2010. márc. 14. Kultúra (Már a régi rómaiak is tudták, hogy az ellenséget meg kell ismerni, ha le akarjuk győzni.)

Jövőnk és a liberalizmus.

Jövőnk társadalmi és gazdasági rendjét semmi esetre sem volna szabad ismét a liberális elv ingatag és felforgatásra hajló talaján felépítenünk. Semmi esetre sem szabad társadalmunkat ugyanarra az útra, ugyanazokba a belső kórságokba löknünk, amelyek már egyszer a sír szélére juttatták. A liberális jelszavak fetiskultuszából alaposan ki kell gyógyulnunk.

Meg kell reformálnunk egész gondolkodásunkat, ki kell irtanunk belőle azt a mételyt, melyet ötven-hetven év sajtója, nemzet gazdaságtani megtévelyedései, a szervezett társadalom-ellenesség szócsövei belénk szuggeráltak; valósággal el kell égetnünk azokat a liberális bálványokat, amiket eddig imádtunk. Nekünk ne beszéljen többé senki az egyén korlátlan személyi szabadságáról, szabad versenyről, a létharc önszabályozó erejéről, az individualizmus egyedül üdvözítő voltáról stb.! Mert mi már tudjuk, a saját bőrünkön tanultuk meg, hogy mindez kilenctizedrészben vakmerő szédelgés, gonosz játék a szavakkal, megtévesztő jelszóharc s tudjuk, hogy a jelszavak épen azért veszedelmesek, mert mindig némi igaz maghoz fűzik a valótlanság védelmét. A kollektivizmus utópiáival és szabadságtiprásával szemben mi is hangoztatjuk az egyéniség jogait, a szabadság és szabad kezdeményezés előnyeit; de korlátlan elvvé emelni a bármilyen irányú szabadságot nem engedhetjük, egyesek haszonleső önzésének a társadalom javát, a materializmus aranyimádó önkényének a kultúra idealizmusát fel nem áldozhatjuk.

Meg kell tehát fékeznünk mindenekelőtt a «szabadverseny» szabadkalózait. Nincs értelme annak, hogy milliók munkájának s nélkülözésének árán néhány ezer plutokrata munkanélküli jövedelmekben dúslakodjék, amelyekkel aztán semmi jót nem művel, amellyel tudományt, kultúrát, vallást nem támogat, amit csak arra használ fel, hogy tovább forgassa, tovább «gyümölcsöztesse» pénzét, azaz: hogy a tőke erejében bízva, még jobban a porba konkurrálja a kisexisztenciákat. Nincs értelme annak, hogy a társadalmat, amelynek túlnyomó része «gyengékből» áll, védtelenül szolgáltassuk ki az ú. n. erősebbeknek, akiknek erejét nem az érdem vagy tehetség, kultúra vagy erkölcs többlete okozza, hanem egyedül gazdasági helyzetük fölénye és a lelkiismeretük nagyobb aggálytalansága. Nincs értelme annak, hogy a nemzet saját maga asszisztáljon ott, ahol erejét, jólétét, gyermekeinek egészségét, életörömét, erkölcsi értékeit egy nemzetközi plutokrata-szövetség láthatatlan s névtelen trösztjei őrlik fel, nyesegetik körül. Nincs értelme annak, hogy magyar nevű részvénytársaságok, bankok, iparvállalatok mögött rejtőző idegen pénzkirályok szívják ki a nemzet vérét ezer csatornán, százezer rejtett vezetéken keresztül, főleg akkor, amikor a nemzet úgyis hihetetlen erőfeszítéseket lesz kénytelen tenni, hogy a háború és a bolsevizmus pusztításait helyrehozza.

