Bejelentkezés

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

SZABAD HÍREK

SZABAD HÍREK hírei

A II. zsidótörvény tárgyalása az országgyűlés képviselőházában 1939. évi

2011/05/02 Kultúra

Az országgyűlés képviselőházának 377. ülése 1939. évi március hó 7-én, kedden, vitéz Bobory György és Szinyei Merse Jenő elnöklete alatt.

(…)

(Elnök): Napirend szerint következik a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló törvényjavaslat folytatólagos tárgyalása. (Irom.: 702., 710. sz.)

Szólásra következik?

Csikvándi Ernő jegyző: Meizler Károly.

Elnök: Meizler Károly képviselő urat illeti a szó.

Dr. Maróthy-Meizler Károly, Keszthely, 1897. június 8. – Buenos Aires, 1964. szeptember 7. – ügyvéd, újságíró, országgyűlési képviselő. Az I. világháborúban önkéntes katonaként az olasz, román és orosz frontokon harcolt és mint hadnagy szerelt le. 1918-ban a Károlyi-forradalommal szemben Zala vármegyében megszervezte az ellenforradalmat, a bolsevista terroristák elől Szegedre menekült, és a honvédelmi kormányzat ellenforradalmi osztályán teljesített szolgálatot. A Zala megyei Keresztényszocialista Párt szervezője, párttitkára, országgyűlési képviselője, emellett a Katolikus Népszövetség országos ügyésze volt. 1937-ben kilépett a keresztény gazdasági pártból és Matolcsyékkal együtt megalakította a Keresztény Nemzeti Szocialista Frontot. 1939. január 1-jén megindította napilapját, a Pesti Ujságot, amelynek főszerkesztője. Az 1939. évi általános választáson a keszthelyi egyéni választókerületben és a Zala vármegyei lajstromon is nagy többséggel választották meg. A képviselőháznak egyik legtöbbet szereplő tagja. 1944-ben elhagyta Magyarországot, előbb Németországba menekült, majd 1947-ben kivándorolt Argentínába. 1949-ben megalapította a Magyar Nép c. újságot Buenos Airesben, melynek 1954-ig társszerkesztőjeként dolgozott. Közleményei jelentek meg a Magyar Egység és Kárpát nevű folyóiratokban. Tagja és aktív előadója volt a Mindszenty Akadémiának és a Magyar Háznak az argentin fővárosban. (F. m.: Az ismeretlen Mindszenty. Buenos Aires. 1958. – Prohászka, a napba öltözött forradalmár. I–II. köt. Buenos Aires. 1960–1961.)

Meizler Károly: T. Képviselőház! Mindenekelőtt kérek negyedórai beszédidő-meghosszabbítást, (Helyeslés.) annak reményében, hogy azt egészen nem fogom igénybe venni. (Zaj.)

T. Ház! Faji-e, vagy felekezet a zsidóság, ez a főkérdés, ez az ugrópontja, ez az elintézési módja is ennek a javaslatnak. Minden ezen fordul meg. Azt kell kérdeznem, hogy ha az egész ország egyetlenegy délelőttre keresztelőmedencévé alakulna át és ha egyetlenegy délelőtt minden zsidót meg is keresztelnének, vajon akkor a zsidókérdés máról holnapra megoldatnék-e? A rabbiságok és a zsinagógák talán kiürülnének, a keresztény egyházak talán el lennének látva alaposan kegyes alapítványokkal, azonban lényegében és alapjában véve minden maradna továbbra is változatlanul.

Faj a zsidóság, kisebbség talán a zsidóság; ezzel szemben sokszor halljuk azt az ellenvetést, hogy a zsidóság sohasem kért kisebbségi iskolákat, sohasem kérte azt, hogy a zsidó nyelvet, a héber nyelvet vezessék be az iskolákba és általában véve nem szerepel kisebbségként. Ez azonban az ő részéről taktika volt: éppen ezzel szerette volna magáról elhitetni és talán ezzel szerette volna ő maga is elhinni azt, hogy itt tulajdonképpen asszimilációs folyamat van jelen. Tulajdonképpen ezzel a gettóból akart szabadulni a zsidóság, az együttélésből, a saját fajtájával való együttélésből akart szabadulni a zsidóság, mert tudva tudta azt, hogy jobb elvegyülni a befogadó népek közé és annak gazdasági erejéből összeszedni az ő magasabb élet szintjéhez szükséges anyagiakat. Ezért nem csoportosult a zsidóság, mint a többi kisebbség, nem egy területen telepedett le és ezért szóródott szét az országban, hiszen a magyar diaspora a világ diasporáinak egy kis része, azonban ugyanattól a gondolattól, ugyanattól az érzéstől sarkalva szóródtak Magyarországon szét, mint az egész világon, hogy: nem jó együttélnie a fajnak, mert ez sovány kosztot jelent, ezzel szemben ha szétszóródnak, az gazdagodást jelent a zsidóságnak. Ezért izraelitáknak nevezték, címezték magukat és azt kívánták, hogy törvényeink is felekezetként kezeljék a zsidóságot, ne pedig fajként, ők igenis felekezet akartak itt mindig lenni. Ez addig, amíg nem nemzetiség alapján állottak az országok, lehetséges volt, amikor azonban a fajiság lett az országok alapja, ezzel a kegyes csalással fel kellett hagyni, ez a hamisítás akkor kiütközött és akkor ezt természetesen tovább fenntartani nem lehetett.

