Néhány napja egy érdekes felmérést hozott le a fidesz faliújságjának is nevezhető Magyar Nemzet nyomtatott verziója. A cikkben a lap a magyarországi átlagbéreket veszi górcső alá és megyénkénti bontásban, valamint az azonos munkakört betöltők jövedelme szerint vizsgálja az adatokat annak fényében, hogy a munkavállaló az ország mely részén dolgozik.

Ha csak a száraz tényeket nézzük, akkor az eredmények alakulásában igazából nincs semmi meglepő. Az átlagjövedelmek tekintetében Budapest toronymagasan vezet a maga bruttó 288 ezer forintos átlagával. A fővárossal csak Komárom-Esztergom megye és Győr-Moson-Sopron megye tudja tartani a lépést, ahol az előbbinél bruttó 220 ezer forint, míg az utóbbinál bruttó 215 ezer forint az átlagbér.

A további sorrend Fejér megye (214 ezer), Vas megye (207 ezer), Pest megye (202 ezer). A középmezőnyt Veszprém megye vezeti (200 ezer), aztán Heves (196 ezer), majd Hajdú-Bihar, Zala és Bács-Kiskun (186 ezer), valamint Tolna megye (182 ezer) következik. A mezőny hátsó felében található Borsod-Abaúj-Zemplén és Jász-Nagykun-Szolnok megye 175 ezer forintos átlagbérrel, majd Baranya és Szabolcs-Szatmár-Bereg következik 172 ezerrel, valamint Csongrád és Somogy megye 171 ezerrel. A listát Békés megye (165 ezer) és Nógrád megye zárja, ahol az átlagbér még a 160 ezres küszöböt sem éri el, itt mindössze 157 ezer forint az átlagos havi bruttó jövedelem összege.

Ha a munkakörök szerinti összehasonlítást vizsgáljuk, akkor igazából ott sem találunk nagy meglepetéseket. Valamennyi pozíciót tekintve Budapesten lehet a legtöbbet keresni. A segédmunkások átlagfizetése a fővárosban 125 ezer forint, míg Tolna megyében még bruttó 100 ezer forintot sem fizetnek ugyanezért a munkáért. A Budapesten dolgozó segédmunkások átlagjövedelme magasabb, mint Békésben az adminisztrációs munkát végzőké, vagy Csongrádban a szakmunkásoké.

Az adminisztratív alkalmazottak Budapesten átlagosan bruttó 190 ezer forintot vihetnek haza, Somogy, Tolna, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Nógrád és Heves megyében pedig még 130 ezer forintot sem fizetnek a hasonló munkakörben dolgozóknak.

A fővárosban átlagosan bruttó 427 ezret keres egy középvezető, míg ugyanezért a munkáért Bács-Kiskun, Baranya, Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén és Csongrád megyében 300 ezret sem fizetnek. A felsővezetők esetében pedig a különbség már az 50 százalékot is meghaladja az első és az utolsó között. A fővárosban 771 ezer forint az átlagjövedelem ebben a kategóriában, a második helyen Fejér megye áll 680 ezerrel, míg a lista utolsó helyén Békés áll a maga 358 ezer forintjával.

A fidesz-közeli lap a cikkben a számok ismertetésével ugyan rámutat egyenlőtlenségekre arra, hogy az ország különböző pontjain lényegében ugyanazon munkáért más és más munkabért fizetnek, de ezzel pont a leglényegtelenebb dologra hívja fel és irányítja rá a figyelmet. Mert ma Magyarországon igazából nem ez a probléma. Nem az a gond, hogy egyes régiók értékesebbek, mint a másikak. Ráadásul európai szinten ez nem is egyedálló eset, hisz mondjuk a Felvidéken is előfordul az, hogy a Pozsonyban munkát vállalók 30 százalékkal többet keresnek, mint a keleti országrészben. De említhetnénk akár Németországot is, ahol a keleti részen a bérek szintén nagyjából harminc százalékkal maradnak el a nyugati részen kifizetettektől.

