2010.06. 27. Kultúra

A Bank aki azt hazudja, hogy a "gazdaság motorja", valóságban „Arany Borjú” amely magántulajdonosok mértéktelen kabzsiságának ereje a társadalomra

Ha megkérdeznénk húsz embert, hogy mit tart a pénzről és a bankokról, akkor tizenkilenc ezt felelné: Nos, a pénz értékmérő és a bank azért van, hogy megőrizze az emberek betétjét és pénzt adjon kölcsön. Ha ez a tizenkilenc ember figyelmesen végigolvassa ezt az írást, döbbenten fog rájönni arra, hogy alaposan tévedett. A legtöbb ember a pénzt és bankokat illetően jóhiszemű obskuritásban él. Ennél jobban nem is szolgálhatná a pénzhatalmasságok érdekét…

Megkíséreljük e helyen nagy vonásokban sorra venni a dolgokat és a téma talán nem is lesz olyan unalmas, mint ahogyan azt az első percben gondolnák.

Kezdjük a pénzen.

Ha fizetési eszköznek tekintjük a pénzt, akkor máris hozzátehetjük, hogy nem csak a materiális pénzzel, hanem csekkel, utalvánnyal, stb. is fizethetünk. Sőt a mai modern pénztranzakciók 95%-a nem pénzben történik, hanem immateriális úton, csekkel, váltóval, stb.

Tovább haladva be kell lássuk, hogy a pénz nem más, mint fizetési hatalom. A pénznek csak egyik funkciója az fizetési eszköz, lényegét jobban kifejezi az, fizetési hatalom: egy tízdolláros bankjegy a kezemben azt jelenti, hogy tíz dollár erejű fizetési hatalmam van. Más szóval: jogi és gondolkodási kategória a pénz. (Utalva az előző cikkekre megjegyezzük, hogy az Értelem közel kettőszáz éves egyeduralmával a pénz — mint értelmi-gondolkodási kategória — monopóliuma is ránktört). Amikor pedig a pénzt mint értékmérőt emlegetik, tulajdonképpen ármérőre gondolnak, az úgynevezett „gazdasági érték” mérésére, lévén az „érték” etikai és esztétikai kategória. Látjuk tehát, hogy az el nem differenciált fogalmak már a kiindulásnál zavart okoznak.

A materiális elmélet azt jelentené, hogy az állam kibocsát – mondjuk – százmillió dollár „értékű” papír- és váltópénzt a kereskedelem részére S valahol egy páncélszekrényben százmillió dollár „értékű” aranyat tart fedezetképpen. Aztán állítólag bárkinek joga van elmenni e letéthivatalba és annyi „értékű” aranyat kérni magának, amennyi „értékű” bankjegyet tud beváltásra átadni.

Ezzel az elmélettel szemben gyakorlatban az első hazugság az, hogy az úgynevezett állami aranyalap soha nem haladja meg az állam által kibocsátott őszpénznek 30%-át, de ez a százalék olykor lemegy a semmiig is. A második hazugság az, hogy ha valakinek eszébe jutna pénzét aranyra váltatni az állammal, akkor őt becsuknák a bolondokházába.

És ezzel elkezdtük a pénz körüli hazugságok sorozatát… Természetesen igaz az, hogy praktikusabb papírpénzt hordani magunkkal, mint a súlyos aranyakat és amíg egy állam pénzrendszere szilárd, vagyis amíg hitele van az államnak, addig senkinek sem fontos, hogy kap-e a pénzéért aranyat az államtól, avagy sem. De válságos időkben, amikor a pénz elértéktelenedik, az emberek gyűjtik az „értékálló” aranyat,— pénzdarabok, ékszer, stb. formájában. Már aki gyűjteni tudja…