A liberális korszak általában nem ismerte a kisebbségi kérdést – legnagyobb vesztünkre. A liberális korszak nem ismerte a zsidókérdést – még nagyobb vesztünkre. Éppen ezért sikerült a zsidóságnak rohamos térfoglalása. Én csak két nagyobb és jelentősebb adatot veszek ki ennek a térfoglalásnak adattárából: megemlítem, hogy a szabadforgalmú birtokoknak egyheted részét a zsidóság már a háború előtt megszerezte magának, ugyanakkor a szabadfoglalkozásúak körében még hatalmasabb előretörésben volt, mert 1890-től 1910-ig, tehát 20 év alatt 216 százalékkal nőtt meg a zsidó ügyvédek száma, míg ugyanezen idő alatt a keresztény ügyvédek száma csak 12 százalékkal nőtt. A zsidóság tehát a szukreszcencia 83,8 százalékát foglalta le a maga számára. Jogegyenlőség kellett a zsidóságnak ahhoz, hogy térfoglalását szabadon elvégezhesse és a jogegyenlőség alapján szerezte meg magának a gazdasági pozíciókat, szerezte meg magának a sajtót, később a politikai hatalmat is. Pedig az emancipáció önmagában véve nem jelent faji változást, nem szünteti meg a fajiságot. Az a zsidó, aki Galíciából bejött Magyarországra, itt kultúrzsidóvá lett és innét átköltözött Németországba, vagy átkelt a csatornán és Angliába ment, éppen úgy nem lett jó magyar, mint amennyire nem volt jó galíciai és amennyire nem lett később jó német vagy jó angol. (Füssy Kálmán: Jó cseh lett belőle!) Négyszer vagy ötször változtathatja valaki a vallását a nélkül, hogy ez a fajiságára a legkisebb behatással is lenne. Az Egyesült-Államokban az egyenjogúsított négerek vagy indiánok átváltoztak talán fehérekké azáltal, hogy egyenjogúsították őket, vagy hogy kikeresztelkedtek?

A zsidóság hivatott és hívatlan szószólói ismételten és újra előveszik azt az érvet, hogy a zsidóság véráldozatokat is hozott a magyar hazáért. Hivatkoznak a 48-as szabadságharcban való részvételükre. Természetesen statisztika nem áll rendelkezésünkre, itt a fantázia szabadon burjánozhatik, azonban a nagy világháborúban való részvételükről igenis van statisztika.

Számoljunk már le egyszer azzal a felfogással, hogy a zsidóság kivette részét alaposan a hősi háborúból, mert a helyzet az, hogy míg a keresztény lakosságnak 2,8 százaléka veszett el, pusztult el a harctéren, addig a zsidóságnak csak l,l százaléka halt el és ennek is csak fele esett el a harctéren sebesülés következtében, a másik fele pedig természetes betegség következtében. De már a háború előtt sem vette ki részét a zsidóság a katonáskodásból a számarányának megfelelő mértékben. Míg 1900-ban még 4,9 százalék számarányban szerepelt a zsidóság a katonaság körében, 10 évvel később ez az arányszám már leszállott 3 százalékra, holott 5 százalék volt a népességben való arányszáma. Azt mondja Kovács Alajos érdekesen erre az adatra vonatkozóan, hogy a zsidóság pénzzel és furfanggal törekedett már ekkor is arra, hogy tömegesen vonja ki magát a katonai szolgálat alól.

Amíg tehát most azt láttuk, hogy mi volt a zsidóság véráldozata a háborúiban, lássuk azt is, hogy ezzel pontosan ellenkezően mi volt a zsidóság gazdasági, vagyoni megerősödése a háború alatt. (Füssy Kálmán: Ez az!) Közvetlen statisztikánk nincs erre vonatkozólag, de a közvetett statisztika is éppen elég ékesen beszél. Ugyanis arról szól ez a statisztika, hogy a középiskolába beiratkozott tanulók szülei miképpen oszlanak meg s ez a statisztika megállapítja, hogy a lakosság 5 százalékát kitevő zsidóság a háborús évek alatt 5144-gyel tudta növelni tanulóinak számát ugyanakkor, amikor a 19-szer nagyobb kereszténység mindössze 8147-tel. Ez azt jelenti, hogy a háborús évek alatt körülbelül tizenkétszer több zsidó iratkozott be a háború előtti évek tanulóinál. Kovács Alajos ezt úgy magyarázza, hogy a zsidóság ezekben a háborús esztendőkben gazdaságilag is úgy megerősödött, és a vagyoni gyarapodás a zsidóság széles társadalmi rétegeire is annyira lehatott, hogy míg a keresztény középosztály elszegényedett, addig a zsidóság nagyobb arányban tudta iskoláztatni gyermekeit, mert kedvezőbb gazdasági feltételei voltak erre éppen a háborús konjunktúrák következtében.

Gazdasági téren ilyen volt a zsidóság gyors előretörése. Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy politikai tekintetben a zsidóság sokkal óvatosabb volt és a háború előtt mindvégig igyekezett, legalább is nagyobb tömegéiben igyekezett, a nemzeti pártok politikájához hozzásimulni. Vázsonyi Vilmos volt az első, akiben öncélúvá vált a zsidó politika. Vázsonyi Vilmos volt az átmenet a Kun Béla-féle kommunista rendszer felé, az ő radikalizmusa volt a Jászi Oszkárék magyarellenességének a megfelelője, a pendant-ja és ebbe a Jászi Oszkár-féle magyarellenességbe torkollott bele a zsidó öncélú politika.

A zsidóságnak kétszer kellett volna önmagát megfékeznie és szembeszállnia saját politikai törekvéseivel, először a Vázsonyi-féle radikalizmussal, másodszor pedig Kun Béla bolsevizmusával. A zsidóság azonban mindkét esetben vezérkarát szolgálta ennek a két politikai törekvésnek, a zsidóság nagy tömege pedig passzíve viselkedett mindkét irányzattal szemben.

Vázsonyi már 1902-ben Debrecenben a Kereskedelmi Csarnok egyik estéjén megvetően, lekicsinylően beszélt a magyar történelemről és a magyar nevelésről. Azt mondja, tisztán történelmi materializmust hirdetve meg (olvassa): »Az iskolai neveltetés nálunk a vérontás apológiája. A történelmet tanulva, folyton verekedésekről, csatározásokról tanulunk, ifjúságunkban felébred a vérszomj és a szelídített kultúrbestia ver benne gyökeret.« Majd később a képviselőházi naplóban is lenyomtatott beszédében arról beszél, hogy a magyar történelemnek is vannak strohmannjai és a Károly Róbertért életét feláldozó Széchi Dezsővel szemben és a későbbi történelem folyamán a Hunyadi Jánosért életét feláldozó Kemény Simonnal szemben használja azt a kifejezést, hogy ezek tulajdonképpen strohmannok voltak.

