Kérdezhetnénk, hogy nekünk, katolikusoknak mi dolgunk van ezzel? A reformátusok csak hűségesen őrzik és vallják alapítóik tanítását – bár mi tennénk hasonlóképpen 2000 év katolikus tanításával! A mi feladatunk tehát ezzel annyi, hogy végre a megfelelő módon kezeljük a ökumenizmust.

Véleményem a református zsinat döntéséről

Jómagam, mint hívő katolikus keresztény nem vagyok megdöbbenve a református zsinat döntésén, sőt, jogosnak is tartom református szempontból. Miért mondom ezt?

Egyrészt mert (logikai szempontból) a Heidelbergi káté 80. pontja ún. szalmabáb-érvelés (Strohmann-érve¬lés),1 azaz nem a katolikus állásponttal, hanem annak torzított változatával vitázik, propagandisztikus céllal. Ha valaki a lyoni egyetemes zsinat, a firenzei egyetemes zsinat és a trienti egyetemes zsinat idevonatkozó passzusait vagy a trienti zsinat után kiadott Római katekizmust elolvassa, világosan láthatja, hogy nem állítja egyik sem azt, hogy Krisztus szenvedéséért nem bocsáttatnak meg a bűnök objektíve, vagy létrehozó oka (causa efficens) lenne a bűnbocsánatnak a szentmiseáldozat (azaz „újra feláldozása” lenne valóban a Krisztusnak a papság által). A katolikus tanítás szerint a misében a pap csak mint causa instrumentalis ténykedik, aki részesedés (partitipatio) által, analóg módon, de nem azonos módon pap Krisztushoz képest. (NB.: tudom, hogy a „vonalas” református teológia ezt is elveti, de a 80. pont nem ezzel vitázik logikailag.) Ráadásként ehhez még elmondható, hogy az eucharisztiáról, sőt általában a szentségekről vallott kálvini felfogáskülönbség csak „tünet”, mivel minden különbség – köztük a szentségtani is – az Isten és a világ egymáshoz való viszonyának eltérő szemléletéből, szorosabban véve a megigazulástan különbségeiből fakad. Így amíg valóban lesz kálvini hitvallású keresztyén közösség e világon, nem lesz sohasem kiegyezés, és nem is kell, hogy legyen az egymást kölcsönösen kizáró kérdések tekintetében.

Másrészt egy meggyőződéses református nem is tehet mást, mint hogy kárhozatos bálványimádásnak tartja a szentmisét. Engem nem sért meg ezzel, hiszen objektíve nincs igaza, szubjektíve pedig a szándéka nem sértegetés volt. Megsérteni embert lehet méltóságában, és az az emberszeretet elleni vétek. Ha valakinek az állítását tévedésnek minősítem, a cselekedetét meg rossznak, a szándékom egyértelműen nem a személy megsértése volt.

Egy hithű reformátussal, aki engem „bálványozó pápistának” tart, közerkölcsi kérdésekben általában jobban együtt tudok működni, mint azzal, aki nem. Ezért tettek régen különbséget a „dogmatikai türelem/türelmetlenség” és a „polgári türelem/türelmetlenség” között. Míg a dogmatikai tolerancia elvi okokból elképzelhetetlen minden tisztességes hívő részéről (legyen az meggyőződéses keleti keresztény, katolikus vagy protestáns), addig a polgári türelem kötelesség. Szerintem „közös út” (ökumené) csak ez utóbbi téren képzelhető el. Ha az előbbit kikezdi valaki – lett légyen az katolikus vagy református – tapasztalatom szerint nem csupán a különbségeknél áll meg. Az összes „ökumániás” katolikus és református felebarátom – akiket ismerek – legtöbbször az Isten által kinyilatkoztatott erkölcsi alapelvek legalább egyikének objektív érvényét tagadja. Sokszor az Ige megtestesülésének első négy egyetemes zsinaton végérvényesen rögzített formuláját nem vallják, és/vagy szentháromságtani kérdésekben eretnekségeket vallanak. Hozzáteszem, ezek általában teológiailag nem képzetlen emberek. Agnosztikusak értelmileg és/vagy egy apriorisztikus utópia mozgatja őket akaratilag: egy hamis békülékenység (szakkifejezéssel: ireneizmus), mely szerint minden szakadásnak csak emberi hiúság és/vagy a „történelmi-társadalmi körülmények” az okai. (Ezzel nem tagadom, hogy az emberi hiúságok és a történelmi-társadalmi körülmények mint „alom” a szakadás formai okának ne lettek volna szükséges alapfeltételei, azonban elégséges magyarázatát önmagukban nem adják annak.)