A mai világban általában az arany a pénz alapja. Az arany értékét mesterségesen állandónak veszik és magasra becsülik. Más árunak ára esik, ha több van belőle, olcsóbb lesz, de nem így az arany. Minél többet bányásznak belőle, annál több kerül az ember birtokába s „értéke” mégis állandó. Más szóval: az arany nem áru. S az, hogy az arany nem áru, jelenti az arany glorifikálását. Az aranynak ez a kivételezése merő fikció s mint ilyen újabb hazugság. S erre a fikcióra épül fel a mai gazdasági rend, így fonódik egybe a modern gazdasági rend a pénz és a hazugság egy valóságos új Aranyborjújának imádatába. (A Szovjetunió kimeríthetetlen és olcsó aranytermelése és a világpiacoknak ezzel az arannyal való elárasztása már veszélyeztetni kezdte az arany álmítoszát s az ehhez kapcsolódó megfontolás az egyik komoly tényező volt az úgynevezett koegzisztencia létrehozásában).

Mélyebben merülve a dolgok vizsgálatába, lényeges különbséget kell tennünk a pénz materiális darabja és a mögötte meghúzódó fizetési összeg között. A bankóprésből most kijött vadonatúj egydolláros mögött még nincs fizetési összeg mindaddig, amíg nem fizettek vele. De ha veszünk rajta egy kalapot s az éppen egy dollárba került, akkor annyi fizetési összeg van e bankjegydarab mögött, mint amennyi a névértéke, azaz egy dollár. Ha a kalapos most ezen az egy dolláron vesz egy lakatot, akkor a lakatoshoz került egydolláros bankjegy mögött már kétdollárnyi fizetési hatalom áll. Ha a lakatos ezzel a pénzdarabbal vesz magának kenyeret, akkor már háromdollárnyi fizetési hatalom húzódik meg ugyanazon bankjegy mögött. És így tovább. Belátható tehát, hogy egy ország materiális fizetési eszközeinek, vagyis pénzének állaga változatlan, de egyre több fizetési összeg sorakozik fel mögötte. Minél gyorsabban forog a pénzdarab, azaz minél többet vásárol pénzén a társadalom, annál több fizetési összeg kering a közösségben.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Annyit, hogy a pénz szerepe másodrangú. Ami még világosabb lesz, ha arra a papírdarabra gondolunk, melynek neve csekk s mellyel legutóbb fizettünk valamiért és most átszúrva hever valahol a bankban. Ebből a szempontból a pénz csak annyiban különbözik a csekktől, hogy a pénzdarab ismételten igazolja fizetési hatalmamat, a csekk (ha nem forgatható csekkről van szó) csak egyszer. A csekk mögötti garancia a bankbetétem, a pénz mögötti garancia az állam aranyfedezete, — legalábbis elméletileg.

Tehát máris láttuk, hogy a pénzdarab szerepe csak kisegítő, de azt is látjuk, hogy minden fizetési összeg mellett ott kell álljon annak reális, anyagi ellenértéke, a kalap, a lakat, a kenyér, ami más szóval a nemzet munkaerejét és teljesítményét jelenti, tapintható anyagi dolgokba transzformálva. A fizetési összegnek és a termelt anyagnak, munkának, szolgáltatásnak egyensúlyban kell lennie és ha egyensúlyban is vannak, akkor azt mondjuk, hogy az árak szilárdak, a pénz szilárd.

De az élethez tartozó tény az is, hogy a vásárolt javak tönkremennek, konszummálódnak. Amikor a lakatos megeszi a kenyeret, megsemmisíti az egy dollár fizetési összegnek anyagi ellensúlyát. A kalap is tönkremegy idővel. A kép tehát világos: a reális javak nincsenek arányban a társadalomban keringő fizetési összegekkel és ez a nyílás egyre tágul. A fizetési összegek e felfújódását nevezik inflációnak. Mivel kevesebb az áruoldal, mint a fizetési összeg oldala, nagyobb értéke lesz az árunak, vagyis fölmennek az árak. Minél nagyobb a jólét egy országban, annál nagyobb, gyorsabb a fogyasztás, az olló két szára annál jobban nyílik szét. Ez még nem veszélyes jelenség, mondhatnák az egészség kicsattanó jele. A kormányoknak különböző eszközök állnak rendelkezésére a veszélyes jólét fékezésére, ezek tárgyalása nem tartozik ide. Egy ilyen módszer brutális, de bevált módszer volt a lakosság kényszer takarékosságra szorítására a kommunista Magyarországon a különböző békekölcsönök jegyeztetése. Természetesen ez nem a jólét miatt vált szükségessé, hanem a fogyasztási javak nagy hiánya miatt.