Tisza Istvánt pedig, akitől a mi politikánkat egy világ választja el, de akkor is meg kell benne becsülnünk és tisztelnünk azt a férfiút, aki a miniszterelnöki székből a harctérre ment és igenis helytállt elveiért, ezt a Tisza Istvánt Vázsonyi reklámezredesnek nevezi el. Ugyanez a faji szellem érvényesül a Károlyi-forradalomban, a Jászi–Kunfi–Hatvany-féle triász felfogásában, a galileisták felfogásában, ugyanez a szellem érvényesült később Böhm hadügyminiszter és társai felfogásában.

Hatvany Lajos megírta memoárjait arról a szomorú kiküldetésről, amellyel annakidején Belgrádban jártak. A szomorú belgrádi eset után – ahol is ennek a küldöttségnek 70 vagy 80%-a zsidó volt – hazatértek és erről a hazatérésről a következőket írja Hatvány Lajos (olvassa): »Mindenekelőtt meg kell állapítanom, hogy visszajövet mindenki jó étvággyal ült le a vacsorához. Levonom a következtetést, – írja – legnagyobb fájdalom mégiscsak a privát fájdalom.« Ez az a szellem, amely megmérgezte a magyarságot, amely nem ismert hazafias fájdalmat, hanem csak privátfájdalmat ismert és ez az a mentalitás és szellem, amely akkor úgy nyilvánult meg, hogy Magyarország feldarabolásának hallatára jó étvággyal ültek hozzá a vacsorához.

Önkénytelenül is Lamartin szavai jutnak eszembe – éppen ellenkező értelemben – arra vonatkozólag, hogy mi az igazi hazafiság, ő ugyanis azt mondja, hogy öntudatlan és önző ösztönöket fenséges hazaszeretetté és áldozatkészséggé kell átalakítania a politikának és azt mondja, hogy (olvassa): »önfeláldozás nélkül a politika nem más, mint szentségtörés. A politika nemcsak tudomány, hanem ennél sokkal több: erény, vértanúságig menő önfeláldozás, a hazáért az emberi fajért, amelynek történetében egy-egy ember élete nem lehet több, mint suhanó perc, de amely valamennyiünket érdekel jövőjében és elkövetkezendő nemzedékeiben is.« Ők tehát a suhanó politika perceinek emberei voltak, akik nyugodtan lakmároztak akkor, amikor meghallották Magyarország feldarabolását.

Mi segítette elő az októberi forradalmat? Elsősorban a változás vágya, az elmaradt reformok után való vágyakozás, mert a parlament akkor csip-csup dolgokkal foglalkozott. Az ország lakossága ki volt éhezve, el volt keseredve, könnyű volt ezt a társadalmat nekivinni a forradalomnak, de annál szörnyűbb volt a felébredés, a felocsúdás, mert látták a tömegek, hogy a változás vágyának kielégítése és a reformok megvalósítása helyett tulajdonképpen magát a nacionalizmust temették el.

A magyarságnak egy másik nagy csalódása volt a zsidó politikában és a zsidóságnak egy második nagy csalása volt a kommunizmussá való átalakulás, amikor a zsidóság azt hirdette és azt mondta, ismét hazafias mezbe öltöztetve a gondolkodásmódját, hogy jön a bolsevista felmentő hadsereg és azért jön, hogy Magyarország integritását visszaszerezzük. Ezzel az ürüggyel tudták mozgósítani a hadsereget és átvenni a hatalmat. Míg a 48-as forradalom a magyar nemzet géniuszából született, addig az októberi forradalom a zsidóság géniuszából született. A demokrácia és a szabadság a zsidóság részére csak álarcok voltak. Amikor nem volt szükség ezekre az álarcokra, akkor ezeket messze elhajította magától. Amint a gazdasági téren a liberalizmus a fegyverük, úgy a demokrácia és a szabadság állandó hangoztatása volt a zsidóság politikai fegyvere, politikai álfegyvere és politikai ürügye.

Nagyon érdekesen írja le Radisics Elemér konzervatív, éppen nem szélsőséges és éppen nem fajvédő újságíró azt, amit én itt most állítottam és erre egy nagyon jó példát hoz fel. Azt mondja, hogy a Károlyi-kormány idejében a véleményszabadságot a második néptörvényben törvénybe iktatták és éppen ezért a cenzúrát később sem akarták bevezetni a népköztársaság védelmére. De – mondja Radisics – erre nem is volt semmi szükség. Miért? Mert volt egy másik cenzúra, a felháborodott tömeg cenzúrája, amely felháborodott tömeg dühét és cenzúráját sokszor immár napokkal előre jelezték az illető nyomdavállalatnak vagy szerkesztőségnek; ilyen előre megrendelt tömeg-felháborodás rombolta szét annakidején az Uj Nemzedék szerkesztőségét és az Apostol-nyomdát a Horánszky-utcában. Amikor ilyen tanulságok után a nem régen elhunyt Kádár Lehel jó magyar érzésű újságíró annakidején az újságírók egyesületében azt indítványozta, hogy az újságírók egyesülete írjon fel a kormányhoz és követelje annak megszüntetését, hogy a szabad véleménynyilvánítást a terror állandóan meggátolja, akikor az újságírók egyesületében, amelyben 80 százalékban voltak képviselve zsidók, a választmányban mindössze hárman mertek az indítvány mellett szavazni, a választmány nagy többsége pedig tombolva az ellenindítványt fogadta el, amely úgy szólt, hogy írjanak fel a kormánynak, hogy minden eszközzel törje le az ellenforradalmat.

T. Ház! Méltóztatnak ebből látni és valószínűleg látja Horváth igen t. képviselőtársam is, hogy amikor a zsidóságnak az volt az érdeke, hogy dobja el a szabadság és a demokrácia fegyvereit, akkor egy pillanatig sem késlekedett azt megtenni. (Horváth Zoltán: Hol volt akkor a keresztény középosztály? — Buchinger Manó: Hol volt Meizler?) Az is hibás volt, kétségtelen, (Horváth Zoltán: Én jelentkeztem, engem becsuktak! — Elnök csenget.)

T. Ház! A zsidó Grätz »A zsidók története« című munkájának mottójaként azt mondja: »Forradalom Juda csillaga«. Rá kell itt mutatnunk a forradalmakkal kapcsolatban a szociáldemokrata szakszervezetek működésére is. A szociáldemokrata szakszervezetek annakidején is a zsidóság testőrsége voltak, aminthogy most is eléggé megjátsszák ezt a szerepet. A zsidóság annakidején a forradalmak kitörése és munkája közepette sem közvetlenül cselekedett, hanem a háttérből mozgatta és cselekedtette ezeket a munkásszervezeteket.

