2012. január 12. Közélet

Meghaladta a húszat azon magyar emberek száma, akik a magyar állampolgárság felvételével elvesztették a szlovákot. Sok-sok publicisztika született a témában, különösen jobboldali újságírók írnak csúnyábbnál csúnyábbakat a szlovákokra.

Itt az ideje, hogy sepregessünk egy kicsit a saját házunk/hazánk háza táján, de először nézzük a szlovákokat. 1993 óta létezik a független Szlovákia. Azelőtt Csehszlovákia volt, amely különféle neveken és összetételben létezett a trianoni döntés óta.

Szemben Csehországgal, a szlovákok történelme finoman szólva sem bővelkedik nagy tettekben, nagy emberekben, sorsuk gyakorlatilag 1000 éve összefonódik a Magyar Királysággal. Önálló államiságukat soha nem nyerték volna el, ha a nagyhatalmi lobbi nem akarta volna szétverni Közép-Európa legnagyobb országát, azaz bennünket. De szétverték, így a csehek – jobb szövetséges nem lévén – maguk mellé vették a szlovákokat.

Ha már 93-ban megkapták a függetlenségüket, akkor nagyon nacionalisták lettek a szlovákok. Külön történészcsoportok feladata lett az ősi szlovák állam „megalkotása”. A történelemkönyvükben olyan utalásokkal találkozhatunk, mint hogy „Szlovákia az ókorban”, valamint „Határvillongások a középkori szlovák-török határon”. Azaz saját történelmet csinálnak maguknak. Mindezt teszik azért, hogy gyökeret kreáljanak a műállamukhoz, amire alapozni lehet.
Ha nemzetállamot akarnak, akkor abba természetesen nem fér bele semmilyen széthúzás. Ahogyan Trianon után és a második világháború után, most is arra törekednek, hogy fenntartsák az egységes állam képét és kíméletlenül megtorolják, ha ez ellen vét valaki. Védik az ebül szerzett prédát.

A saját helyzetünket szomorúbb elemezni. Ha egy növényhez hasonlítjuk a nemzetfogalmunkat, akkor a sok-sok évszázad során terebélyesedő gyökerek fölött egy büszke tölgyet kellene látnunk. Azonban ma legfeljebb egy korhadt akáchoz hasonlítunk, amely gyökér nélkül sorvad, lombját lehullatta, ágaiba pedig bevette magát a parazita fagyöngy, amely elszívja a maradék életerejét is.

Ennek a helyzetnek a kialakulása rémálomba illő. Nézzünk pár tényezőt. Kezdjük az értelmiség csúcsán, a kutatók, történészek világában. Magyarországon szinte tilos az ősmagyar eredet kutatása. Az MTA finnugor vizsgálatokat folytat csak és eretnekséggel vádolja, aki mást gondol a témában. Egy nyelvi találkozás/keveredés bizonytalan alapjain tagadjuk meg belső-ázsiai múltunkat, holott genetikailag bizonyított többek között a hunokhoz való szoros kapcsolatunk. De ez nekünk derogál, mert nem eléggé európai. Nekünk egy Attila nevű ne legyen rokonunk! Az ősmagyarság kutatása meg az idióták sportja, meg kell hát vetni őket.
Az MTA volt elnöke nem átalotta leírni, hogy hajlott háttal és görbe lábbal érkeztünk a Kárpát-medencébe, ahol lassan átvettük a fejlett nyugati kultúrát. Szerinte itt tanultunk meg földet művelni és házat építeni. Ünnepelt szerző lehetett Magyarországon ilyen gondolatokkal.

A történelemoktatásunk külön könyvet érdemelne. Nem győzik sulykolni a gyerekeink fejébe, hogy mennyire vesztes nép vagyunk. Csak nézzük a kötelező évszámokat. Ausburg, Merseburg, Muhi, Mohács . Az un. kalandozások korából a fenti két csatát kell bemagolni, elfeledve, hogy több, mint 100 győztes csatában sorra igáztuk le ellenfeleinket, ugyanis olyan harci tudást és morált hoztunk magunkkal, amely teljesen ismeretlen volt Európában. Míg a pozsonyi csatát amerikai egyetemeken tanítják, nálunk száz járókelőből nyolcvannak halványlila segédfogalma sincs arról, hogy mi fán terem ez a csata. A tatárjárás kapcsán annyit tanítanak, hogy porig aláztak bennünket, majd csak azért mentek el, mert trónutódlási viszály tört ki, holott egyes kutatók szerint a Dunánál megállítottuk őket. Mi a történelmünk során csak veszítünk, még ha nyerünk is.
Mohácsra ráfogják, hogy megpecsételte a sorsunkat. Itt valóban nagy veszteségek érték az országot, de távolról sem roppantunk bele. Csak azért, hogy veszteseknek érezzük magunkat. A 150 éves török uralomról az a fáma, hogy tönkretettek mindent, azonban azt kevesen említik, hogy a törökök nem romboltak le szinte semmit (bár sok mindent átalakítottak), szemben a Habsburgokkal, akik a török kivonulása után 40 erős várunkat robbantották fel a későbbi teljes leigázás érdekében.
A kiegyezést követően a fejlett osztrákok rángatták ki Magyarországot a sötét középkorból. Károlyi nagy formátumú politikus volt. Horthy fasiszta volt, egyeduralomra törekedett. A bécsi döntésekkel szembefordultunk a fejlett nyugattal. Mi voltunk a nácik utolsó csatlósa. Mit utolsó, nélkülünk nem is lett volna holocaust! Úristen, mennyi hazugság!
Ha felteszik a gyerekeknek a kérdést, hogy mondjanak három náci koncentrációs tábort, már mondják is, hogy Auschwitz, Dachau, Buchenwald, de arról fogalmuk sincs, hogy hány magyart mészároltak le Felvidéken, Vajdaságban, vagy akár a „dicsőséges” 133 nap alatt.

