A globális „megamegszorítások” lassan mindenkit elérnek, a nyugati világ és egyben a globális rendszer meghatározó hatalmai is összeomlani látszanak az iszonyú adósságtömeg és a megszorításokat követő társadalmi feszültségek roppant súlya alatt. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a megszorítások nemcsak hogy nem segítenek, éppen ellenkezőleg, rontanak a helyzeten. Könnyű ugyanis belátni, hogy ha mindenhonnan csak erőforrást vonunk el, akkor egy idő után egyre kevesebb lesz a fizetőképes kereslet, ennek nyomán csökken a termelés, növekszik a munkanélküliség, fokozódnak a társadalmi feszültségek, felbomlik a rend, és az egész rövid időn belül visszafordíthatatlan önpusztításba, sőt teljes önmegsemmisítésbe mehet át.

A görög példa azt is megmutatta, hogy az adósság hólabdahatásra épülő növekedése ilyenkor csak még tovább gyorsul az egyre brutálisabb megszorítások miatt. Mert valójában nem a görög társadalom fogyaszt túl sokat, hanem ellenkezőleg, a hitelező bankok mesterségesen szított hisztériája nyomán egekbe növő kockázati kamatfelár az, ami öngerjesztő örvénylésként mindent magába szív. A piac „beárazza” a pénzügyi összeomlást, és ezzel önbeteljesítő jóslatként ő maga idézi elő a bukást. Ha viszont „előre beszedi” a szerinte majdan bekövetkező csőd „árát”, akkor valójában nem is kellene aggódnia, mert az esetleges összeomlás neki már nem okozhat veszteséget. Amennyiben mégsem következne be az összeomlás, akkor vissza kellene fizetnie a hisztéria nyomán kizsarolt uzsorakamatot.

Noha ez teljesen logikus lenne, de ugye milyen mulatságos már maga a feltételezés is?

Ha kicsit elgondolkodunk ezen a gigantikus „erőforrás-szivattyún”, az anyagmegmaradás elvének elfogadásával azt kell feltételeznünk, hogy – mivel a világ teljes értéktermelése változatlanul gyorsan növekszik – ha van „fekete lyuk”, akkor valahol „fehér lyuknak” is léteznie kellene. Ha a világ döntő többsége vesztes, pedig az erőforrások bővülnek, akkor valahol léteznie kell egy hatalmas „szupernyertesnek” is. Az adósság ugyanis valójában „negatív vagyon”, tehát a kozmológia „szuperszimmetria” elve alapján valahol óriási vagyonoknak kell felhalmozódniuk. Kérdés, hogy a vagyonképződés melléktermékeként szétvert világban ugyan mihez is lehet kezdeni ezekkel a gigantikus vagyonokkal?

Ma nemcsak, hogy nincs válaszunk mindezekre, de valójában magát a kérdést sem lehet, szabad megfogalmazni. Egyszerűen azért nem, mert továbbra is csak a világot igazgató szuperstruktúra hamis metanyelvén lehet megszólalni, és mindig ugyanazokra a sehová sem vezető következtetésekre juthatunk. Az uralmi struktúrák – az amerikai elnöktől az Európai Bizottság elnökéig, a vezető országok miniszterelnökein keresztül a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatójáig – talán jó szándékú, de szánalmas bábfigurák.

Amit látunk, azt úgy határozhatjuk meg: „jelenetek a bábok életéből”. A komolykodva meghozott döntésekről sorra kiderül, hogy már a startnál elbuktak.

Ha valaki ránehezedik a bábukat mozgató kezekre, az azonnal a diskurzusból való kirekesztéssel, megalázással és megbélyegzéssel jár – így a kör bezárul.

Mielőtt megpróbálunk választ adni a kérdésekre, érdemes elgondolkodnunk, hogy az adóssággal kapcsolatos öt alapforgatókönyv hogyan értelmezhető például Magyarországra vonatkoztatva.

Az első és evidens forgatókönyv a teljes magyar adósságállomány gyors, kvázi azonnali visszafizetése, a „generális végtörlesztés”. A második ennek az ellenpárja, az adósságnak az adós részéről való teljes megtagadása, azonnali hatályú felmondása. A harmadik ugyanez, de kicsit óvatosabban, tárgyalásos úton, fokozatos adósságelengedést kérve. A negyedik arra a feltételezésre és reményre épülne, hogy a globális hatalmi komplexumnak is érdeke az átfogó és ellenőrzött globális adósságrendezés, tehát várjuk, hogy ő kezdeményezzen. És végül az ötödik forgatókönyv az egész világ spontán összeomlása, ami aztán majd mindent megold.

Az első forgatókönyv azért nem járható Magyarország számára, mert az adósságunk már lényegesen nagyobb, mint a teljes lakossági vagyon, tehát úgy járnánk, mint azok a devizahitelesek, akiknek már elárverezték a lakását, de hajléktalan és munkanélküli páriaként is tovább kell fizetniük a „maradék tőke” törlesztését és kamatait. A második út megléphető ugyan, de iszonyú áldozatokkal járna, és félő, hogy a magyar társadalom döntő többsége erre önmegsemmisítő anarchiával reagálna. A harmadik vagy a negyedik lehetne a legreménykeltőbb, de a világ láthatatlan urai erre egyelőre nem nagyon mutatnak hajlandóságot. Végül az ötödik forgatókönyv valószínűsége napról napra egyre nagyobb, s ráadásul az elmúlt háromszázhatvan év során átlagosan hatvanévenként volt ilyen totális háborúba torkolló összeomlás. (A legutóbbi hatvanhat esztendeje!) Azzal kell tehát szembesülnünk, hogy az előttünk álló „módfelett kalandos” évtized során az itt vázolt öt, logikailag lehetséges forgatókönyv valamilyen kombinációja mindenképpen bekövetkezik. Minden lokális uralmi rend legfőbb felelőssége így most abban áll, hogy erre elkezdi felkészíteni a felelősségére bízott közösséget.