Sokkal többetmondóbb és sokkal lényegesebb dolgot feszegetünk, ha a kérdést onnan vizsgáljuk, hogy a magyar bérek hogyan viszonyulnak az európai jövedelmekhez. Mert igazából ez a lényeg. És ez az, ami a szomorú. A magyar átlagbér ugyanis még Közép-európai viszonylatban is alacsonynak mondható. Ha megnézzük a régiót, akkor azt tapasztaljuk, hogy Szlovéniában az átlagfizetés a termelő cégeknél forintban számolva bruttó 480 ezer forint körül alakul, míg a cseh dolgozók 370 ezer forintot, a lengyelek pedig 350 ezer forint visznek haza. Ausztria fényévekre van tőlünk a versenyszektorban kifizetésre kerülő bruttó 730 ezer forintos átlagos havi jövedelmével, Németország nyugati felét pedig már nem is említeném a maga bruttó 3200 eurós átlagával.

Gondolom jónéhányan vannak, vagyunk olyanok, akik emlékeznek még azokra a kilencvenes évek elején elhangzott jóslatokra, amik azt tippelték, hogy nagyjából 20 év kell ahhoz, hogy utolérjük az akkor jólétinek mondott államokat. Annak idején fiatal felnőttként talán sokan voltunk úgy vele, hogy 20 év baromi hosszú idő, hogy az szinte beláthatatlan, de valahol tudtuk, éreztük azt is, hogy egy-két év alatt nem lehet majd átugrani mindazt, amit tőlünk nyugatabbra előtte hosszú évtizedekig építgettek.

Azóta már eltelt ez a két évtized, de még mindig ott tartunk ahol akkor, vagy még ott sem. És ma már az a Nyugat sem az, amit akkor a vasfüggöny mögül olyan szépnek és csillogónak láttunk. Ma már tudjuk, hogy talán nem is volt az sohasem, bár ez a lényegen mit sem változtat.

Az elmúlt 20 év idegenszívű politikája Magyarországot nem becsatolta a jóléti államok közösségébe, hanem azok csatlósává tette és megvalósította azt a sajátos XXI. századi Kárpát-medencei világot, ahol az árak, a költségek és a rezsi elérte a nyugati színvonalat, sőt néhány esetben már meg is haladta azt, a bérek pedig megrekedtek egy méltatlanul alacsony színvonalon. Ha pedig mindehhez hozzávesszük még azt is, hogy tematikusan kivégezték a magyar ipart és helyette az ismert nyugati márkanevek alatt futó, de az eredetieknél sokkal rosszabb minőségű árukkal töltötték fel a boltok polcait, akkor minden kockázat nélkül kijelenthetjük, hogy ami ebben az országban hosszú évek óta folyik az nem felzárkózás, hanem egész egyszerűen gyarmatosítás.

„A hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik” – mondta még 1989. június 16-án Orbán Viktor a Hősök terén, Nagy Imre újratemetésén.

Őszintén megmondom, akkor, ott a tömegben azt gondoltam, hogy azért ez a gondolat erős szónoki túlzás. Akkor, ott a tömegben elképzelhetetlenek tartottam, hogy ez tényleg így lesz majd, azt pedig végképp nem hittem volna, hogy majd rá 22 évre azt kell, hogy megállapítsam, hogy az a fiatalember, aki ott állt mikrofonok mögött, tevékeny részese volt mindannak gazemberségnek, amit az elmúlt több mint két évtizedben elkövettek ezzel az országgal szemben.

Az pedig már csak nagyon halkan kérdem meg: vajon hány évtized lehet még abban a bizonyos hatodik koporsóban?

És vajon meddig hagyjuk még azt, hogy még most is újabb és újabb éveket, évtizedeket fektessenek a már elhantoltak mellé?