Ugorjunk egy szintet és nézzük a politikusokat. Emlékszünk melyik volt az a politikus, aki azt mondta, hogy mégsem járja azt mondani, hogy Pozsony és Kassa. Ehelyett Bratislava és Kosice a helyes. Igen, Kovács László. 2004-ben többek között szintén ő mondta, hogy ránk fog zúdulni 23 millió román és mindenkinek elvész a nyugdíja. Ja, merjünk kicsik lenni! Arra emlékszünk, hogy az egyik szintén MSZP-s azt mondta egy nap, hogy a trianoni döntés sérelmeit el kell felednünk, mert az élet folyik tovább, majd másnap – egy másik találkozón – azt mondta, hogy a holokauszt olyan borzalom, amelyet soha nem szabad elfelejtenünk, akármennyi idő is telik el?

Vagy akár a kultúra. Csak nálunk lehet érettségi tétel egy olyan szerző, aki szerint a szarból jönnek a mélymagyarok, nálunk lehet számtalan díj bezsebelője, aki leírja, hogy hogyan gondozzuk a magyarunkat, sőt még az is, aki azt állítja, hogy genetikailag alattvalók vagyunk. Ezeknek hogyan lehet még egyáltalán állampolgársága?

Az összes környező ország lábtörlőnek használ bennünket és nagyjából minden oka meg is van rá, hiszen nemhogy visszavágnánk, behúzzuk fülünket-farkunkat, mert mi olyan európaiak akarunk lenni. Apropó, Európa. Szaladgálunk ilyen-olyan bizottságokhoz, hogy a szlovákok mit csinálnak, Európa pedig ezt lesz…ja. Képzeljük el, hogy Magyarországon elveszik valakinek az állampolgárságát. Már aznap a New York Times és a Spiegel címoldalán lennénk. Talán azért mert mi annyira fontosak vagyunk, vagy mert bennünket annyira utálnak? Nem. Azért, mert a világon csak nálunk él egy olyan szemét, parazita réteg, amelyik félóránként rohangál a világba, hogy lejárasson bennünket. Ebben az országban semmi hasznosat nem lehet tenni, amit ki ne figuráznának, le ne fasiztáznának, vagy negatív kicsengéssel meg ne szellőztetnének valamelyik nyugati sajtótermékben. Elég csak napjaink lejárató-kampányára figyelnünk.  A „rendszerváltó” liberálisok különösen élen járnak e tekintetben. Belpolitikailag az SZDSZ és utódpártjai olyanok ugyan, mint a levágott fejű csirke – spriccel a nyakukból a vér, de még szaladgálnak az udvaron – viszont a „fejlett nyugat” felé még nagy a pofájuk. A szlovákoknál egy ilyen magatartásért talán derékbatörés járna, míg nálunk 12 kormányzati év, csak a rendszerváltás óta. Azelőtt meg negyven.

Ezek után a nemzeti gondolkodású újságírók cikkei körülbelül olyan hatásúak, mint az albán légvédelem, vagy a japán elsősegély. Előbbinél az öklöt kell rázni az ég felé, ha elrepül ott egy vadászbombázó, utóbbinál pedig a haldoklót kell rázni, hogy ne haljon meg.

Fájdalom ezt kimondani, de mindaddig, amíg szándékosan meghamisítjuk a történelmünket, míg más nép szenvedéséért is mi magunk önként fizetünk, míg – akár megvezetve, akár szívből – népszavazással tagadjuk meg saját vérünket, és amíg az „elitünk” jelentős része a saját hazáját alázza külföldön, addig a szlovákokat csak másodlagosan indokolt szidni; elsősorban itthon kell rendet rakni a fejekben. (Nemzeti InternetFigyelő)

Szabad Hirek