Ki kell mondanunk mindjárt kezdettől fogva, hogy a liberális gazdasági elvnek, azaz az egyén korlátlan szabadságának a társadalmi közjó mellőzésével többé teret nem engedünk, hogy az individualizmus és a haszonlesés rendszerének helyébe a társadalmi szolidarizmus törvényét állítjuk. Kultúra alatt nemcsak gyárkéményeket és Pullmann-kocsikat fogunk érteni, hanem mindenekelőtt lelkek kultúráját is, erkölcsi színvonalat, a munkástömegek szellemi életének emelését, a közmegelégedés és egészséges életöröm növelését. Minden eszközzel törekednünk kell a társadalmi és vagyoni különbségek túlságait kiegyenlíteni, mindenekelőtt pedig a munkanélküli jövedelmek élvezetét megszorítani. A legszigorúbban azonban azt a lelkiismeretlen vérszopórendszert kell üldöznünk s valósággal gyökerében megfojtanunk, amely komoly termelőmunka nélkül, egyszerűen a spekuláció, közvetítés és titkos kartellek eszközeivel milliókat és milliárdokat von el a termelő és fogyasztó közönség zsebéből, amely élősdiként veti rá magát a gazdasági és társadalmi, sőt kulturális és politikai életnek minden ágára és intézményére, hogy egyes érdekkörök kedvéért letaroljon, kiszívjon, tönkretegyen mindent, félrevezessen, romlásba vigyen, anyagilag s erkölcsileg megnyomorítson mindenkit. A bank- és börzevilág legerélyesebb és kíméletet nem ismerő reformja nélkül egészséges országmentést többé elképzelni nem lehet s e téren — mint általában számos téren — igenis tanulnunk kell a bolsevizmustól. A kapitalista termelési rendet, mint ilyent, nem szüntethetjük meg, mert az lehetetlen volna s a közjónak és mindenkinek oly óriási kárát okozná, melyet kiheverni sem tudnánk soha; a magánakciónak továbbra is teret kell engednünk, s természetesen megfelelő haszonrészesedést biztosítanunk, de igenis a kapitalista termelési rend liberális-plutokrata elfejlődését, óriási kinövéseit s lelkiismeretlenségeit erős kézzel le kell nyesegetnünk. Hogy e tekintetben mik a részleges teendők, ez a kérdés nem tartozik elvi fejtegetéseink körébe. Csak felemlítjük, hogy sokan mindenekelőtt a bank- és börzeéletnek erősebb állami felügyelet alá helyezését sürgetik s azt vallják, hogy a mozgótőkét nem szabad ezentúl is túlságos kiváltságokban s előnyökben részesítenünk az ingatlan birtokkal s a munkával szemben. A pénz viselje szintén a termelés kockázatait; a hitel legyen olcsó s a kölcsön minden esetben magától amortizálandó; a hitelnyújtásnál necsak haszonszempontok, hanem nemzeti és kulturális tekintetek is kellő súllyal érvényesüljenek; a határidőüzlet, a börzejáték, egyszerűen töröltessék el. Szigorú intézkedéseket sürgetnek a szabad kereskedelem és szabadverseny elfajulásai ellen; kívánják, hogy e téren az igazságszolgáltatás és a büntetőtörvény ne csak a tőkét és a kereskedőt védje, hanem legalább ugyanennyire a közönséget is. Árdrágítók, hamis bukók, a kereskedelmi tisztesség ellen vétők a kereskedelmi műveletek folytatásától éveken át, esetleg életfogytiglan eltiltandók.

Elvből és hivatalból üldözendő mindenesetre minden olyan egyesülés, melynek célja a nemzet szolidaritásának magánérdekből való megbontása s a társadalom egyes osztályainak vagy tömörülteinek véd- és dacszövetsége az állam többi polgárainak megkárosításával; így mindenekelőtt a szabadkőművesség, mely az országok erkölcsi alapjainak aláásásával s a belső bomlás tervszerű előkészítésével amúgy is bőven rászolgált arra, hogy hazaáruló, nemzetpusztító bűnszövetkezetnek tekintessék, melyet tovább is megtűrni egyértelmű volna a nemzeti öngyilkossággal. Nem lehet megengedni, hogy állam alakuljon az államban s oly egyesületek működjenek, amelyeknek alig leplezett főcélja: tagjainak összeesküvése, hogy egymást kölcsönösen előretolják az állami, kulturális és főleg gazdasági életben, nem az egyesek érdeme, hanem a szövetséghez való tartozás, tehát merő konspiráció alapján. S az államnak nem szabad e téren a szabadkőműves-liberális tolvajnyelv, az ügyes kibúvások frazeológiája által magát megtévesztetnie.

Hasonlóképp lesz szükség a sajtó, az irodalom, az iskola, a gyülekezési és szervezkedési szabadság reformjára s felszabadítására a plutokrácia járma alól.