Nagyon érdekesek azok az adatok, amelyeket a szakszervezetek értesítőjének 1920. évi május 1-i számában a szociáldemokrata szakszervezetek statisztikája tartalmaz. E szerint a statisztika szerint 1913-ban a szakszervezetek taglétszáma 107.000 volt, 1914-ben 51.000, 1915-ben 43.000, 1916-ban 55.000, 1917-ben 215.000, 1918-ban – közeledünk a forradalmakhoz – 721.000, 1919 első negyedében 800.000, második negyedében 1,422.000, a harmadik negyedében – itt már bekövetkezett a kommunizmus bukása – 452.000-re csökkent, a negyedik negyedében már csak 212.000. Méltóztatnak tehát látni a szoros összefüggést a forradalmakhoz való közeledés és a szakszervezeti taglétszám emelkedése között. (Buchinger Manó: Maga melyik szakszervezetnek volt a tagja?) Egyiknek sem. Én a szegedi »szakszervezetnek« voltam a tagja, lent voltam Szegeden a honvédelmi minisztérium beosztásában. (Zaj a szélsőbaloldalon Buchinger Manó közbeszól. – Gr. Festetics Domonkos: Hagyják egyszer a keresztényeket is beszélni! Hallgasson!)

Elnök: Csendet kérek képviselő urak! (Buchinger Manó (a szónok felé): Maga ilyen szervezetlen munkás?)

Meizler Károly: Mi Antal Istvánnal együtt... (Zaj.)

Elnök: Kérem, Buchinger képviselő úr, most Meizler képviselő úr beszél, nem pedig ön! (Buchinger Manó: Szervezetlen huligán! — Gr. Festetics Domonkos: Rovancsolja inkább a bankját!) Gróf Festetics képviselő urat kérem, hogy hasonlóképpen szíveskedjék csendben maradni. (Buchinger Manó: Vigyázzon, jön a macesz-szezon!)

Buchinger képviselő urat az ismételt figyelmeztetés után rendreutasítom. Meizler képviselő urat kérem, folytassa beszédét.

Meizler Károly: T. Ház! A zsidóságnak ezt a forradalmi szellemét jelentette Frankel Leó is, aki a francia kommünben vett részt, onnan idejött Magyarországra és itt az első szociáldemokrata szakszervezetek megalapítója volt. A zsidóság nemzetközisége természetes valami, ez az internacionalizmus a zsidóság nacionalizmusa, ezt azonban a zsidóság ráoktrojálta a magyar munkásra és ezért tulajdonképpen itt van az első nagy ellentét a magyar munkás és a zsidó nacionalizmus között. T. Ház! Mi nem védekeztünk a román és nem védekeztünk a szerb kisebbség ellen, annál kevésbé védekeztünk a magát asszimiláltnak tartó és magyar nyelven beszélő zsidósággal szemben. Trianon döbbentett rá bennünket először a kisebbségi kérdésre és a forradalom döbbentett rá bennünket a zsidókérdés lényegére. Egyszerre szakadt szét az ország testben és lélekben. Ezért volt a forradalmak után egyszerre fellángoló antiszemitizmus annyira természetes folyomány és annyira természetes helyzet, mert ebben a pillanatban megfordultak a vélemények, amelyek addig az asszimiláció mellett voltak és belátták, hogy csak a disszimiláció elismerése oldhatja meg ezt a kérdést.

T. Ház! Az irodalom azonban, mint ahogyan minden politikai kérdést az irodalom már előre kidolgoz, ezt a zsidókérdést is már előre kidolgozta. Nagyon emlékezetes az 1916-os ankét, amelyet annakidején a »Huszadik Század« rendezett meg. Ebben a folyóiratban Lakatos László író, maga is a zsidó fajhoz tartozó egyén, beszél Disraeliről, az angol miniszterelnökről és azt mondja róla, hogy e kiváló férfi írói és politikai szenvedelmének felét a zsidóságnak védelme töltötte ki annak ellenére, hogy külügyminiszter, majd miniszterelnök lett Angliában és az angol arisztokrácia vezetője lett. Nagyon érdekes Beregi Ármin zsidó mérnöknek ugyancsak már 1916-ban az e tárgyú ankét alkalmával tett kijelentése. Azt mondja (olvassa): »A zsidóság, mint a sziklába tévedt mag, léggyökereket ereget magából és bár helyenkint ki is hajt, virágzik, talajt nem találva, csak a szikla felszíni repedéseibe veszi be magát, vagy ő maga is sziklát repeszt.« Ugyancsak nagyon érdekes nyilatkozatot tett Patai József, aki a »Múlt és Jövő« című zsidó folyóiratnak volt a szerkesztője. Ő a következőiket mondotta (olvassa): »Bele kell törődnünk abba, hogy a nem zsidó fajok a maguk érvényesülése érdekében a zsidó faj visszaszorítására törekednek. Amíg tart a fajok harca, mindig lesz antiszemitizmus. Emancipáció és asszimiláció egyaránt csődöt mondott.« Ezt mondja ez a zsidó újságíró és szerkesztő.

T. Ház! Tisztánlátásunkat csak növelte az 1925-ben Bécsben tartott zsidó cionista kongresszus, amelyen már határozottan követelték a zsidó állam felállítását. Herzl szerint csak egyetlenegy lehet a megoldás: az ország nélküli népnek, nép nélküli országot szerezni. Ugyanez a kongresszus annakidején üdvözölte a bécsi, osztrák Rothschildot, ezt a dúsgazdag embert, aki az üdvözlésre a következő szövegű távirattal felelt: »Köszönöm a kongresszus nevében hozzám küldött jó kívánatot. Bámulom azt az óriási munkát, amelyet a cionista kongresszus végzett és köszönöm az Örökkévalónak, hogy megengedte nekem, hogy életem alkonyán meglássam Israel feltámadását őseink földjén.« Az a Rothschild tehát, akinek milliárdokat adott az osztrák föld, milliárdjai ellenére nem felejtette el faji hovatartozandóságát és mihelyt alkalma nyílott rá, nyíltan, ország-világ előtt meg is vallotta ezt. De kell-e nekünk nagyobb tanúság, mint amit közvetlen tapasztalatok alapján itt a mi felvidéki képviselőtársaink mondottak el felvidéki élményeikkel és tapasztalataikkal kapcsolatosan!