Itt egyúttal arra is fényt kapunk, hogy miért lép az infláció főleg vesztett háborúk után fel. A javaknak szokatlanul gyors pusztulása és felhasználódása az egyik oldalon, a másik oldalon meg az egyre növekvő fizetési összegek a társadalomban. Alaposan megbomlik tehát a mérleg egyensúlya… (Győztes háborúk esetén a zsákmány, a jóvátétel s főképp hitelakciók révén zökkenésmentesen lehet egyensúlyba hozni a mérleget.)

Mindezzel nem sok köze van az úgynevezett külkereskedelmi mérlegnek, amely a valuta stabilitását biztosítja az aranyon át. Ha aktív a mérleg, akkor arany jön be, ha passzív a mérleg, akkor az ország idegen országok adósává válik. A gyenge forint erősítésére és a reménytelen külkereskedelmi mérleg javítására nyúltak a magyarországi kommunisták az „enyhülés” eszközéhez: minden magyar hazalátogató devizát (aranyat) visz be a kommunisták erősítésére.

Most menjünk egy lépéssel tovább a csekk és a bankok felé.

Ártatlan módon és praktikus célból keletkezett a csekk, talán valahol Angliában.

Tudjuk, hogy a középkori uralkodók a pénzverés jogát saját maguknak tartották fenn. A pénz anyaga arany, ezüst és réz volt s ezzel fizették a fejedelmek a hadsereget, meg alkalmazottaikat. Itt nem kellett aggódni a pénz valóságos értékét illetően, hiszen a pénzdarabban a névértékének körülbelül megfelelő nemesfém volt jelen. A kereskedelem forgalma ebben az időben még nem volt jelentős. A pénzben történt fizetések leszállítása viszont nehézkes művelet volt, hiszen komoly súlyt jelentett például egy csapat katona zsoldja. A kezelés is nehézkes volt, nem is szólva a pénzszállítmányokat megdézsmáló rablókról. Ezért pénzbeváltó és letéthelyeket létesítettek a nagyobb településeken. A pénz megőrzői pedig az aranyművesek lettek. Bárki letehetett náluk pénzt biztonságos megőrzésre s a letét ellenében kapott egy elismervényt. Ezek az elismervények idővel papírpénz-féleségek lettek, az emberek fizetéskor ezeket cserélték ki egymás között, így lett a fizetés könnyebb, gyorsabb, biztonságosabb. Az emberek bíztak (a hitel első formája) az aranyművesekben, hiszen az aranyműves hajlandó volt bármikor átváltani az elismervényt pénzzé, arannyá.

Természetesen nem sok időbe telt, míg az aranyművesek felismerték kiváltságos helyzetüket. Az is természetes, hogy az arannyal, mint matériával való foglalkozásra hajlamos zsidóság is felismerte az aranyművesek kiváltságos helyzetét és így egyre több zsidó jelent meg a „pénzszakmában”. Sok tapasztalat után leszűrődött az a tény, hogy csak kevesen váltják vissza elismervényüket aranyra. Kitűnt, hogy ha az aranyművesek a náluk letétbe helyezett aranynak 10%-át tartják csak kéznél, akkor ez már bőven elegendő a napi visszaváltások fedezésére. A letétbe helyezett 90% felszabadul arra, hogy kamat ellenében kölcsönadják. És az aranyműveseket nagy megelégedés tölthette el, ha arra az elképesztő hatalomra gondoltak, hogy a náluk lehelyezett minden száz font értékű aranypénz újabb kilencszáz font értékű elismervény — kölcsön — kibocsátására képesíti őket. És ehhez jön még a kamat.

Ezzel a mai modern csekk alapjához értünk. A kibocsátott elismervények már e kora időkben is nemlétező aranyakat takartak. A pénz körüli hazugságnak ez egy további fajtája. Az aranyművesek tisztességébe vetett bizalom (hitel) volt az elismervények fedezete. Cromwell idejében már „bankárnak” nevezik az aranyművest, az első „pénzkölcsönző” bankok megalakulnak.