Mindez nem lesz könnyű munka, sőt a reform gyökeres és teljes keresztülhajtására ma szinte utat sem látunk. A liberalizmussal, mint az egyéni szabadság elvének minden más fontos és tárgyilagos szempont fölé helyezésével a modern ember gondolkodása annyira összenőtt, a világnézetek, életfelfogások és irányelvek tekintetében annyira kaotikus már az emberek megoszlása, hogy a liberális társadalmi berendezkedés gyökeres és gyors megváltoztatására komolyan nem is gondolhatunk. Be kell érnünk azzal, hogy a modern bálványnak legalább legártóbb kihatásait megszüntessük, ellensúlyozzuk. A korlátlan gondolkozási szabadság (a hírhedt «szabadgondolkodás»), a határozott igazságokat és tárgyi isteni törvényeket el nem ismerő ú. n. lelkiismereti szabadság (le a felekezetnélküliség és az atheizmus hirdetésének jogáig), a féktelen irodalmi és sajtószabadság, a magasabb érdekeket, sőt még lényeges államérdekeket sem respektáló szervezkedési és gyülekezési szabadság, az egyetemeken grasszáló, időnkint minden nemes eszmével: vallással, hazával szembeforduló tanítási szabadság, a színház és a mozi szabadsága, a prostitúció és közerkölcstelenség szabadsága, a gazdasági szabadverseny elve — mindez elvben kétségtelenül káros, egyoldalú és elhibázott alkalmazása a szabadság elvének és mégis: lehetetlen volna ezeket a «szabadságokat» egyszerűen eltörölni; már csak azért is, mert a vallási és világnézeti megoszlás következtében az állam — legalább, ahol nem csupán katholikusok laknak — nem helyezkedhetik minden részletig egységesen elfogadott s határozott keresztény elvek alapjára — miként a középkorban tehette — melyek szerint mindezeket a szabadságokat korlátozni s pozitív iránymegjelölésekkel helyettesíteni tudnád így is bő tere nyílnék azonban a szükséges korlátozásoknak, mihelyt az állam legalább általánosságban a keresztény istenhit és erkölcs alapjára helyezkedve revideálná a liberális sajtó által bálvánnyá emelt ú. n. szabadságok jogosultságát színház, irodalom, sajtó, iskola, szervezkedés, gazdasági élet stb. terén.

A liberalizmus legyőzésére főleg háromirányú munka lesz szükséges. Az egyik a politikai, a másik a művelődési, a harmadik a szociális munka. Politikai téren egész államéletünknek s törvényhozásunknak a keresztény állameszme és erkölcs szempontjai szerint való megújulására van szükség. Művelődési téren az iskola minden típusa és foka, az egész közoktatás- és népnevelésügy keresztényszellemű reformja van helyén s ide tartozik a tudományok és művészetek, az irodalom és legfőképp a sajtó keresztény alapokra helyezése. A liberalizmus voltaképpeni irtózatos ereje gazdasági téren van s azért legfőképp gazdasági és szociális téren kell legerősebben küzdeni ellene. Új társadalmi s gazdasági rendet kell teremtenünk s mivel ennek az általános alapeszméken kívül még úgyszólva elméletileg is alig van tisztázva néhány gondolata, a keresztény szociológusok egész sorának ezen a téren kellene mindenekelőtt kifejtenie élénk tevékenységet. A nagytőke túltengésének, a bank- és börzeuralomnak megdöntése, az általános jólét megteremtése, a túlságos vagyoni különbségek s a munkanélküli gazdagodás megszüntetése, a középosztály s a munkásság vagyonossátétele, mind oly kérdések, amelyekre nézve ma még kiforrott, kész programunk alig van; itt még rengeteg a kigondolni, megbeszélni, megkísérelni s meg tennivaló! Ne felejtsük, hogy a jelenkor gazdasági és társadalmi vívódásait s forradalmait, de nevezetesen hazánk és népünk irtózatos romlását, mai koldus helyzetét elsősorban a társadalmi egyensúly gondozásának elhanyagolása, a liberális kapitalista-rend egyoldalú dédelgetése okozta. Bajokat és forradalmakat megelőzni csak úgy lehet, ha kikutatjuk s megszüntetjük okaikat. A liberalizmussal szemben ott ágaskodik már legújabbkori társadalmi életünk réme: a szocializmus. Kétségtelen, hogy sokban igaza van s maga a tény, hogy megszületett, megnőtt, sőt át is törte a gátat, igazolja, hogy a liberalizmus téves utakra vezette a társadalmi fejlődést. Ha a szocializmussal s az anarchiával meg akarunk küzdeni, nem elég egyenesen ellene vonulni síkra, hanem mindenekelőtt szakítanunk kell azzal az igazságtalan, társadalmat sorvasztó rendszerrel is, amelynek természetes reakciójaként lépett fel a szocializmus is, mint forradalom az elviselhetetlenné vált liberalizmus ellen.