Az együttműködést ezért csak a közös hittételek (az első négy egyetemes zsinat formulái) megvallásában, valamint az általánosan elfogadott, tízparancsolatban kinyilatkoztatott erkölcsi elvek képviseletében látom lehetségesnek református testvéreimmel. Ez utóbbi alatt értve úgy a közös szeretetszolgálatot (irgalmasság testi cselekedetei: ételosztás, ruhaosztás stb.), mint a társadalomerkölcsi elvek (abortusztilalom igenlése, a házasság egy férfi és egy nő közösségeként való definiálása, hazaszeretet stb.) politikai képviseletét.

Ez utóbbi „orthopraxist” általában (a kivétel erősíti a szabályt) következetesebben képviseli egy öntudatos keresztény/keresztyén (legyen bármely közösség tagja). Ugyanis aki a „népszerűtlen” elvi-dogmatikai kérdéseket képes a „közízlés sérelme” címén feladni, az a mindig „népszerűtlen” erkölcsi elveket is könnyebben adja fel. Én, mint hívő katolikus, aki tévedésnek, eret¬nekségnek tartom úgy a protestantizmust, mint a keleti kereszténységet lényegileg, üdvözlöm ezt a bátor, hitvalló kiállást a református zsinat részéről. Mikor objektíve tévesnek (eretneknek) vallom a nem katolikus keresztény hittanításokat, nem tagadom a kegyelmi lehetőséget e közösségek tagjai számára, hisz a keresztség egy. Valamint nem tagadom, hogy a hitviták egyoldalú túlhangsúlyozása „révén” olyan hagyományközvetítő elemek maradtak meg – többek közt a szent liturgiában2 – az Apostoli Szentszéktől elkülönült ezen egyházakban és egyházi jellegű közösségekben, melyek fontos forrásai3 a hiteles katolicitásnak.

A közös krisztusi úton csak bátor, hitvalló keresztényekkel haladhatunk együtt!

Szász Péter

1 A szalmabáb-érvelés érvelési hiba: az egyik vitapartner a racio-nális vita szabályait megsértve a másik vitapartnernek nem a valódi, hanem egy eltorzított álláspontját támadja, azt valódiként kezelve.
2 Példa erre hazánkban a korai protestáns liturgikus kultúra, mely a középkori esztergomi úzus számos dallamkincsét megőrizte akkor, mikor a „hétköznapi” katolikus gyakorlat már az ún. missa lecta cum cantu lett. Ez utóbbi esetében a csendes misét rituális értelem¬ben paraliturgikusnak (járulékosnak, a szent liturgiához közvetlenül hozzá nem tartozónak) számító népének kíséri, míg a pap halkan ol¬vassa a szentmise valóban liturgikus énektételeit (az ordináriumot és a propriumot), amivel csak tartalmi, többnyire áttételes kapcsolatban van az éppen elhangzó népének. Ebben a tekintetben tehát a protestáns gyakorlat jobban őrizte a hagyományt, mint a katolikus.
3 „A hagyomány fő forrásai a következők: […] 2. Emlékek (traditio monumentalis). […] b) Az istentisztelet: az Egyház áhítata ugyanis kifejezésre juttatja hitét; lex supplicandi statuit legem cre-dendi.” (Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. Szent István Társulat, Budapest, 19372. I. kötet, 193-194. oldal.)

Hirdetések

1. Isten létének bizonyítása.
2. Isten tulajdonságai.
3. A lélek halhatatlansága.
4. Az akarat szabadsága.
5. Az élet keletkezése és az élő fajok eredete.
6. A természetes és a természetfeletti rend.
7. A kinyilatkoztatás.
8. Jézus Krisztus a Megváltó.
9. A krisztusi erkölcstan.
10. Az Egyház.

Szabad Hirek