A „bank” szó német eredetű és valószínűleg a még német befolyású Lombardiában keletkezett. Jelentése ebben a vonatkozásban olyasvalami, ami felfogja, felhalmozza a pénzt. Az olaszok a „monte” szót használták és olyat is értettek alatta, hogy „nemzeti adósság”. A német Banckból lett az olasz „banco” és együtt a „monte”-val jelentette a több személy által összeadott pénzalapot.

Arra nézve, hogy mennyire hamis mindaz, ami a bankokkal összefügg, gondoljunk a világ egyik legnagyobb molochjának, a Rotschild bankháznak megalapítása körülményeire. Tudjuk, hogy a waterlooi csatát követően Rotschild külön futárja mindenki mást megelőzve jelentette (de csak Rotschildnak) Napoleon bukását. Rotschild, hogy a pénzpiacon pánikot keltsen, azt a hamis hírt terjesztette fizetett ügynökök útján, hogy Napoleon győzött Waterloonál. Az árfolyamok katasztrofálisan leestek e hírre s ezalatt az „ügyes” Rotschild potom áron felvásárolta a részvényeket. Mire megjött a valóságnak megfelelő hír, már késő volt: Rotschild bankfejedelem lett és diktált. Ezt a Kain jegyű hazugságbélyeget hordozza magán korunk minden egyes bankfejedelme. Micsoda világ az, ahol nem a becsületes munka, hanem a csalás és hazugság nyeri el jutalmát?!

Igen sok ember azt hiszi, hogy a bank azt a pénzt adja kölcsön, amit nála a felek letétbe elhelyeztek, s hogy a bank abból a különbözetből él, amennyivel kisebb kamatot fizet a letétbe helyezett pénzért, mint a kölcsönadott pénzért szedett kamat. Ha így lenne, a bankok sohasem nőttek volna fel olyan gigászi méretben, mint ahogyan történt. Ez csak az úgynevezett finance companykra áll többé-kevésbé, melyek a maguk már megszerzett valós pénzét adják ki kamathaszonra. A bank pénzt (pontosabban: fizetési összeget) teremt, előlegbe, egy a jövőben elvégzendő munka és termelés ellenértékét. Amikor pedig visszafizetjük a banknak a kölcsönt (a munka elvégeztével), akkor tulajdonképpen pénzt – fizetési összeget – semmisítünk meg. A visszafizetés által a bank egy fillérrel sem lesz gazdagabb. A visszafizetéssel a fikciós pénzből valós (a létrehozott produktummal fedezett) pénz, azaz fizetési összeg lesz. Más szóval a visszafizetés által helyreáll az egyensúly a fizetési összeg és az ezen összeg által kifejezett gazdasági javak között.

A régi aranyművesek példáján maradva a modern bankok a pénzt a szó teljes értelmében a semmiből teremtik. Jegyezzük meg jól, hogy csak a jegybankok rendelkeznek ezzel a mérhetetlen hatalommal. Csak a jegybankok vannak abban a kivételes helyzetben, hogy a többi bankok nem kutatják: vajon rendelkeznek-e ezek a jegybankok annyi aktivával, amennyi összegről szóló csekket állítottak ki. Nyersen kifejezve: amikor egy bank pénzt ad kölcsön, hazudik. Semmiből csinál valamit és még kamatot is számít föl. Egy többmilliós kölcsön a banknál nem más, mint könyvelési aktus, amit minden különös képzettség és erőfeszítés nélkül valami egyszerű tisztviselő hajt végre. A bank tehát nem pénzmegőrző és pénzkölcsönző intézet, hanem pénzt (hitelt) teremtő szervezet, ha úgy tetszik: ipar.