Nem vitás, hogy ezek a vélemények teljesen egyeznek azoknak tapasztalataival, akik annakidején az ország határait elhagyva, átmentek az akkori megszállt területre és segítettek ott a nemzeti gondolatot munkálni. Ezek az emberek, ezek az önfeláldozó hazafiak ott a zsidók megszervezett terrorcsapataival, zsidó komitácsikkal találták magukat szemben. És ha nem is minden zsidó ragadott fegyvert, de a pénzt minden zsidó szívesen odaadta azért, hogy a magyar sereggel szemben igenis megfelelően jobban felépített és jobban felszerelt cseh hadsereg vagy komitácsi hadsereg álljon szemben.

T. Ház! Tévedés volna azt gondolni, hogy csak a Felvidéken történt ez. Dehogy. Ugyanez történt az erdélyi zsidósággal is. Amikor Barabás Béla felszólította az erdélyi zsidóságot, hogy foglaljon helyet a Magyar Párton belül és itt érvényesítse befolyását, akkor azt a választ kapta Fischer Tivadar nevű zsidótól, az ottani Zsidó Nemzeti Szövetség díszelnökétől, hogy ezt ők nem tehetik, nekik a saját fajiságuk védelmére külön politikai pártot kell létesíteni. Ugyanezt a választ adta a kolozsvári főrabbi is. Amikor tehát 1916-ban egy zsidóbarát folyóirat már teljesen felfejti a fajiság kérdését, amikor megvitatják s elismerik ezt a kérdést zsidó szociológusok és újságírók, amikor látjuk ennek a kérdésnek gyakorlati megnyilatkozását évtizedeken keresztül, akkor még akadnak itt talán jóhiszemű, talán kevésbé jóhiszemű védelmezői a zsidóságnak, akik azt akarják az ország elé tálalni, hogy itt tulajdoniképpen vallásüldözésről van szó.

T. Ház! Dosztojevszkijnek van egy érdekes kis füzete a zsidókérdésről. Azt mondja Dosztojevszkij, hogy ő maga számtalan ízben tapasztalta és hallotta azt a zsidó mentalitást és felfogást, azt a vágyat, annak a vágynak a kifejezését, hogy a zsidóság azt reméli és azt várja, hogy a Messiás újból összegyűjti őt Jeruzsálemben és kardjával minden népet lábai elé kényszerít. Ebből a felfogásból folyik a zsidóságnak az a vágya és az a gondolata, hogy minden más foglalkozás felett olyan foglalkozásokat részesítsen előnyben, ahol az arannyal való kereskedés, vagy pedig az árunak aranyra való átváltása a legkönnyebb. Ez éppen abból a vágyból fakad, hogy ha elkövetkezik az az idő, hogy Jeruzsálembe kell mennie a zsidóságnak, akkor a földbirtokvagyon és a megszállott ország talajába mélyebben gyökerező egyéb vagyontárgy ne akadályozza őket abban, hogy ennek a felhívásnak eleget tegyenek.

T. Ház! Ebből nyilvánvalóan látjuk, hogy a síbolásnak tulajdonképpen hol van az alapja. Ebben a vágyban van az alapja. Ezért akarja a zsidóság kézben tartani, könnyen vihető formában, átcserélhető formában kézben tartani a vagyonát, – gyémántban, aranyban, kötvényben, vagy más hordozható vagyontárgyban – hogy ezáltal minden pillanatban engedelmeskedni tudjon az ősi parancs hívó szavának.

T. Ház! Amikor tehát már ott tartunk, hogy az egész világ át van hatva a zsidókérdés jobb és alkalmasabb megoldásától, akkor még mindig akadnak, itt a képviselőházban is olyanok, akik a zsidóság jóbarátjának tartják magukat, pedig legyenek meggyőződve, azzal, hogy tagadják e kérdés létezését, nem tesznek jó szolgálatot a zsidóságnak, mint ahogyan nem tettek jó szolgálatot azok sem, akik húsz vagy huszonöt évvel ezelőtt tagadták ennek a kérdésnek a létezését. Asszimiláció helyett disszimiláció az, ami tulajdonképpen ezeket az embereket átfűti. A felekezetiség kérdésével pedig már mindenki leszámolt, ez túlhaladott álláspont, a zsidóság óriási többsége sem hisz már benne.

T. Ház! A. zsidóságról csak egy lehet az ítéletünk: igenis, külön test a nemzetben és ezzel a külön és legtöbbször ellenséges testtel szemben védekezni kényszerülünk. Az első zsidótörvény után védőfegyverünkként a kormányt ezt a második zsidójavaslatot akarja a kezünkbe adni. Az első zsidótörvényről megmondottuk annakidején a véleményünket. Kifejtettük, hogy ez az életbe átmenni nem tud, mert annyira nevetségesen csekély és kisjelemtőségű hatásában. Most, amikor rövid idő alatt olyan csúfosan megbukott az első zsidótörvény, akkor pár hónappal később joggal remélhettük volna, hogy komoly formában fogja a kormány ezt a kérdést egyszer s mindenkorra vagy legalább is hosszú időre megoldani. Nem ez történt. Amikor már az egész világ elismeri ennek a faji kérdésnek a jelentőségét, akkor a mi kormányunk törvényjavaslata még mindig vacillál e kérdés terén s nem deklarálja azt, hogy itt fajjal áll szemben, hanem népcsoportról beszél, annak ellenére, hogy zsidó egyént, zsidó családot, zsidó fajiságot emleget. Ezekről beszél és mégis népcsoport jellegűnek tünteti fel őket ebben a törvényjavaslatban.

Folytatjuk a II. zsidótörvény országgyűlési tárgyalásának leírását.

A 2. Teleki-kormány, 1939. február 16.

