenki kötelezte magát. Ha valakinek valami nem tetszik, egy kulturált közösségben megbeszélik. Most erről van szó.

Az Európai Bizottság három kötelezettségszegési eljárást folytat Magyarország ellen. Ezek egyike a jegybank függetlenségét érintő szabályozással kapcsolatos, egy másik a bírói tevékenység felső korhatárát érinti, a harmadikat pedig az adatvédelmi hatóság függetlenségére vonatkozó szabályozás miatt indították. Ilyen eljárás százszámra folyik az unióban.

Ez a helyzet semmiképpen sem jó, de anélkül, hogy relativizálnánk a problémát, szögezzük le, hogy a világnak ezzel koránt sincs vége. Sőt, ezután tisztulhat csak a kép, hiszen az Európai Unió és Magyarország közötti, eddig alapvetően politikai jellegű vita végre jogi mederbe terelődik. Ebben a párbeszédben nem lehet napirendi pont, hogy jó-e, ha Magyarországon egy párt kétharmados többséggel bír, s az sem, ki legyen az ország miniszterelnöke. Itt már a jogászoké a terep, s ha ők úgy látják, hogy sérülnek az európai értékek, azt önkritikusan el kell fogadni. A jegybankról szóló törvény esetében feltehetőleg így lesz, feltéve, ha nem az eskü kérdése a fő adu az unió kezében. Azt viszont aligha szabhatja meg Brüsszel, hogy mikor menjenek nyugdíjba a bírók. Jogi érvek sem nagyon vannak e kérdésben, arról nem beszélve, hogy talán figyelembe kellene venni a rendszerváltás után e régióban kialakult helyzetet is.

Ez technikai, nem pedig érzelmi kérdés. S ezt nemcsak az Orbán-kormányt néha megalapozottan, de mindenképpen aránytalanul és indulatoktól fűtötten bírálóknak, hanem az egész vitában kizárólag Magyarország elleni támadást látóknak is figyelembe kell venniük. A nagy átalakítás hevében néhány törvény kidolgozására bizony több időt kellett volna szánni, s éppen a kétharmados felhatalmazás birtokában nem ártott volna esetleg nagyobb önmegtartóztatás sem, ám azzal nem lehet mit kezdeni, hogy az európai kritikusok egy része alapvetően a jobboldal győzelmével nincs kibékülve. Azt sem lehet felróni egy kormánynak, ha egy különleges helyzetből nem szokványos, ha úgy tetszik, unortodox módon próbál kievickélni. Az már jóval inkább elvárható, hogy ezeket a lépéseket az európai közösségben a partnerekkel megértesse, s adott esetben képes legyen váltani is. Például, ha a külső körülmények másképp alakulnak, mint azt korábban vártuk.

A kölcsönös szemrehányások sorát még folytathatnánk, száz szónak is egy azonban a vége, az Európai Unió jelenleg nem bízik Magyarországban. Nem bízik abban, hogy kilábal a mély gazdasági válságból, s megkérdőjelezi demokratikus elkötelezettségét is. Ezen megsértődni lehet, de jobb kibeszélni a fenntartásokat. Arról nem is szólva, hogy a durcáskodásra most tényleg nincs idő. Az ország nincs abban a helyzetben, hogy most elvonuljon, s magában dúljon-fúljon. Magyarország sarokba szorítása, térdre kényszerítése és látványos elfenekelése az Európai Uniónak sem lehet érdeke. A magyar kormány túlhevült megleckéztetéséből Európa kedvence, a hazai balliberális oldal semmit sem profitált. E kioktató hangnem ugyanis – már most látjuk – csakis az uniós zászlókat égető szélsőségesek malmára hajtja a vizet. Uraim, ezt akarják?!

(mno.hu)

Szabad Hirek