Világossá teszi e körülményt az alábbi adat: az USA bankjai nyolcszázmillió dollár értékű bankjegyet és váltópénzt tartottak letétben 1966 hónapjaiban (átlagosan). Ezzel szemben a havi összes tranzakciók volumenje elérte a hatvannégyezer-ötszázmilliót. Tehát a bankokban, jelenlévő pénz elenyésző részét adta és fedezte a forgalomba dobott fizetési összegeknek. És ezzel előttünk áll az egész kapitalista pénzgazdálkodás hamis volta, de egyúttal titáni mérete. Az aranynak és az arany révén szerzett mérhetetlen világhatalomnak jól megértett és allegorikus formában zenedrámába öntött képét adja Wagner a „Nibelungok gyűrűje” című hatalmas alkotásában. A beavatott fülek számára ennek a hazugságra épült, elhanyatló világnak összeomlását énekli meg víziószerűen. S ezt a világot így jellemzik a Rajna sellői:

„Falsch und feig
Was sich dort oben freut.” ("Hamis és gyáva..Van ott boldogság? " )

Ezek után kérdezhetné valaki, hogy ha a bank akkor bocsát ki pénzt (csekket), amikor akar, akkor – mi szüksége van arra, hogy letétekkel és kis kamatokkal bajlódjék? Mindenekelőtt megjegyezzük, amit már a zsidóságról szóló cikkünkben kifejtettünk, hogy a földi dolgok – tehát a pénz – bírásának feltétele, lételeme valamilyen fajta hazugság. A Pénz, a Sátán Ganaja, magán hordja a hazugság bélyegét és akik ennek az Arany Borjúnak kezelésével, forgatásával és teremtésével vannak kapcsolatban, azok valamilyen módon beleszövődnek ennek a hazugságmechanizmusnak áramlásába. Nem véletlen, hogy a Föld (pénz) birtoklására annyira ráhangolt és minden megnyilatkozásában a Hazugságra építő zsidóság rávetette magát a pénz — és hitelvilágra s magával sodorta a nemzsidó elemeket is e csodával határos pénzkultusz és új bálvány előtti hódolásba. A legtöbb bankár, habár egy életet élt le e nagyszerű, de — mondjuk ki nyugodtan — sátáni új szekta papjaként, avagy szolgájaként… talán még sohasem gondolta végig mestersége igazi lényegét.

Egy percig sem kívánunk a modern Savonarola szerepében tetszelegni és ostorozni a látszólag jól bevált pénz- és hitelvilágot, de ezek után már nem is kell különösebben meggyőzni az olvasót arról, hogy minden, ami a pénzzel összefügg, hazugságon alapszik. A bankban letett pénzért fizetett kamat olcsó és jól bevált palást, amely mögé húzódva az igazi ügyködés lebonyolítható. Különben és ezen felül is érdemes a banknak olcsó kamat ellenében letéteket elfogadnia s ezzel aktíváit növelnie, mert — mint fent mondottuk — minden letett száz dollár egy új kilencszáz dolláros hitel kibocsátására jogosítja, azaz erősíti a bankot. Nem szólva arról, hogy a kifizetett kamat egyetlen fillérjébe sem kerül a banknak, hanem egyszerűen csak könyvelési ügylet.

Igazoljuk ezt példákkal.

Jó példa mondjuk az ausztrál bankoké. Ausztrália összes bankjainak 1954-ben kimutatott nyeresége tizenhárom és félmillió font volt s ehhez jött még az aktívák huszonnégymillió fontos növekedése (új banképületek, stb.), Ebben az évben a bankban letétbe tett pénz háromszázharminc millióra rúgott és az ezért kifizetett kamat tízmillió volt. Az a feltételezett nyereség, ami abból a kamatkülönbözetből adódik, hogy a kölcsönadott pénzért több kamatot számolnak fel, mint amennyit a letétbe helyezettért adnak, nem haladja meg a hatmilliót.

Honnan támadt tehát a harminchét és félmillió font nyereség? A Semmiből, a Hazugságból.