A szocialista gondolat.

«A szocializmust csak úgy győzhetjük le, ha tartalmának kisebb, igaz részét saját üzemünkben megvalósítjuk.»

Liechtenstein Alajos herceg.
A liberalizmussal szemben egy második gondolat zörget a modern társadalom kapuján s zörget időnként félelmetes erővel: a szocialista gondolat.

Mint az észrevétlenül növekvő, de hirtelen mindent elborító vízár, úgy terjedt el a szocialista mozgalom egy félszázad folyamán Európa szerte. Nem véletlenül: a szocialista jelszó felelet volt a liberalizmus és plutokrácia gazdasági túltengésére; természetes reakciója a védekező Munkának az őt letiporni kész Tőke ellen s egyben logikus alkalmazása a szabadverseny liberális elvének a versenyt felvevő s szervezkedésének erejében bízó proletárság részén. Ha a tőkének «szabad» minden, akkor «szabad» a munkának is; hadd lássuk, melyik az erősebb. Ha a tőke az erősebb jogára, a munkásosztályok gazdasági kizsákmányolására építi erejét, a munkásságnak is van rá módja, hogy védekezzék s a tőke ellen felvegye a harcot. Ez a szocializmus eredeti gondolata, ez óriási elterjedésének titka.

A szocializmus a liberalizmusnak köszöni létét, valamint a liberalizmus kíméletlenségének köszöni harcmodorának kíméletlenségét is.

A szocialista mozgalmak lényegükben s eredetükben defenzív jellegűek voltak s azért is izmosultak a szakszervezetek a szocialista akciók középponti részévé.

A munkásokat szakszervezetekbe tömöríteni, hogy ezáltal a munkásság kivonhassa magát a tőke diktatúrája alól, kollektív szerződések kötésére, munkásjóléti intézkedésekre, békéltető bizottságokra kényszerítse a tőkét s igényeit szükség esetén sztrájk és ellenállási alap segélyével is érvényesítse — ez a szakszervezeti mozgalom lényege s eddig nincs is rajta semmi kivetni való. Minden komoly szociális iránynak ezen kell kezdenie: a keresztény szocializmus szintén programjába iktatta a szakszervezeti mozgalmat. A munkásoknak ez a védekezése a tőkével szemben szükségessé lett, mihelyt a tőke a liberális elmélet lelkiismeretlenségével a munkástömegek emberi jogainak teljes elhanyagolása mellett az egyénnek a társadalmi közjó elleni harcát indította meg s másrészt az államhatalom is, részben liberális-kapitalista járszalagra fűzve, teljesen magára hagyta a munkástömegeket, vagy legalább semmi foghatót nem tett, hogy őket a tőke kizsákmányoló törekvéseivel szemben megvédelmezze.

A munkásság szervezkedése s a szakszervezeti mozgalom azonban elfajult; defenzívából offenzívába ment át, még pedig nemcsak a tőke ellen, hanem a társadalom összes nem-munkás osztályai ellen, sőt maga az államrend, az erkölcs, a vallás, a világnézet ellen is. Az állam kebelén belől csakhamar külön állammá nőtt a szocialista szervezkedés s az államot utolérte büntetése azért, hogy még a szocialista szakszervezetek félelmetessé növekvő s maholnap állambontó hatalmának láttára sem sietett egészséges antiliberális és munkásvédő intézkedésekkel a társadalmi egyensúlynak és szolidaritásnak védelmére kelni, sem a keresztényszociális mozgalmat támogatni, amely mint magánvállalkozás egymagában, állami segítség nélkül erre a monstre-feladatra természetszerűleg túlgyenge volt. Az állam éppen abban bűnhődik, amiben vetkezett: miután az individualista kapitalizmust dédelgetve, elhanyagolta a társadalmi szolidaritás védelmét, ezt a védelmet, legalább a munkásosztályra vonatkozóan, átvette helyette a szocialista tábor. S minthogy ebben az államnak egyik legvitálisabb feladatát vette át, szinte természetes, hogy az államnak magának lett legveszedelmesebb konkurrensévé: állammá lett az államban.