(Meizler Károly:) T. Ház! A közjogi kérdést ennek a javaslatnak első fogalmazásában még úgy kaptuk meg, hogy ez a különválasztás legalább kellően dokumentáltatott, mert a kormány első fogalmazása nem engedte azt, hogy a zsidóság külön lelkisége összeszövődjék a magyar fajiság kinyilatkoztatásával. És éppen ezért a zsidóságot a választások alkalmával külön szavazólapokkal, egészen külön listára akarta szavaztatni. Az új, módosított szöveg azonban már elveti ezt az elkülönítést és e helyett egy másik megoldást keres, pedig nem az volt a hiba az első megoldásban, hogy az fajilag vagy elméletileg lett volna helytelen, hanem a gyakorlati rész volt helytelen, az tudniillik, hogy a zsidóságnak túlságosan nagy képviseletet biztosított volna a képviselőházban.

A bizottsági tárgyalások folyamán egy-két hézagpótló indítványt is tettek és most már módosítva itt áll előttünk a javaslat, amelybe egy-két megfelelő tétel is felvétetett, de ugyanekkor egész sora van az olyan irányú módosításoknak, amelyek a zsidóságnak kedveznek. Azt látjuk ugyanis, hogy ez a módosított javaslat sok tekintetben kiterjeszti, kitágítja a zsidóság fogalomkörét, egy csomó kivételt statuál, olyan kivételeket, amelyek nem mondom, hogy talán minden tekintetben kifogásolhatók, mert hiszen nagyon tiszteletreméltó kivételek is vannak a kormány módosításai között, de amely kivételek mind azzal a fikcióval dolgoznak, hogy a zsidóság legalább is formailag, külsőleg asszimilációt mutat azokban a kategóriákban, amelyeket a kormány mint kivételeket emleget. Ha azonban élünk ezzel a fikcióval, hogy igenis a zsidóság ezekben a kategóriákban – a hadviseltek, a sebesült zsidók stb. kategóriájában – asszimilálódott, akkor a kormánynak az lett volna a kötelessége, hogy olyankor, amikor jogerős bírói ítélet állapítja meg, hogy az asszimiláció nem következett be, hogy a vélelem hamis, a vélelemmel ellentétes tények vannak, indítványom szerint ilyen esetekben a kivételezésektől tekintsen el s az illetőket vegye ki a kivételek alól.

Annakidején még Bródy Ernő igen t. képviselőtársam is helyesnek tartotta ezt az indítványomat. Sajnos, a kormány ennek ellenére nem vette ezt be a törvényjavaslatba. Miről van itt szó? Arról van szó, hogy legalább az olyan zsidók részére, akik nemzet- vagy társadalomellenes bűncselekményeket követnek el, tehát, akik hadiszállításoknál spekulálnak és csalnak, akik síbolják az ország vagyonát, akik adóeltitkolást követnek el, akik izgatásban vagy lázadásban bűnösnek találtatnak és jogerősen elítéltetnek, szüntessék meg azt az anomáliát, amely azáltal keletkezik, hogy feltételezzük róluk, hogy teljesen asszimilálódtak a magyarságba.

Éppen ennyire veszedelmes kapu az a módosítás, amelyet a kormány a 17. §-hoz fűz. Ez a módosítás azt tartalmazza, hogy azt az arányszámot is, amely itt még egyáltalán nincsen lenyomva a zsidóság országos arányszámáig, mert még mindig 15 százalékot iktatunk törvénybe ezzel a törvényjavaslattal a zsidóság javára, tehát a zsidóságnak még mindig háromszor annyi joga van ebben az országban, mint a keresztény magyaroknak, – mondom, még ezt az arányszámot is felemeli ez a kivételezés azáltal, hogy a speciális munkaköröknél felhatalmazása van a kormánynak abban a tekintetben, hogy ettől a százaléktól tekintsen el és még ezen felül is alkalmazzanak zsidót. Ez nem más, mint kapunyitás a visszaéléseknek, nem más, mint alkalomadás arra, hogy ha jön egy másik kormány, az ezen a résen keresztül mindazt elpocsékolja és elfolyassa, amit ez az egész törvényjavaslat összegyűjteni akar.

Azt is bátor voltam indítványozni, hogy legalább is a névváltoztatásokat szüntessük meg, hatálytalanítsuk, érvénytelenítsük a zsidóságnál. Ha már csökkentik a zsidóságnak az anyagi befolyását, mennyivel inkább csökkenteni kellene a zsidóság jutalmazását az erkölcsiek terén. Mert miről van szó? A magyar név nem más, mint a feltételezett nemzeti érzés megjutalmazása. Mikor azonban azt látjuk, hogy minden hiába és a zsidóságnál a nemzeti érzés tekintetében igen nagy a hiány, miért nem hatunk oda s mért nem adjuk meg a lehetőséget arra, hogy legalább a Magyarországból kivándorolt, de magyar nevet felvett és ezt külföldön kompromittáló zsidótól vonassék meg a magyar név, hogy ne tegyen bennünket külföldön, más nációk előtt gyűlöletessé.

Ugyanígy kértem a kormánytól azt is, hogy az állampolgárságokat 1867-ig visszamenőleg ne csak a bűncselekményt elkövetőkkel kapcsolatosan, hanem minden tekintetben vegye revízió tárgyává, és ha méltatlan családok kapták meg a magyar állampolgárságot, azokat fosszák meg a magyar állampolgárságtól.

A további lépés a kormány részéről az kellett volna, hogy legyen, hogy a fajvédelmet erőteljesebben vigye keresztül és a fajtisztaság kérdésében hozzon törvényes intézkedéseket. Kormánypárti képviselőtársaim ebben a tekintetben ívet is köröztek, s nem tudom, hogy e követelés miért nem jelentkezik a plenumban legalább módosítás formájában. A megkeresztelkedés elé az egyházak már felállították a maguk gátjait és a katholikus egyház – nagyon bölcsen – féléven belül nem vesz fel kebelébe zsidót és még ebben az esetben is vizsgálja, vajon tényleg komoly megtérésről és nem konjunkturális megtérésről van-e szó. Az egyházaknak azonban nem lehet az a feladatuk, hogy a fajt is védjék: a fajvédelem a kormányzatnak, az államnak, a nemzetnek a feladata. Azt vártuk volna tehát, hogy ezzel az egyházi intézkedéssel párhuzamosan a kormány olyan javaslatot terjeszt a képviselőház elé, amely megtiltja a keresztények és zsidók közötti házasságokat. Ezek a vegyes házasságok az utóbbi időben igen elburjánoztak, hiszen Budapesten 1930 óta állandóan ezer felett van a keresztények és zsidók között kötött házasságok száma. Tudjuk továbbá azt is, hogy itt Budapesten minden ötödik vőlegény már zsidó menyasszonyt választ és 500 azoknak a menyasszonyoknak a száma, akik zsidó férfihoz mentek férjhez. Látjuk tehát, hogy ez a folyamat állandóan tart s a kormánynak is igen kellemetlen ez a kérdés, mert a későbbiek folyamán is állandóan vizsgálnia kell, hogy miképpen tudja ezt a hibrid faji kereszteződést megakadályozni. Mégis azt látjuk, hogy a kormány ezen a téren nem terjeszt elő törvényjavaslatot, az egyházak pedig nem tudják ezt a dolgot megakadályozni.