Egy másik példa. Valamelyik Commonwealth bankot tízezer font alaptőkével alapították 1912-ben. Ötven év múltán két és félezer millió font alaptőkével dicsekedhetett. Ha bárhol a földön alapítottak 1912-ben egy iparvállalatot tízezer font alaptőkével és feltételezzük azt a képtelenséget, hogy sem a két háború, sem a gazdasági válság nem vetette vissza fejlődésében és hogy minden évben növekvő tíz százalék nyereséggel zárta könyveit, akkor ennek a vállalatnak az alaptőkéje ötven év múlva százhuszonötezer fontra rúgna. Tehát egy iparvállalat, amely pozitív munkát végez, termelésével hozzáad a nemzeti vagyonhoz, mesébe illő feltételek mellett ennyit érhetett volna el. Ezt állítsuk szembe a bank ténylegesen elért kétes félmilliós aktívájával, egy olyan intézmény nyereségével, amely ötven éven át az égvilágon semmit nem produkált és semmit nem adott hozzá a nemzet gyarapodásához. A bank a nemzet igazi vagyonát pénzzé változtatva eladósította a nemzetet, ami más szóval azt jelenti, hogy a nemzeti vagyonnak kétes félmilliárd font értékű hányada a bank tulajdonába ment át. (Tájékoztatásul: a szóban forgó állam nemzeti vagyonának egyharmada ez!) Most már nem kell más, csak az, hogy a bank részvényesei és vezetői egy a nemzethez idegen nép sorából kerüljenek ki — a valóságban így is van — s akkor megértjük, hogy miként váltak a bankrendszeren át a világ igazi uraivá a zsidók rövid négy generáció alatt.

És ezzel talán arra a kissé misztikusan vagy éppen propagandisztikusan ható kifejezésre, hogy „láthatatlan világkormány”, megfelelő fényt kaptunk. A látható kormányok, az újságokban olvasható és előtérben lévő kormányvezetők az egész demokratikus választási komédiával együtt csak marionett figurák (l. a „Demokrácia és Proletariátus” című cikket). Akiket a pénzhatalmasságok hatalomra segítenek, azok már eleve olyan karakterű emberek kell legyenek, akiknek gyomra beveszi ezt a megalázó szerepet és ugyanakkor vak engedelmességet fogad.

Jegyezzük meg a pénzhatalmasságok büszke jelszavát: „ami fizikailag lehetséges, az pénzbelileg is lehetséges”…

Feltehető itt még egy utolsó kérdés: Vajon miért engedi át a kormány a pénzcsinálás hatalmát a bankoknak s miért keveredik bele ennek folytán olyan adósságokba, amit a későbbi generációknak kell majd kifizetnie? Miért nem veszi át a bankok hatalmát a saját kezébe?

Nos, a bankok túlontúl nagy hatalmon vannak már, mint fentebb láttuk. A kormányok hatalma csak látszólagos. A hatalom fokozatosan csúszott át a bankok kezébe a francia forradalom után, vagyis a hanyatlás periódusában, az emancipáció, demokrácia és liberalizmus idején. Az a keret, amiben ma a kormányok mozoghatnak: minimális és soha nem irányulhat a Pénz urai ellen.

Valaki mondhatná, hogy államosítani kell a bankokat. Ezzel azonban semmit sem érnénk el, mint ezt az angliai példa mutatja az Attlee-kormány idején. Ez csak a cégér átfestése, a fikció és machináció marad a régi, örök függvénye a Pénz fejedelmeinek. A bankok államosítása ártatlan vicc, demonstráció a választók felé, a valóságban ütés a levegőbe.

A bankok szipolyozásától radikálisabb módon lehet megszabadulni: ha egy állam letér az aranyalapról és a nemzet munkaerejét a produktivitását állítja a pénz- és hitelrendszer alapjául. Más szóval: ha felrúgja az egész hazugsággépezetet. Erre is volt példa és ennek következményeit a magunk bőrén is éreztük a második világháborúban meg utána.

A későbbiek során bővebben rátérünk erre, egyelőre nézzük a bank körüli machinációkat és ezek következményeit.