A szociáldemokrácia ugyanis a szakszervezeti mozgalom első sikerein felbátorodva, másra is felhasználta a kezébe csöppent hatalmat; a gazdasági védelem eszközéből: a szakszervezetekből politikai harcieszközt csinált s mivel maga nem a közösség védelmének, hanem az osztályharcnak, és osztályérdekeknek alapján áll, ez a politikai hatalomra vergődés szükségképp az állami élet egyensúlyának felborítására: proletárdiktatúrára vezetett. A proletárdiktatúra nem bolseviki, nem speciális lenini találmány — Lenin csak elérkezettnek látta az időt s az alkalmat, hogy a marxizmus expropriációs elméletét megvalósítsa —; a kommunizmus nem egyéb, mint a szocialista elméletek és taktikák végső konklúziója, mely mint végcél ott szerepel Marx óta a szocialista írók kátéiban, s ha vannak is ú. n. mérsékelt szocialisták, akik pl. a magyarországi kommunizmust elsietettnek s hibásnak tartották, ezek sem a tényt s az elviét, hanem csak az időpontot és taktikát hibáztatták; ezek is a proletárdiktatúra elhozatalán dolgoznak s mint a magyar szocialisták még néhány héttel március 21-ike előtt hivatalosan is hangoztatták, ők a Kun Béla-féle törekvésektől jóformán csak a tempó kérdésében különböznek.

Munkásmozgalom és szociáldemokrácia.

Végtelenül tragikus és elszomorító tünet a munkásság mozgalmainak ez az újkori elfajulása. A legjogosabb és legindokoltabb önvédelmi harc, fájdalom, kezdettől fogva hamis irányokba tévedt. Még csak nem is az volt a tragédiája, hogy a harc hevében túlzásokba keveredett, vagy hogy a liberalizmustól a szabadverseny erkölcstelen elvét átvette s nyers kíméletlenséggel alkalmazta. Elég különös ez is: a szocializmus ugyanazon rossz és tarthatatlan világnézeti alapra helyezkedett, amelyen a liberalizmus állt: a társadalmi szolidaritás eszméjét elvető, ideáltalan szabadverseny talajára, melyből pedig a munkásságnak minden baja és nyomora származott. Így lett a munkásság önvédelmi harcából kíméletlen osztályharc, amelyből természetesen sohasem fakadhat társadalmi béke s egyensúly, hanem csak további marakodás és vég nélküli harc.

Még ennél is végzetesebb baj volt azonban, hogy a munkásmozgalom a szociáldemokráciában egész sereg olyan terhet szedett magára, amellyel célja elérését maga nehezítette meg leginkább s oly társadalmi rendszer ideológiájának medrébe sodródott, amely nemcsak társadalmi rendet nem teremthet soha, de még csak a munkásság számára sem nyit igazi jólét és boldogulás felé perspektívát.

Ez a rendszer a Marx és Engels nevéhez fűződő szociáldemokrácia[1] s alig képzelhető a helyzet tragikus voltának, a munkásmozgalmak elfajulásának kiáltóbb bizonyítéka, mint az a tény, hogy ma már a munkásmozgalmak és a szocializmus alatt szinte önkéntelenül csak ezek torzalakját: a marxista forradalmi szociáldemokráciát értjük. Pedig a munkásmozgalom és szocializmus egyfelől és a szociáldemokrácia és a marxizmus másfelől bezzeg nem azonos fogalmak, sőt: a szociáldemokrácia az egészséges munkásmozgalom megölője.

A marxizmus nemcsak elméleti rendszer, hanem harci taktika is. Romboló hatása nemcsak alaptételeinek tévedéseiben van: a történelmi materializmusnak nevezett egyoldalú s hamis világszemléletben, a munka és az árú értékviszonyának teljesen elhibázott s önkényes megállapításában, a magántulajdon gyökeres elvetésében s nyugodt szociális reformmunka helyett a társadalmi forradalom követelésében, hanem abban is, hogy ez a rendszer szinte rá van szabva a munkástömegek félrevezethetőségére, az izgatás és fanatizálás lehetőségeire s valósággal lőporraktára a tömegszenvedélyeknek és a higgadt gondolkodást eleve kizáró forradalmi hajlamosságoknak. A marxizmus azzal, hogy a munkástömegeket nem nyugodt átalakító és kiegyenlítő munkára szólítja fel, hanem elhiteti velük, hogy a helyzet megjavítását csak az egész fennálló társadalmi s világnézeti rend erőszakos felforgatásától várhatják, perzselő tűzvésszé vált, amely sohasem épít, hanem mindig csak rombol s a fanatizált tömegeket nemcsak tévedésbe viszi, de valósággal képtelenné teszi a jobb megfontolásra.

Csakugyan jellemző a mi szocialistáinkra — főleg a német és magyar szocialistákra, kiken Marx hatása sokkal egyenesebben érvényesült, mint pl. az angol vagy francia szocialistákon — hogy a szociáldemokrácia kátéjának minden pontjához, mint megannyi ingathatatlan dogmához oly vakhittel ragaszkodnak, amelyből még azok a borzalmak sem tudták őket kigyógyítani, amelyekre ezek az elvek éppen ott vezettek, ahol legtisztábban s legszabadabban érvényesülhettek: a bolseviki Oroszországban s Magyarországon. A marxizmus oly béklyókat rakott a munkásmozgalmakra, melyek azt beláthatatlan időkig egy ferde és gyakorlatilag lehetetlen gondolatmenethez láncolják s a munkáskérdés egészséges megoldását, a társadalmi béke s egyensúly elhozatalát emberfeletti módon megnehezítik. A marxizmus belenevelte a munkásságba azt a delíriumot, hogy munkásmozgalom alatt nem reformmunkát, hanem felforgatást kell érteni s a társadalmi újjászületésnek a társadalmi öngyilkosság az útja.

[1] A szociáldemokrácia első apostolaiban a voltaképpeni lelki hajtóerőknek ismertetéséül álljanak itt a következő idézetek. A demokrata Techow egy levelében így számol be Marx-szal való találkozásáról: «Lehetetlen leírnom társalgásának élénk változatosságát, a növekvő melegséget, mellyel tárgyán uralkodott… Nemcsak nagy szellemi fölénynek, de jelentékeny személyiségnek benyomását tette reám. Ha éppannyi szív volna benne, mint ész, éppannyi szeretet, mint gyűlölet, a tűzbe mennék érte, bár lekicsinylését velem szemben nemcsak éreztette, de végül nyíltan ki is mondta. Ő az első s az egyetlen közöttünk, aki uralkodásra képes… Célunk érdekében sajnálnom kell, hogy ez az ember az ő kiváló szellemi képességei mellett nemes szívvel nincs megáldva. De az a meggyőződésem, hogy a legveszedelmesebb személyi dicsvágy lelkének minden jótulajdonságát elpusztította. Kineveti a bolondokéit, akik az ő proletár katekizmusát utánaszajkózzák, éppúgy aminthogy neveti a Willisch-féle kommunistákat, vagy a burzsoákat. Egyedül az arisztokraták imponálnak neki, a tiszták és öntudatosak. Hogy ezek uralmát megtörje, erre azok az erők kellenek neki, melyeket a proletárokban talál; ezért szabta a rendszerét ezekre. Bármennyire állítja az ellenkezőt, sőt tán éppen ezért, azt a benyomást szereztem, hogy a személyes hatalomrajutás minden működésének végső célja». (Adler, Die Grundlagen der marxistischen Kritik der bestehenden Volkswirtschaft, Tübingen, 1887, 282. L. Meffert, Arbeiterfrage und Sozialismus, 89. s köv.)

Lassalle lelkivilágára pedig ifjúkori naplója vet világot, melyből az elkeseredett zsidó uralmi öntudat beszél: «Azt hiszem, írja 1840. febr. 2-án, az egyik legjobb zsidó vagyok a világon, bár nem tisztelem a szertartási törvényeket. Oda tudnám dobni az életemet, mint az a zsidó a Bulwer «Leilá»-jában, hogy a zsidókat mai elnyomott helyzetükből kiragadjam… Ó, ha gyermeki álmaimat szövögetem, mindig az a legkedvesebb eszmém, hogy valaha a zsidók élén fegyverrel kezemben tehessem őket önállókká». (Tagebuch 85.) «Megint ezek az ízetlen történetek; hogy a zsidóknak keresztény vér kell… De hogy a világ minden táján ezekkel a vádakkal lépnek fel, ez, azt hiszem, arra utal, hogy hamarosan itt lesz az ideje, hogy csakugyan keresztény vér által segítsünk magunkon. Aide-toi et Dieu t’aidera. A kockák előttünk feküsznek; attól függ, hogyan játszunk velük». (U. o. 182. L Meffert i. h.)

(betiltva.com alapján szerk.)