Igaz, hogy a zsidó sajtó próbálja a dolgot úgy feltüntetni, mintha az egyházak ellenkezéssel viseltetnének az ilyen fajvédelmi törvényhozással szemben. Ugyanaz a zsidó sajtó teszi ezt, amely régebben éppen a legperfidebb módon támadta az egyházakat, ma pedig szívesen kapaszkodna bele a reverendába és védekezés céljából a mögé bújna. Az egyház azonban e téren semmiféle ellenvetést nem tesz. Én helytelenítem, hogy egyes egyházi férfiak úgy akarják a saját liberális felfogásukat feltüntetni, mintha az az egyház álláspontja volna. Ez igen nagy tévedés. Szomorúan láttam, hogy a magát kereszténynek nevező pártnak az elnöke, alelnöke és egyik illusztris tagja hétszer egymásután Fábiánnal, Rassayval és Buchingerrel szavazott. Minket ezek az egyéni szempontok, amelyek sohasem voltak az egyház szempontjai, nem téveszthetnek meg. Mi tudva tudjuk azt, hogy Olaszországban sokkal radikálisabb fajvédelmi törvény van, (Esztergályos János: Ugyan kérem!) pedig a Quirinál sokkal közelebb van a Vatikánhoz, mint a budapesti királyi Vár, és ott az egyház mégsem emelt az ellen a radikális törvény ellen semmi gátat. Idézni voltam bátor a bizottsági tárgyalás alkalmával Gemelli pápai kamarai elnöknek, e világi katholikus tudósnak az álláspontját, aki azt mondotta, hogy Krisztus gyilkos népének természetes büntetése a diaszpóra, a szétszóródás, és ő mondotta azt is, hogy az oltár, a vér, a fegyver és a történelem elbonthatatlan egységben áll Olaszországban. Mi ismerjük és tudjuk Prohászka Ottokár felfogását ebben a kérdésben. (Esztergályos János: Az egyház sohasem terjeszthet gyűlöletet!) Gyűlöletet nem, de védelmet igenis folytathat, s valószínűleg tudja Esztergályos képviselőtársam is, hogy nemcsak az imádkozó Krisztust kell nekünk utánoznunk, de a korbácsot ragadó Krisztust is, aki kiverte a templomból a kufárokat. (Vázsonyi János: Az ma is helyes volna! – Esztergályos János: Helyes volna ma is! – Mojzes János: A kufárokat ki kell verni!)

Elnök: Kérem a képviselő urakat, szíveskedjenek a közbeszólásoktól tartózkodni! (Rajniss Ferenc közbeszól.) Most kértem a képviselő urakat, hogy szíveskedjenek a közbeszólásoktól tartózkodni, Rajniss képviselő úrtól is ezt kérem.

Meizler Károly: T. Ház! Szívesen látnánk a kormány részéről megfelelő és a fajtisztaságot védő intézkedéseket, de sajnos, ez a törvényjavaslat erre sem nyújt semmiféle lehetőséget. Félmegoldásoknak a gyűjteménye ez a javaslat, de semmi esetre sem végleges és tökéletes megoldás.

Sokszor hallottuk emlegetni a baloldali padsorokból azt, hogy ez a törvényjavaslat embertelen és kommunisztikus, (Esztergályos János: Úgy van!) vérengző, amely a zsidóságot lehetetlenné teszi, megélhetésében, egzisztenciájában tönkreteszi.

Mondhatja valaki, hogy ez talán túlzás. Dehogy, ez nem túlzás, csak nem igaz. Ez a helyzet, mert nézzünk végig, hogy milyen további anyagi, jövedelmi vagy állásbeli lehetőségek állnak ma is a zsidóság rendelkezésére? Méltóztassék megnézni, vajon például az iparengedélyeket megszaporítja-e ez a törvényjavaslat? Meggátolja-e, hogy a kereskedő kereskedő lehessen, az iparos iparos lehessen? Aki idáig iparos vagy kereskedő volt, attól a törvényjavaslat nem veszi el ezt a lehetőséget, távolról sem. (Esztergályos János: Csak majd a jövőben nem adnak iparengedélyeket!) 216.000 önálló iparos van az országban. Ezek közül 24.000 volt a zsidó, tehát 12 százalék, de nem egyformán oszlott meg az egyes foglalkozási ágak között. A kőmíveseknél, az ácsmestereknél, ahol komoly munka van, természetesen 1-2 százalék volt az arányszám, viszont a szállodásoknál, vendéglősöknél és a pékmestereknél 22 százalék volt az arányszám. A törvényjavaslat eredménye tehát csak az lesz, hogy a zsidóság arányosan fog eloszlani az egyes iparágakban, a másik pedig az, hogy majd valami területi kiegyenlítődés fog bekövetkezni. Budapesten ugyanis 100.000 önálló iparos van. Ez 30 százaléka az itt élő iparosoknak. Vidéken nem ilyen nagy a zsidóság arányszáma, tehát majd a vidékre fognak többen elköltözködni, ami nem jelenti azt, hogy egzisztenciájukban tönkre vannak téve, – távolról sem – csupán arányos elhelyezkedést fog a törvény biztosítani. Azután itt Budapesten 30 százalék az iparágakban a zsidók aranyszáma. Ha évente 3 százalék kihalásra számítunk, akkor pontosan 25 év múlva hajtják végre a törvényt, szóval 25 év múlva érünk el oda, hogy több lehetőség nyíljék a keresztény iparosok és kereskedők számára. Most akarunk mi változást, vagy 25 év múlva akarunk változást? A mi tömegeink odakint dörömbölnek a parlament kapuján, radikális változást akarnak a saját sorsukban és mi itt ígéretet, váltót adunk nekik, hogy majd 25 év múlva a ti sorsotokon is segítünk egy kissé.