Menjünk vissza a harmincas évek gazdasági válságához. Ezt a szomorú válságot is a bankok hozták létre, mesterségesen és politikai okokból. A hitelek megvonásával és gazdasági depressziónak álcázott hazug spekulációjukkal csak nyomort s szenvedést hoztak milliók számára. Ez a válság a zsidóság ördögi főpróbája volt a világhatalom küszöbén. Mialatt tízezrével mentek tönkre vállalatok és százezrével omlottak össze kis egzisztenciák a világban és általában éveken át ismeretlen szó volt a könyvelésekben az, hogy „profit”, – az összes bankok még mindig tetemes profitot fizettek részvényeseiknek ezekben az időkben. Honnan vették a pénzt az általános nyomorúság idején? Sehonnan, a Pénz Istenétől, a Hazugságból.

A nagyvárosok legtöbb banképülete a legmodernebb kivitelezésű. A legdrágább telkeken állnak, fényűzés és gazdagság árad belőlük. Ha egy vállalat, vagy maga az állam akar építeni egy épületet, csak akkor tudja elindítani a munkát, ha az előrelátható költségekre van fedezete, legyen az reális, avagy hitelfedezet. A bank ezen a téren is kivétel. Egyszerűen kiállít egy csekket saját magára, amit a másik bank szemrebbenés nélkül elfogad. A bankok honorálják egymás (hamis) csekkjét. Természetesen e kölcsönös csekkelismerés bizonyos korlátok között kell fusson, mindig egyensúlyban a gazdasági élettel, mert hiszen a gazdasági élet vérének túlszívásával saját hatalmuknak alapját rombolnák széjjel. A bankok e földi világ legokosabb parazitái, a párnázott ajtók mögött tartott üléseken a mindenünnen befutó jelentések alapján mérnöki pontossággal tudják, hogy mennyi vérlecsápolást bír el a mindenkori gazdasági rend. Most értjük meg, hogy a magas nyugati életszínvonal nem a széles tömegek érdekében van, hanem a bankok hatalmának növeléséért. És nem szemkápráztató mutatvány az például, ha az egyik bank épít egy bankpalotát egy millióért, az erről szóló csekket elküldi egy másik banknak? Ha pedig ez a másik bank is építkezik, megint egymillió költséggel, akkor erre az első bankra állítja ki csekkjét. A Tartozik rovatból átmegy a Követel rovatba az egymilliós összeg, és vice versa, egyetlen fillér költség nélkül, s a két egyenként egymilliós fizetési összeg kínt kering a gazdasági életben, reális ellenértékük megvan a két bankpalota tényében, amit a bankok minden erőfeszítés nélkül, néhány tollvonás árán szereztek meg. Ez az igazi bűvészmutatvány! Nem az Ezeregyéjszaka bűbájos meséi élednek-e föl modern változatban, amikor egy hatalmas Szellem gyönyörű palotákat épít szinte pillanatok alatt a semmiből? Csupán tudni kell a varázsigét, ismerni a hókuszpókuszt, – no meg bele kell tartozni a választott varázslók közé…

Milyen más, mennyire rögösebb a kisembernek az útja, ha valami vállalkozásba vág, vagy valamit létre akar hozni! Ide, a kisemberek közé tartozik ebből a szempontból maga az állam is. Az állam a jövő generációk által fizetendő magas adókat adja fedezetül a bankoknak. (Az Amerikai Egyesült Államok egyes szakértők szerint már negyven évre előre, a Krisztus születése utáni 2010. év adóbevételét költik el napjainkban… Ami más szóval azt jelenti, hogy már a közeli jövőben az USA lakosságának termelő ereje teljességgel a bankok szolgálatában áll és az USA nemzeti vagyona gyakorlatban a bankok aktívájává válik. Kizárólag az történik, amit a bankok akarnak, azaz a „Láthatatlan Kormány”. E cél elérését sietteti a milliárdokba kerülő „Space program”. A Holdra szállás nagyszerű káprázatával és narkotikumával nemcsak elterelik a figyelmet a fenti katasztrofális képről, hanem egyúttal mindig szélesebb tömegeket szédítenek el a haladó technika briliáns, de üres eredményeivel s vonnak el ezáltal a vallás alázatos légköréből.

