2009.11.08. KULTÚRA

Izrael állam 1948-as megalakulását követően többszázezer palesztin hagyta (elűzték otthonaikból) el az egykori brit mandátumterületet, hogy máshol kezdjen új életet. Az egyik olyan "jómódú" állam, ahová ezek a palesztinok a jobb élet reményében vándoroltak, az óriási olajkészleteivel büszkélkedő Kuvait volt. Ez a poszt (majd ennek következő része) a kuvaiti palesztin közösség történetét szeretné bemutatni az 1950-es évektől napjainkig.

Kuvait 1990. augusztus 2-ai iraki megszállását megelőzően körülbelül 400 ezer palesztin élt Kuvaitban. A palesztin közösség mérete – szemben a 600 ezres kuvaiti állampolgárok közösségével – robbanékony demográfiai szituációt jelentett. Ugyanakkor ez a dinamikus, régi közösség nagy hatást gyakorolt Kuvait állam gazdasági életére. Tagjai rengeteg féle funkciót töltöttek be, a legegyszerűbbektől egészen kulcspozíciókig a bürokráciában, pénzvilágban, az üzletben és kereskedelmi életben. A palesztinok többnyire külön lakóhelyeken, városrészben laktak, s politikai erőfeszítéseik az Izrael által megszállt területeken és Libanonban élő palesztinok megsegítésére irányultak és egy igen pragmatikus és rejtőzködő kapcsolatot tartottak fenn a kuvaiti hatóságokkal és nyilvánossággal. A közösség felismerte, hogy még azok a palesztinok is, akik Kuvaitban születtek és ott éltek egész életükben, törvényes idegenek maradtak ott, akiknek jelenléte időszakos volt. „Vendégmunkás státuszuk” miatt nem szegültek szembe a kuvaiti állammal, még akkor sem, ha felháborodtak azokon a sérelmeken, amiket el kellett viselniük.

         A palesztinok két fő hullámban érkeztek Kuvaitba. A legelső hullámban az elűzött palesztin értelmiség vett részt, főleg korábbi bürokraták, tanárok, orvosok, mérnökök, rendőr –és katonatisztek és üzletemberek. 1948 és az 1950-es évek között többszáz palesztin értelmiségi ment Kuvaitba. A fiatal olajállam növekvő számú, biztos és jól fizető pozíciót ajánlott számukra, különösen az egyre terjeszkedő bürokráciában. Az első hullámban tehát főképp egyedülálló férfiak érkeztek Kuvaitba, akik anyagi támogatást küldtek – a Gázában és az Izrael államot határoló államokban - hátramaradt családtagjaiknak. 1957-ben a Kuvaitban élő palesztinok csupán egynegyede volt nő.          A palesztinok második nagy csoportja, amely Kuvaitba érkezett az 1950-es évek alatt, a parasztság volt. A palesztin társadalom egyik szektora sem szenvedett el akkora sérelmet 1948 eseményei során, mint a parasztság. Többségük a Gázában, Libanonban, Szíriában és Jordániában felállított ideiglenes menekülttáborokban gyűlt össze, s nagyobbik részük a földművelésen kívül máshoz nemigen értett. Ezek a földművelők arra kényszerültek, hogy olyan földalatti szervezeteken keresztül utazzanak, amelyek Palesztina és Kuvait között működtek. Az 1950-es évek alatt több ezer fiatal földműves férfi ment Irakba, majd Baszrából gyalog átkeltek a sivatagon Kuvaitba. Több százan a csempészek által hasznát hajókon érkeztek Kuvaitba. Az úton sokan közülük vízbefulladtak, vagy a sivatagon való átkelésbe haltak bele. Az 1960-as években, a Kuvaitba érkezők már gyakorta magukkal hozták családjukat, alapvetően megváltoztatva ezzel a bevándorlás természetét és hozzájárulva ezzel a kuvaiti palesztin közösség jelentős növekedéséhez. Kuvait iraki megszállása előtt Szaddam Huszein az Izraellel való szembeszállásról tett ígéretei az egész Közel-Keleten felvillanyozták a palesztinokat. Így sokan közülük fogékonyakká váltak arra, hogy Irakot támogassák, amikor az 1990 augusztusában radikálisan megváltoztatta a status quo-t, s a megszállást egy olyan nagy terv részeként látták, melynek célja az volt, hogy az erőegyensúlyt Izrael ellen billentse. Mindezek mellett az Irak ellen irányuló erős amerikai intervenciót, egy folyamatos nyugati próbálkozás részeként látták arra, hogy a régiót uralják és Izraelt támogassák. A PFSZ megpróbált egy kiegyensúlyozott álláspontot elfoglalni azzal, hogy ellenezte az iraki megszállást, mindeközben hangsúlyozva az amerikai beavatkozás negatív oldalát és remélve, hogy Szaddam Huszein stratégiája segíthet a palesztin kérdés megoldásában. Habár, 1991 januárjára a PFSZ próbálkozása, hogy egy olyan megoldást találjon a konfliktusra, amelyben maga is kulcsszerepet játszott volna, kudarcba fulladt. A PFSZ és Husszein jordán király hivatalos álláspontja úgy tűnt, hogy Irak felé billen és Egyiptom kormánya és az Öböl menti Együttműködési Tanács tagjai igen kritikusan nézték a palesztin fordulatot. A kuvaiti palesztin közösség igen élesen megosztódott az iraki megszállás kérdésében. Először néhányukat elfogta az invázió előtti palesztin lelkesedés Szaddam Huszein iránt. Ezek az emberek elfogadták Szaddam Huszein kijelentéseit arról, hogy őt és fegyveres erőit a kuvaiti ellenállás hívta be az országba, s reménykedtek benne, hogy Arafat és Husszein király erőfeszítései egy olyan arab-közvetítésű megoldáshoz vezethetnek, amelyek fellendítenék a próbálkozásokat a palesztin kérdés megoldására. Ugyanakkor sok más palesztint ugyanúgy sokkoltak az események, mint magukat a kuvaitiakat. A Fatah és a PFSZ kuvaiti irodái demonstrációkat szerveztek augusztus 5-én, amelyek a kuvaiti emírt támogatták, s négy, a megszállást kritizáló szórólapot is kibocsátottak az ősz alatt. Az invázió alatt a hivatalnokok minden erőfeszítésükkel megpróbálták megakadályozni, hogy palesztinok csatlakozzanak ahhoz az „al-Jaish al-Shaabi”-hoz, amelyet az iraki kormány állított föl annak érdekében, hogy megkönnyítse az irányítás átvételét a lakosság fölött. Sokan közülük szembeszegültek a bagdadi PFSZ iroda azon utasításaival, hogy belépjenek az említett szervezetbe, s ellenálló csapatokhoz csatlakoztak. Mintegy ötezer palesztint börtönöztek be iraki erők. A palesztin támogatás visszautasítása miatti iraki düh a helyi palesztin vezetők elleni fenyegetésekhez vezetett, s a Fatah vezető, Rafiq Qiblawi meggyilkolásában csúcsosodott ki.

(közelkeleti.blog alapján szerk.)