A balliberális sajtó mostanában amúgy is oly gyenge idegeit „szörnyű” hír borzolta az elmúlt napokban: a MAHASZ eladási listáját egy nemzeti metálzenekar, a Hungarica vezeti. Ezt különösen az tette érdekessé, hogy a zenekar azok közé a hazai együttesek közé tartozik, akik a tévékben és a rádiókban totális blokád alatt vannak, azaz az emberekhez csak nagyon szűk csatornákon juthatnak el. A „döbbenetes” tényt próbálták a legkülönfélébben magyarázni. Volt, aki egyszerűen legyintett, mondván egy ilyen listának ma – az internetes letöltések korában – már nincs is jelentősége. (Persze azzal bizonyára nem volt tisztában, hogy a Hungarica a neten is nagyon keresett.) Volt, aki a szélsőjobboldali, fasiszta térhódítás újabb figyelmeztető, felkiáltó jelét vélte felfedezni a soproni zenekar sikerében. És volt, aki csak kapkodta a levegőt...

A hír engem nem lepett meg. (Talán azért, mert nem vagyok balliberális, éppen ellenkezőleg, egyszerűen magyar.) A Hungarica egy profi zenekar, profi zenészekkel (Moby Dick, Romantikus Erőszak), profi menedzsmenttel és profi zenével. Az egyre silányabb hazai kínálatban igenis van kereslet az igényes zenére. A siker mögött azonban ennél mélyebb folyamatok rajzolhatóak meg. A Hungarica történelmi jelentőségű helyezése ugyanis nem egy metálzenekar sikere, hanem a nemzeti oldalé. A mesterséges lebutításra ítélt társadalom egyre növekvő része nem kér a kultúrmocsokból.

Csak a vak nem látja, hogy miközben a média és a kultúra fősodrában tombol a szélsőliberális, jobb esetben magyarsemleges, de általában inkább egyenesen magyarellenes szellemi terror, addig a társadalom mindennapi szintjein búvópatakokként zubognak a nemzeti zenekarok. Ezek a búvópatakok pedig búvófolyammá álltak össze, hogy aztán a Hungarica révén végre a felszínre törjenek. Szociológusok néhány napja beszélgettek a rádióban erről, és hosszas tanakodás és tanácstalanság után arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy ez egy sajátosan magyar, a világon sehol máshol nem létező jelenség. Na, ebben igazuk volt. A sokak által nemzeti rocknak hívott jelenség ugyanis az én véleményem szerint is hungaricum. Jelenleg épp Hungarica.

Persze a nemzeti rock elnevezés helyett én a zenei szabadságharc kifejezést jobbnak tartanám. Egyrészt, mert itt műfaji szempontból már régen nem csak rockról van szó. Kárpátia, Romantikus Erőszak, Ismerős Arcok, Hungarica, FankaDeli, Sárdy Barbara – csak hogy néhány nevet említsek, akik felölelik a klasszikus rockzenétől a hip-hop-on és a metálon át a popon keresztül egészen a bluesig tartó széles spektrumot. Itt tehát nem egy műfaj virágzásáról van szó, és a hangsúly nem is a műfajon van, hiszen az csupán nagyszerű keret. Ami ezt a világot összetartja az a tartalom, a közös üzenet.

És, hogy miért van ennek a zenei üzenetnek nálunk ekkora keletje? Ez a kérdés hihetetlenül fontos. Hiszen bizonyos értelemben egy abszurd, rendhagyó dologról van szó: a legkülönfélébb stílusú zenészek és hatalmas, egyre bővülő rajongótáboruk között rendkívüli lelki kapcsolat alakult ki. A művészet képes arra, hogy elfojtott vagy elfojtásra kényszerített érzéseket, élményeket a maga sajátos formájában mégis megéljen. A zene, mint a legősibb művészeti ág, csodálatos hatást gyakorol. Utat tör ott, ahol senki sem hinné, hogy utat lehet törni. Behatol oda, ahová senki nem hinné, hogy be lehet hatolni. Megérinti azokat, akikről azt hitték, hogy semmi sem érintheti meg őket. Ha valaki azt állítja, hogy ma Magyarországon az emberek büszkék lehetnek a magyarságukra, annak a véleményét éppen a zenei szabadságharc jelensége cáfolja. Ennek a zenei világnak a példátlan sikerét ugyanis éppen az adja, hogy százezrek számára jelent mentsvárat. Vagy kitörési utat. Azok, akik nemzeti identitásukat sehol nem merik, merték megélni – és mivel ehhez az elmúlt hatvan év nemhogy segítség nem adott, hanem épp ellenkezőleg tűzzel-vassal irtotta –, azok most itt végre kiélhetik az egyik legtermészetesebb és leggyönyörűbb emberi érzésüket: tartoznak valahová.

A dolog azonban nem áll meg itt, ennél, a már így is nagyszerű eredménynél. A zene ugyanis nem csupán élményt adhat az embernek, hanem identitást, életformát is. A zenei szabadságharc világa nem csupán vonz, hanem tovább is lök. Egy fülbemászó dallam, egy tökéletes gitárszóló és néhány eltalált strófa ugyanis nem csak a lemez megvásárlására ösztönzi az embert, hanem egy egész világ felfedezésére. Aki Hungaricát és a többieket hallgatja, ha könyvesboltban jár, nem Spirót, Kertész Imrét vagy Friderikuszt teszi be a kosarába, hanem Wass Albertet, Márait, Adyt vagy Prohászkát. Aki Ismerős Arcok koncertre jár, az biztosan nem Ibizára vágyik a nyáron, hanem a Varságba. Aki Kárpátia pólót húz fel, biztosan nem valamelyik plázába indul, hanem egy íjászklubba. Aki Sárdy Barbarát vagy FankaDelit hallja, annak egy Árpád-sávos zászlóról nem a sötét múlt, hanem egy szebb jövő jut az eszébe. És sorolhatnám…

A Hungarica új nagylemeze a legkeresettebb korong. Ez tény. Amennyiben a fenti fejtegetésem is igaz, a csatát megnyertük. És nem szervezetekkel, nem tüntetésekkel, nem szavazással, nem politikai csatákkal, nem pénzzel, nem fegyverrel és nem paripával. Nem. Egyszerűen zenével.

Nincs más hátra, mint mindenkihez elvinni a győzelmünk hírét!

Vona Gábor

(barikad.hu alapján szerk.)