Néhány ember hosszú évek munkájából megtakarított pénzén vesz mondjuk valahol Arizonában még fel nem tört szűzföldet farm céljára. Betörik a vad természetet, kiirtják a haszontalan bokrokat, felégetik az erdőket, feltöltik a vizenyős lapályokat végül felszántják és bevetik a földet. Házakat, pajtákat, istállókat építenek, vizet, villanyt bevezetnek, kerítést húznak, hasznos fákat ültetnek, állatokat telepítenek, utakat építenek és mindehhez és a fenntartáshoz szükséges gépi és egyéb berendezéseket beszerzik. Mindezt készpénzből kell csinálniuk, erre egyetlen bank sem ad még hitelt. A gyengék, az ügyetlenek és a betegek az idők folyamán kihullanak és valóban csak a legéletrevalóbbak élik túl ezt a kemény küzdelmet. Ezalatt egy egész település alakul ki az egykori vadonban, üzletek nyílnak, stb. És amikor már ez mind megvan, valamelyik bank kirendeltsége kibérel egy kis helyiséget és felteszi a cégért. S az emberek oda hordják megtakarított pénzüket.

Tegyük fel, hogy ennek a gyarapodásnak indult kis közösségnek további beruházásokra volna szüksége, hogy valóban jól prosperáljon. A pénzük elfogyott. Ekkor a farm tulajdonosa, aki egész életét, energiáját a munkába fektette, hozzáértésével, fegyelmével és fizikai erejével létrehozott a valóságban maradandó értéket, — egy napon beállít a helyi bank vezetőjéhez levett kalappal a kezében s előadja alázatosan, hogy ilyen és ilyen beruházásra ennyi és ennyi pénz kellene a banktól. Ekkor a bank vezetője a helyszínen megvizsgálja és felbecsüli a farm értékét, beleveri mindenbe az orrát, s ha mindent rendben talált, felterjeszti a farmer kölcsönkérvényét.

Vagyis a farm létrehozói megteremtettek valódi, reális hitelt, a nemzet vagyonát valóságos javakkal gyarapították és ennek fejében ad a bank kölcsönt, azaz financiális hitelt. A farm teljesen vagy részben a telekkönyvi terhelés folytán a bank tulajdonává válik mindaddig, amíg a kölcsön vissza nincs fizetve. S ha nem tud a farmer fizetni, akkor a bank a semmiből kreált pénzt úgy szerzi vissza, hogy elárverezi az annyi verejtékkel létesített farmot. De a bank soha semmit nem veszíthet, soha semmilyen rizikót nem vállal, soha egy téglát nem tesz keresztbe.

Talán még emlékszünk a zsidóságról irt cikkben mondottakból arra, hogy a zsidó oda nem szívesen megy, ahol dolgozni kell, hanem inkább oda, ahol már létesült valami. Kísértetiesen ez a helyzet a bankkal is és most már világos, hogy miért nyüzsög annyi zsidó bankár a világban.

A bank modern rabszolgatartó: dolgoztat, de nem dolgozik. A bank a hitelrendszer mindenhatósága, a pénz fölötti uralma révén hozzá tud jutni valóságos javakhoz, ki tudja építeni a maga reális vagyonát s a gazdasági világban élet és halál urává tud lenni.

Úgy látszik tehát – és ez az a borzasztó Hazugság – hogy a bank a könyveibe való beírás és átírás privilegizált műveletével sokkal hatalmasabb, produktívabb valóság ebben a világban, mint megannyi embernek produkciós képessége, zsenialitása, tudása, hősiessége, mint az anyaföld terméke és hozama, mint a hatalmas iparvállalatok, stb. stb. stb. együttesen.

Mint láttuk, maga az állam és a többi közületek is függvényei a bankoknak. A pénznek egyetlen forrása a bank és a már felvett kölcsön kamatainak fizetésére is kölcsönt szoktak felvenni a közületek s ezzel teljesen beleszövődnek e láthatatlan hatalom hínárjába. Államok és közületek – mint a kétségbeesett kártyázó – egyre mélyebben keverednek az adósságba s már nem is saját, hanem unokáik pénzét verik el.

(JOBBIK GONDOLAT szerk.)