T. Ház! Tessék megnézni, hogy mennyi lehetőséget nyújt még a továbbiakban ez a törvényjavaslat a zsidóknak. A zsidó betársulásának, a strohmann-rendszernek ezer módja van és így igenis indíthat még vállalatot zsidó. Egy strohmann iparengedélyével és a saját pénzével ezer módon megtalálhatja a maga érvényesülését. Kérdezheti valaki, hogy mi ebben a törvényben tehát a változás. Az, hogy keresztény ember kap csak ezután iparengedélyt? Ezzel még adunk egzisztenciát a keresztény embernek? Dehogy! Iparengedélyből éppen úgy nem lehet megélni, mint egy hold pusztán adott földből, ahhoz tőke, szaktudás és sok minden más kell.

Tudnunk kell azt, hogy az ilyen gyors ütemben átképzett iparos- vagy kereskedőember sohasem fog tudni igazi konkurenciát jelenteni a zsidók számára, mert a zsidóknak hallatlan összeköttetéseik, pénzforrásaik, kölcsöneik stb. nagy lehetőséget nyújtanak arra, hogy minden konkurenciát letörhessenek. Nemcsak nem segít tehát ez a törvény ma, hanem még arra is lehetőséget ad, hogy a zsidók új kereskedéseket nyithassanak és új iparvállalatokat alapíthassanak, mivel ezt csak ott korlátozza a törvény, ahol már 6% a zsidóság. Mivel pedig egyes helyeken nincs meg a 6%, így tehát módot ad a törvény arra, hogy új iparengedélyeket kaphassanak a zsidók. Egyelőre élni is fognak ezzel a joggal és egész biztos, hogy a törvényjavaslat értelmében szaporodni fog az önálló zsidó ipari és kereskedői exisztenciák száma. (Esztergályos János: Csak legyen, aki adjon nekik iparengedélyt!)

T. Ház! Kérdem, hozzányúl ez a törvényjavaslat komolyan a már meglévő moziengedélyekhez? Nem! Öt évig prolongálja a jelen helyzetet, pedig Budapesten 17 mozi van zsidó kézben, 49 pedig társas viszonyban. Éppen a legnagyobb mozik vannak zsidó kézben.

Mi a helyzet az orvosoknál? Az 54,5% zsidóság továbbra is megmarad a magánorvosok között, úgy, mint az ügyvédek körében a 49,2%. Egyetlenegy percentet sem vesz el ez a törvényjavaslat.

És kérdem, vajon milyen mértékben nyúl a zsidó földbirtokhoz a törvényjavaslat? Olyan mértékben-e, mint az olasz vagy a német törvény? Távolról sem. Olaszországban még a nagyobb iparvállalatok telkeit is elveszik a zsidótól. Igaz, hogy nálunk módot ad a javaslat arra, hogy birtokpolitikai célokra a zsidók földjét igénybe lehet venni, azonban a javaslat erre csak módot ad, de nem rendeli el ezt imperatíve. A kormány végrehajtásától függ majd ez, hogy ezzel a lehetőséggel él-e. Sajnos, el tudok képzelni olyan kormányt, amely ezzel a törvény adta lehetőséggel nem fog majd élni.

Tovább megyek. Nemcsak hogy ilyen lagymatag intézkedések vannak a már meglévő zsidó birtokokra vonatkozólag, de a javaslat szerint új birtokot is szerezhet a zsidó árverésen, vagy pedig árverés hatályával magánkézből kormányengedéllyel. Nem látom be, hogy ezt a kormányengedélyt egy liberális kormány nem osztogathatná-e túlságosan bőkezűen a zsidóság számára.

Kérdezem az igen t. miniszterelnök úrtól, vajon mi lesz a zsidó bérletekkel? Rengeteg magyar ember birtokát bérli ma zsidó bérlő. (Füssy Kálmán: Még egyházi vagyont is.) Úgy van, még egyházi vagyont is bérelnek. Hát hozzányúl ez a javaslat a zsidó bérletekhez? Nem! Pedig jelenleg az ezer holdon aluli bérlőik közt 38% zsidó van, az ezer holdon felüli bérlők közt 42%. Nem lehet tehát sírni és panaszkodni, hogy itt minden zsidó exisztenciát tönkretesznek. Dehogy, hiszen még a földet is kezükben hagyjuk igen nagy arányszámban. Ezért mondjuk mi azt, hogy kezdetleges és primitív a kormánynak ez a javaslata.

T. Ház! Tovább megyek és azt kérdezem, vajon a budapesti bérházakat elveszi-e a kormány? A budapesti bérházak jövedelmének 45%-a a zsidók pénztárcáiba ömlik bele. Méltóztassék megmondani, Esztergályos igen t. képviselőtársam, vajon talál-e ebben a javaslatban olyan intézkedést, hogy a 45% bérjövedelem helyett ezentúl csak 43%-ot kaphat a zsidóság? Ugyebár nem? Hol van tehát annak a sok siránkozásnak az alapja, amelyet a törvényjavaslat miatt zsidóvédő képviselőtársainktól hallunk? (Esztergályos János: Megvehetik a keresztények is a házakat!) Ha volna pénzük hozzá, de nincs! (Esztergályos János: Adjon az állam!)

Elnök: Kérem Esztergályos képviselő urat, szíveskedjék megjegyzéseit majd beszéde során elmondani, úgyis most fog sorra kerülni. (Esztergályos János: Köszönöm szépen!)

Szabad Hírek(FreePress)

Címkék: kultúra

Kapcsolódó hírek:

A zsidók által kitalált koncentrációs táborról: a Gulág

Delfinfaragvány az Árpád háznál.

Rézkori sírhelyet fedeztek fel Bulgáriában

Megtalálhatták a náci atomprogram radioaktív hulladékait

Kommentáld!

Hozzászólások

Új hír

Hírek szerkesztése

Közösségben Mindenben

Ez történt a közösségben:

Friss események »

Szólj hozzá te is!

Impresszum

Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu

Impresszum Felhasználási feltételek Adatvédelem Médiaajánlat FAQ

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó: