2010. 08. 22. Kultúra

Előszó dr. Bobula Ida:
A magyar nép eredete c. munkájához

Dr. Bobula Ida egyike a nemzetközileg elismert legkiválóbb sumírológusnak. Ezt a könyvet közel harminc esztendő, különböző országokban egyetemeken, könyvtárakban, múzeumokban és ásatásoknál folytatott kutatómunka és tanulmány alapján írta meg.

Egyetemi éveit Budapesten kitűnő eredménnyel végezte el és summa cum laude avatták doktorrá. Ő volt az első nő, aki Magyarországon egyetemi magántanári képesítést nyert. 1947 óta az Egyesült Államokban, több éven keresztül a washingtoni Állami Könyvtárban dolgozott, majd a houltoni Rickers College-ben francia-német nyelv és antropológia tanára lett, ezután pedig a délkarolinai Limestone Collegeben adott elő történelmet és szociológiát.

Bobula Ida már negyven év előtt felfigyelt Dr. Varga Zsigmond debreceni egyetemi ny. tanár, hittörténész hatalmas munkájára, aki az „Ötezer év távlatából” c. művében a sumír nyelvvita történetét, a nemzetközi tudósok közötti hosszú harc részletes elemzését, a sumír nyelvtannak a magyarral való egységét és a sumír-ural-altáji-magyar ősrokonság fennállásának elméletét igazolta. Könyvét a Magyar Tudományos Akadémia 1942-ben nagydíjjal tüntette ki. A sumír- magyar rokonság kérdésében azonban nem döntött, mert a két nyelv közötti nyelvtani egyezéseket akkor még nem támasztották alá elég szótári anyaggal.

Bobula Ida külföldre kerülve a legújabb kutatások eredményeként kibővült - külföldi tudósok által megállapított - szótári anyagra helyezte a hangsúlyt és több száz példán mutatta be és védte meg az 1951-ben megjelent „Sumerian Affiliations, a Plea for Reconsideration” c. munkájában a sumír-magyar rokonság elméletének helyességét. Ebben a művében felsorolta és bebizonyította a sumír-magyar szavak fonetikai, tartalmi és értelmi megegyezésén, azonosságán kívül a sumír szobrokról, képekről és egyéb ásatási leletekről a fizikai jellegzetességeket, emberi hasonlóságokat. Fontos mitológiai és embertani hasonlóságokat, fontos mitológiai és kultúrformák egyezését, a társadalmi intézményeknek, foglalkozási ágaknak és észjárásnak, szokásoknak és azok eredményeinek feltűnő és legtöbb esetben teljes megegyezését.

Bebizonyította, hogy a sumír-magyar rokonság nem csak a nyelv területén létezik, hanem vitathatatlan nyomai vannak a magyar élet minden vonatkozásában is.

Az 1950-es évek során megjelent cikkeit és munkáit a Buenos Aires Sumír-Magyar Társaság 1961-ben „A Sumír-Magyar rokonság kérdése” címen magyar fordításban kiadta. Ezzel a könyvel indult meg az egész világon a sumír- magyar rokonság iránti mind szélesebb körű és mind nagyobb hullámokat verő érdeklődés.

Szűk körökben általános elismerést aratott a „A Sumerien Technology” c. tanulmánya, melyet az Egyesült Államokban az ottani Tudományos Akadémiával egyenlő nagytekintélyű tudományos testület a „Smithsonian Institution” közölt az 1959. évben kiadott 68 oldalas évi jelentésében.

1966-ban jelent meg a Danubian Reserch Center kiadásában az Origin of the Hungarian Nation - „A Magyar Nemzet Eredete”, c. könyve, melyet a mexikói Institute National de Antropológia e Historia spanyol fordításban is kiadott.

Bobula Ida ezt a könyvet az amerikai és angolul beszélő, becsületes, jó szándékú, egyetemi hallgatók és értelmiségiek számára írta, hogy felhívja figyelmüket és felkeltse érdeklődésüket a világ legrégibb kultúrájának megteremtőjére, az írás feltalálójára: a sumír népre, és a sumír és magyar nép között fennálló nyelvi és eredetbeli rokonságára!

Ezért tartotta szükségesnek és célszerűnek olyan történelmi eseménynek, adatoknak és részleteknek tömör ismertetését is, amelyek itthon és külföldön élő magyaroknak, középiskolai és egyéb tanulmányainkból már ismertek lehettek, de amelyekről az indoeurópai és más népek fiatalsága, történészei, sőt tudósai is tájékozatlanok! (…)

A világ legelső kultúrnépétől való származás öntudata hatalmas, nem lebecsülendő erkölcsi támaszt és erőt jelent a létért való küzdelemben... Éljünk is ezzel az erővel, mert mint Bobula Ida klasszikus történet-filozófiai megállapítása igazolja: „Vannak korszakok, mikor egy-egy nemzet fennmaradása szempontjából döntő fontosságú, hogy mit tud a nemzet saját eredetéről, hivatásáról, de az is, hogy mit tudnak róla mások, akiknek a sors alakítására az adott pillanatban hatalmuk van.” (…)

Dr. Oláh Béla

Dr. Bobula Ida

(Origin of the Hungarian Nation – 1966)
A magyar nép eredete
(Részlet a Budapesten 2000-ben megjelent
magyar nyelvű kiadásból)

SZKITHIA

A magyarok élő hagyománya a régi nemzeti krónikákon alapszik, amelyek századok legendáiból és költészetéből táplálkoznak, és azt tartják, hogy a magyarok ősei Keletről, a Fekete tenger partjáról Szkithiából jöttek. Szittyák voltak.

Kevés olyan probléma akad a történelemben jelenleg is, mely bonyolultabb volna a Szkithiával és a szittya népekkel kapcsolatos kérdésnél. A görög és latin szerzők a szittya elnevezést rengeteg különböző népre alkalmazták teljesen szabadon és ezek az adatok egymásnak ellentmondanak.

Magyarországon a hivatalos tudós céh két évszázadon keresztül ösztökélte a nemzetet, hogy felejtse el a szittya származás „ abszurd elméletét”. A nemzet ezt a törekvést határozottan visszautasította, annak ellenére, hogy a tudós céh nevetséges érzelgéssel és ravasz sznobsággal vádolta az elmélet elfogadóit. Míg a művelt közönség általában elfogadta a finn-ugor összehasonlító nyelvészet igazságait a legnagyobb részének a lelkében megmaradt az a nyugtalanító érzés, hogy a magyarok eredetéről nem tudjuk a teljes igazságot.

Nem kétséges, hogy a magyar nép ősei bizonyos ideig a Meotisz legendás ingoványai között, - az Azovi tenger partján - Szkithiában éltek. Ez az a terület - a Fekete tengertől északra bizonyára része a szittyák világának - amelyet a klasszikus szerzők leírtak. Leírják ugyanazt a területet az ősi magyar krónikák is, földrajzilag meglehetősen pontosan úgy, mint azt a jó földet, amelyre a magyarokat a régebbi csodaszarvas vezette, miután az eredeti hazájuk „Evolat” (másutt Evilath – a Szerk.) túl népessé vált. Ismerjük ennek a Fekete tengernél fekvő ősi Magyarországnak a nevét is: Dentumoger, amit úgy fordíthatnánk, hogy „Magyar föld” a Don torkolatánál.

Bizánci források megerősítik ezt a tényt: ez az a hely, ahol a magyarok az első ezredév közepe táján éltek. De hát honnan jöttek oda? Hogy kerültek oda?

Az általánosan elfogadott, kéznél lévő elmélet szerint a magyarok eredeti hazájukból, az Ural lejtőiről sodródtak a Fekete-tenger partjára. De legyen szabad megjegyeznem, hogy ez a dolog nem volt olyan egyszerű. Nézzük csak a történetet a régi korszaktól kezdve.

Az emberiség hajnalán, a tűz nagy feltalálása után emberi csoportok népesítették be az eurázsiai kontinenst. A régi korszakok kalandos, észak emberei elválasztódtak a déli (útjainak) rokonaitól. A déli tengerek lakói megmaradtak a meleg tengerek kényelmes lakóhelyein, és a tengerekbe ömlő folyók partján. Az északiaknak szembe kellett nézni és meg kellett küzdeni a változó időjárással, évszakokkal és ez a küzdelem a mérsékelt, sőt a hideg égöv megfelelő lakóivá edzette, fejlesztette őket.

Az északiak ismét különböző csoportokra oszlottak. Az egyik csoport a szigorú, hideg időjárási viszonyok között klasszikus mongolokká fejlődött. Egy másik nagy csoport ugyancsak sok alcsoportra oszolva Amerikába vándorolt és az indiánoknak lett az őse. A legnagyobb csoport közülük, alapvető kaukázusi tulajdonságokkal, keresztül vándorolt az egész mérsékelt övű Eurázsián, mint a régi kőkorszak vadász népe. A kaukázusiak, akik zömmel nyugatra tartottak, valószínű ősei lettek annak a fajnak, amelyet később indoeurópainak neveztek. A másik alapjában véve rokon csoport, mely főleg Közép-Európa és Közép-Ázsia között hullámzott, sok más népnek őse lehetett, amelyeket aztán a klasszikus szerzők szittyáknak neveztek.

Valószínűleg látszik, hogy a szittya népeknek ez az ősi csoportja volt az, amely Ázsiában és Európában a soluteriainak nevezett kultúra nyomait hagyta, mintegy 35. 000 évvel ezelőtt. A soluteriaiak szakképzett vadló-vadászok voltak, és a szittyákat a lótenyésztésben való benső kapcsolatuk és a lovaglásban lévő jártasságuk jellemezte.

A szittya név használatát a legjobb klasszikus szerzőknél megtaláljuk. Hérodotosz, Strabo, Pliny, Cortius és mások gyakran magyarázzák, hogy amikor a szittyákról beszélnek, akkor ezeknek a népeknek egy nagyszámú csoportját értik, amelyek közül soknak van saját neve, de lényegileg ugyan ahhoz a nemzethez tartoznak.

El kell tekintenünk itt a százados tudományos vitáktól a klasszikus szerzők megbízhatóságát és a különböző szittya népek etnikai rokonságát illetően. A mi kiinduló feltevésünk az, hogy a kaukázusi csoportnak indoeurópaiakká és szittyákká való kettéoszlása az emberiség történetében viszonylag késői korban következett be, és a legősibb szittya és a legrégibb indoeurópai nyelv egymás közt kölcsönösen érthető testvérnyelv volt.

Megemlítjük, hogy még nagyon sok kutatómunkát kell elvégezni ahhoz, hogy a szittya népekkel kapcsolatos problémákat tisztán lássuk. Mégis egy véglegesen meghatározott névsor adása nélkül, csupán a további előadásaink könnyebb gyakorlati megértése céljából megnevezzük itt azokat a népeket, amelyeket a szittya család legfőbb csoportjának tartunk. Ezek:

1.) Az – „AZ, AS, SA, vagy Su” néven ismert népek, amelyek Kis-Ázsiát a korai korszakban nagyrészt benépesítették. Ezek lehettek az ún. „Termékeny Félholdnak” és Anatóliának, sőt éppen még a Duna völgyének is kezdetleges földművelői. Lehet, hogy ők adták Ázsiának az Ázsia nevet. A korai krétai és ciprusi kultúra rokonságot mutat az ő kultúrájukkal. Ezeket a népeket említik az ékírások feljegyzései: úgy látszik ez a nevük maradt fenn a sokkal későbbi: az Uz, Osset, Jazig népnevekben, sőt talán az Észt és a Szittyák nép nevében is.

Felmerül az a kérdés is, hogy a későbbi nyelvileg sémitává lett asszír nép is tartalmaz ilyenfajta etnikai elemeket, és hogy az „AZ” nép valamiféle módon a Kassziták és a Kazárok őse volt.

Feltételezhetjük, hogy a Sa nép volt Mezopotámiának régóta keresett, sumírok előtti népe, lakója. E tehetséges nép egyes ágazatainak a számlája javára írható. Atpatochyja a Kr. előtti 5-4. század kimagasló kulturális központja volt. Kő utcái voltak, közhasználatra szolgáló épületei, és igen finom, művészi kivitelű cserépedények maradtak fenn. Lehetséges, hogy a SA népcsoport egyike később még az EL-Ubaid néven ismert kultúrának is a hordozója volt, amelynél gyönyörű, sokszínű cserépedényeket találtak. Az igazi sumírok megérkezése után, úgy látszik, hogy a SA nép kénytelen volt észak felé kitérni, az északi hegyekbe, a sumír világ egyik részébe, amelyet az ékírásos bizonyítékok Subartunak neveznek. Az újabb irodalom ezt a népet gyakran nevezi subariannak.

2. / A SUMÍROK

Ez a tehetséges és életrevaló északi nép rokonságba volt a SA néppel, de nem volt vele azonos. Ő volt az első magas civilizációnak megteremtője Mezopotámiában. Ez a civilizáció a Kr. előtti 4. és 3. évezredben egy sok népből összeolvasztott etnikai elemből álló népcsoportra épült fel. Sir Leonard Wooley hosszú és alapos tanulmányában meggyőzően és minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy csak a sumíroknak van egyedül joguk, igényük arra, hogy őket az írás feltalálóinak tekintsék.

A régészet fejlődése újabban kiderítette azt az igazságot, hogy a sumírok valószínűleg biológiailag is, de kulturálisan minden bizonnyal elődei voltak a későbbi szittyáknak nevezett népcsoportnak.

Ezek a népek a következők:

a.) A médek

Az ókor egyik nagy nemzete, amely az asszíriaiak után és a perzsák előtt tűnik fel. Jules Oppert orientalista 1879-ben azt állította, hogy a médek turáni népek. Nemcsak a klasszikus Médeában voltak jelen: Hérodotosz a Dunától északra élő médekről ír.

b.) A dákok

A nép (dáviaia) a Kaspi tenger és az Aral tó között telepedett le és innen rajzottak ki csoportjaik. Közép-Európában a dákok uralmát a rómaiak döntötték meg, de a dákok úgy látszik fennmaradtak Romániában és Magyarország déli részén is, ahol Tahoknak nevezték őket. A dákok korabeli csoportjai sok ázsiai népet befolyásolhattak. Lehetséges, hogy a tráciaiaknak és a törököknek is ők az őseik.

c.) A hunok

A hunok, akiket az egyiptomiak unninak, a kínaiak hiun-gunak neveztek, először a Kaspi tengertől délnyugatra tűntek fel. Innen terjeszkedtek ki távoli országokba. Nyugaton Szittyáknak hívták őket. Kelet felé lovagoltak egészen addig míg el nem érték a kínai falat. Újabb keletű szovjet ásatások ezeknek a hunoknak (Szittyáknak) meglepően magas szintű kultúrájára derítettek fényt. A Kr. előtti 7. és 5. században az Altáji hegységben éltek és ott temették el halottaikat. Úgy látszik a kínaiaknak az ellenségeskedése kényszeríttette a hunokat, hogy a Kaspi tenger partjain elterülő régi hazájukba vonuljanak vissza. Innen lovagoltak a Duna felé és alapították meg Atilla alatt azt a birodalmat, amely Rómát fenyegette.

d.) Az avarok

Ez a nép a történelemben több különböző néven szerepel, mint Oberok, Varok, Parok a római időkben, mint Partusok. A Kaspi tenger partján telepedtek le, majd később az Aral tenger felé vonultak, ahol az Amu Darja (Oxus) és a Sir Darja (Jaxartes) között éltek.

Valószínű, hogy etnikai csoportjuk hasonló szittya elemekkel együtt a Korezmiai Birodalmat alapította meg, ahol már öntözéses mezőgazdálkodást folytattak.

Az avarok nagy város- és erődépítők voltak, kereskedelmük és befolyásuk kiterjedt egészen az urali népekig. Nagy Sándor meghódította az avarok országát, de nem sokkal a halála után Arsacus felszabadította az avarokat, akik az Arsac-i dinasztia alatt Krisztus után 250-ig harcoltak a rómaiakkal, amikor Róma az Aral tengerig űzte őket vissza. Innen a kök-törökök fenyegető nyomása alatt az avarok egy része nyugat felé vándorolt és 568-ban a Kárpát medencében telepedett le. Rövid életű Duna-menti birodalmukat Nagy Károly pusztította el.

e.) Turkok

Valamennyi türk nép: az újugorok, kök-türkök, ottomán törökök, ahhoz az eurázsiai népcsoporthoz tartoznak, amit mi szittyáknak nevezünk.

f.) A finn-ugorok

Ezek olyan népek, amelyek nyelvei közötti rokonság alapjait gondos tudományos kutatással állapították meg. A magyaroknak a rokonsága valamennyi többi csoporttal szemben azonban olyan távoli, hogy kölcsönös megértésről nem lehet szó. Ezek közül a népek közül a legnyugatiabbak a finnek. A keleti rokonok napjainkban a Szovjetunióban az Ural hegység minden oldalán élnek. Herodotosz némelyiket a szittya népek közzé sorolja be. Valószínűleg ezek közé tartoztak a már kihalt csudok, akikről az orosz néphagyomány, mint óriásokról és kiváló fémművesekről, kovácsokról emlékezik meg.

Folytathatnánk más csoportoknak a felsorolását is, amelyeket valamely oknál fogva a nagy szittya közösségnek tekinthetünk. Az egyik legizgatóbb probléma például az arameusoké, akiket a régi irodalomban szintén szittyáknak hívnak. Kicsodák ők?

Vajon Írország régi neve: Avan, csak véletlenül ugyanilyen hangzású? Van-e valami jelentősége a kelta és kál (kaldeus), meg a scott (skót) és a szkíta (szittya) név közötti hasonlóságnak? Hová tartoznak a baszkok? Szittyáknak kell-e tekintenünk az etruszkokat? Csábító volna, hogy ezekre a kérdésekre is kiterjedjünk és megvizsgáljuk azokat, de ezeket inkább a jövő történészeire kell bíznunk.

A SZITTYA PROBLÉMA

A kérdés, amit fel kell vetnünk és meg is válaszolunk a következő: lehetséges-e és megengedhető-e komoly tudományos kutató számára, aki az igazságot keresi, hogy a magyaroknak a szittya eredetét vegye vizsgálat tárgyává?

Szükséges ennek a kérdésnek a felvetése, mert mintegy száz esztendőn keresztül, akik ebben a kérdésben leginkább érdekeltek voltak, a magyar főiskolák hallgatóit, – a jelen sorok íróját is beleértve – úgy nevelték és módszeresen úgy igyekeztek beállítani, hogy ezt az elképzelést elvessék.

Könnyen rámutathatunk azokra a nehézségekre, amelyek a szittya rokonság bizonyítékának útjában állottak.

Az első nehézség az, hogy a modern tudomány azelőtt is zavarban volt és jelenleg is tanácstalan, hogy tulajdonképpen szabatosan mit is jelent ez a szó, hogy szittya. Különböző tudósoknak még ma is különböző a véleményük arról, hogy milyen régi népeket lehet, vagy nem lehet szittyának nevezni.

A bajok eredete az, hegy a klasszikus görög római szerzők igen sok esetben említik a szittyákat és egymásnak ellentmondóan, sokszor lehetetlen történeteket mesélnek róluk. Hipokratesz részletes leírást közöl a szittyák alkatáról. Ha igaz, amit mond, a szittyák petyhüdt, degenerált keletiek voltak. De mi tudjuk, hogy Athén városának rendőrsége szittyákból került ki, ez a tény kereken megcáfolja Hipokrateszt. Elhihetjük-e Hérodotosznak, hogy egyes szittyák kannibálok, vagy ezt az értesülést is ugyanabba a kategóriába kell sorolnunk, mint amelyek azt állítják, hogy egyes szittya törzsek féleszűek vagy kecskelábúak voltak? Egész embercsoport nem lehet született féleszű vagy kecskelábú. Ezt nem hihetjük el. De mi az, amit elhihetünk, vagy amit nem lehet elhinni?

Szerencsétlen tény, hogy a klasszikus szittyák nyelvéről nagyon kevés anyag van birtokunkban. Ennek az anyagnak a szegénysége csak meglehetősen szűk teret enged nyelvészeti spekuláció számára.

A korszerű tudomány hajlamos arra, hogy a szittya egység elméletét egészen elvesse, és azt hitesse el, hogy az csupán a klasszikus írók téves felfogásában létezett.

Végül az a tudós vélemény, amely minden olyan elméletet, amely a szittya - magyar rokonságot támogatta, erőszakosan is sutba akart dobni, - nem mulasztotta el rámutatni arra, hogy a régi magyar krónikások, akik „Szkythiát”, mint a magyar nemzet ősi hazáját írták le, nem támaszkodnak eredeti népi hagyományra, hanem „Szkythiának” a klasszikus leírását fogadják el és másolták le. Egyesek bizonyosnak vélik, hogy a magyarság Szittya eredetéről szóló leírás legenda, csak a XI.-XII. századbeli krónikások késői kitalálása.

Dehát vétkesek vagyunk a kritikátlan hiszékenységben, ha mi a középkori krónikások történeteihez térünk vissza, ahelyett, hogy az újabb kori tudomány állításait fogadnánk el? Nem ismerjük el, hogy bűnösök lennénk. Az a tény, hogy a krónikások „Szkythia” klasszikus leírását másolták, egyedül csak azt bizonyítja, hogy a klasszikus irodalmat tisztelték. Lehet, hogy hozzátették, amit a régi szerzők mondtak, ami a nemzetben, mint eredeti, ősi hagyomány élt.

Mindenki tisztában van a legtöbb klasszikus szerző pontatlanságával és megbízhatatlanságával, különösen, ami a történetírás atyját, Hérodotoszt illeti. Ha azonban nem rendelkezünk megfelelő forrásanyaggal, azt kell felhasználnunk, ami rendelkezésünkre áll.

Ne feledjük el, hogy a klasszikus irodalmon kívül a szittyákról olyan eredeti forrásaink, adataink vannak, amelyek pártatlanok és napról-napra világosabbá és értékesebbé válnak. Ez a régészet.

Az utolsó évtizedekben a szittyákról szóló leleteknek, adatoknak egész világa került napfényre. A mai tudósnak sokkal könnyebb dolga van, ha a szittya problémával akar foglalkozni, mint az ötven évvel ezelőtti tudósoknak.

A szittyákkal foglalkozó kutatók elsősorban a Szovjetunió régészeinek tartoznak hálával. Annak a területnek legnagyobb része, amelyen a szittya népek vándoroltak, most az óriási szovjet birodalomhoz tartozik. Természetes hát, hogy a szovjet régészet ezen a területen igen tevékeny. A munkát nagy hozzáértéssel és lelkesedéssel végezték.

Nyugati tudósok némelykor azt vetették az orosz kollégáik szemére, hogy túl nagy a lelkesedés és a sóvárgó vágy bennük, amikor azt törekszenek bizonyítani, hogy a szittyák az oroszok ősei, elődei. Bárki előtt, aki egy kicsit is ismeri az orosz jellemet, ez a gondolat abszurdumnak látszik. De nem szabad elfelejteni, hogy egyes szláv népekre, hatalmas szittya befolyás érvényesült, és azt sem, hogy a nagy orosz birodalom lakosságát sok szittya nép anyag gazdagította. Így az orosz kutatók igényét nem lehet egészen abszurdnak minősíteni.

Néhány fontos anyagot kaptunk délről: ilyenek a lurista bronzok. Ezek az iráni királyságból származnak.

A szittyákra vonatkozó sok újabb felfedezés közül nincsenek fontosabbak a ziwiyeni kincseknél, amelyek egy romokban lévő, a régi Asszíria és Kaspi tenger partja közötti várból kerültek elő. Ezek a kincsek kb. Kr. előtt 700-ból származnak és a szittya művészet jellegzetes nyomait tisztán és félreérthetetlenül magukon viselik. Elismert, hogy a ziwiyeni művészet ennek a stílusnak a legkorábbi megjelenése. A Nyugat-Ázsiában és Közép-Ázsiában, vagy Kelet-Európában talált híres szittya kincsek közül egyik sem korábbi ennél. Ez a tény megvilágosítja a szittyák eredetét: nyilván tévedés a szittyák őseit és művészetüket Közép-Ázsiában keresni. Népük etnikai eredetét, épp úgy, mint kultúrájukat a Kaukázus hegységtől délre, a régi Mezopotámiában kell keresnünk. Sumíria bukása után hosszú időn keresztül vándoroltak több csoportban szanaszét minden irányban. A Tigristől keletre ezek a kivándorlók nagyszerű lovas néppé fejlődtek és ez képessé tette őket, hogy egész Európán és Ázsián keresztül lovagoljanak az egyik óceántól a másikig. Mindenüvé magukkal vitték kitűnő fémkovács mesterségüket. Ez a vonás világosan megkülönbözteti településeiket és sírjaikat azoktól a szomszédoktól, akik akkor még a kőkorszakban voltak, éltek.

Mellékesen megjegyezzük, hogy a ziwiyeni művészi leletek zengő hangú elégtételt szolgáltatnak a lebecsmérlő görög szerzőknek, legalább is egy ponton. Hérodotosz és mások úgy írják le a szittya őshazát, hogy a Kaukázus hegységtől délre fekszik és a szittyák onnan vándoroltak északra. A régészet most ezt az állításukat megerősítette.

Remélhető, hogy idővel a szittya írásról és a szittya nyelvről több adatot, tudást fognak szerezni. De még e nélkül a bizonyság nélkül is; amit ezek nekünk nyújthatnak, már messze előrehaladottabb és tisztább fogalmaink vannak a szittyákról, mint valaha is azelőtt.

A kérdés legnehezebb része, hogy beszélhetünk-e a szittya népek egységéről? A klasszikus szerzők egységesnek tekintették. A modern tudomány állandóan ezen dolgozik, hogy ezt a képet lerombolja. Azt mondják, hogy az indoeurópai népek egységet alkotnak. Van egy másik egység is: a mongoloké. De a két terület közötti részen nincsen semmiféle egység. Kis népek keverékei, etnikai csoportok vannak ott, amelyek egymással összekeveredtek, szétszóródtak és erőtlenek. Szkithiát gyakran csak csupán földrajzi fogalomnak tekintik.

Miután a Szkithia népi egységének a fogalmát megdöntötték, két hasonló újabb keletű elgondolás került előtérbe. Ezek közül az egyik, amelyet mindmáig érvényesnek tartottak, megkísérelte a népcsoportok egy részét az „Ural- Altáji” népek közé sorolni. Ez a törököket és a magyarokat ugyanabba a csoportba sorolta. Az utóbbi időben azonban divatba jött, hogy az urali és az altáji népek között minden rokonságot megtagadjanak.

A másik fogalom a turáni egység volt, amelyet a modern tudósok ugyancsak támadtak és nagyon rossz hírbe hozták.

Kérdezhetjük, hogy az eurázsiai népek eredetének tisztázását és az igazság felderítését ezek a romboló támadások elősegítették-e? Tisztábban látunk-e most vagy még nagyobb zavarban vagyunk, mint a művelt emberek voltak Hérodotosz idejében?

Illő tisztelettel kijelenthetjük azt is, hogy mindezek az osztályozások, amelyek a nyelvek és népek csoportba sorolását jelentik-többé-kevésbé önkényes emberi tevékenységek, a gyakorlati célok eléréséhez. Hasonlít ez ahhoz, mint amikor különböző tartalmú papírokat egy megadott számú fiókba osztályoznak. Lehetséges, hogy egyes fiókokba hasonló, más fiókokba kevésbé komoly összefüggés lehetőségét tartalmazó papírok kerülnek. Mindazonáltal sokkal könnyebben tudunk majd a papírok között eligazodni, hogy ha azokat valamilyen módon osztályozzuk.

Hagyjuk nyitva a kérdést hogy: a szittya ural- altáji, turáni egységeknek a folyamatos, állandó lerontása tisztán tudományos szükségesség volt-e, vagy volt benne bizonyos politikai, soviniszta természetű indító ok is a tudományos homlokzat mögött? Lehetséges, hogy az ösztönös nacionalista hullám adja a vágyat, hogy a saját csoportunkat erősebbnek, hatalmasabbnak, fontosabbnak, uralkodásra jobban rátermettebbeknek bizonyítsuk be, mint amilyenek más csoportok? Ki lehetne ebben biztos?

Szeretnénk azt hinni, hogy nem rejtett hiúság, hanem az az érdek, hogy tisztán lássunk és az igazság keresése vezet bennünket, amikor gyakorlati célokból arra törekszünk, hogy helyre igazítsuk az eltorzított képet és érvényre juttassuk a szittya népi egység gondolatát, ahogy a klasszikus szerzők - akik egykorúak voltak - ezt látták. Ők nem voltak ostobák.

Igaz, mi a szittya nevet olyan népcsoport megjelölésére akarjuk felhasználni, amely már sokkal régebben létezett, mielőtt Szkithia nevét valaki is kiejtette a száján, de az indoeurópaiak is régen léteztek már, mielőtt Európa és India nevet kapott volna.

Volt tehát Szkithia és léteztek szittyák. Voltak szittya szokások, kultúra, nyelv, amelyekről a görögök és rómaiak megállapították, hogy különböző az övéktől. A szittya eredet hagyománya ősi idők óta él a magyarok között és azt nem szabad mint üres mítoszt félretenni.

A problémákkal való foglalkozásnak helyes útja, hogy türelmességgel megvizsgáljuk a korai magyar történetírás minden lehető olyan forrását, amely a Skythiek „Skythiai” eredetünkre utaló adatokat tartalmaznak...

Ilyen fonások, a papok által írt régi magyar történeti krónikák, a szomszédos országokból származó német és orosz egyházi krónikák, a bizánci császárok és alattvalóik írásai és végül, de nem utoljára, a régi arab és perzsa utazók leírásai.

Az írásos kútfők minden állításait ellenőrizni kell a történelem segédtudományaival: a régészettel, néprajzzal, embertannal és biográfiával. Ezek mindegyike fontos. Mégis az ethnogenézis koronatanúja, a nép származásának, a történeti kutatásnak az a különleges fajtája, amely a nemzet eredetét keresi, - mindig a nyelv marad.

Mint már említettük, a klasszikus Szkithiából igen kevés nyelvi emlékanyag maradt ránk. De ha elfogadjuk a ziwijeni lelet tanúságát és azt az elméletet, hogy a szittya kultúra főleg sumír forrásból származik, feltehetjük, hogy a szittya nyelv a sumír nyelvből származik. Szerencsére, hogy a sumír agyagtáblák bőséges nyelvészeti anyagot őriztek meg.

Ha a szittyák a magyarok ősei, mint azt a hagyomány állítja, és ha a szittyák a sumíroktól származnak, akkor a sumír nyelvnek és a magyar nyelvnek rokonnak kell lennie. De hát így van-e?

Ha csak nincsen jogos okunk feltételezni, hogy egy nép nyelve megváltozott, akkor a nyelv tanúsága döntő bizonyítékul szolgál a népcsoport eredetére nézve. Hívjuk hát be először ezt a koronatanúnkat.

A SZKÍTÁKRÓL

Heteken át hatalmas tömeg bolyongott a „New York-i Metropolitan Museum kiállítási termében. A szkíták aranykincseit bámulták.

Ez a kiállítás nemsokára Los Angelesben is látható lesz. Gondolom, hogy ottani magyar barátaim mind szerét fogják ejteni annak, hogy megnézzék. Érdemes ezért külön erőfeszítést is tenniük az elfoglalt amerikai magyaroknak, mert ilyen látványban aligha lesz részük sok-sok évig. A kincs jelenlegi tulajdonosa ugyanis Oroszország.

A tárgyak nagyobb része egyszerű sírrablásból került az orosz magánemberek kezébe, akiktől már Nagy Péter cár elkövetelte és kincstárába szállíttatta őket.

A kincs jelentős része közvetlenül a szovjet-orosz régészek szakszerű és bravúros ásatásaiból származik.

A szovjet amerikai kultúrcsere akciója során elsősorban a szkíta kincseket kérte kölcsön az Egyesült Államok megbízottja, Thomas Hoving, a Metropolitan Museum of Art igazgatója.

Miért éppen ezeket? Egyszerű a válasz, írja Hoving a kiállítás katalógusának bevezetőjében. Ezek a tárgyak unikumok. Ő bejárt sok múzeumot, látott sok kincset, egyiptomit, görögöt, középkorit, sőt újkori uralkodók mesés kincseit is, de mindezekből egy sem éri utol szépség, mesterségbeli tudás és erő dolgában a szittyák csodálatos tárgyait.

Elmondja Hoving, hogy a szkítákról és elődeikről keveset tudunk, írást nem hagytak ránk. Kortársuk a görög Herodotosz, a történetírás atyja írt egy könyvet róluk, melyet erős kritikával lehet csak olvasni, mert sok benne a teljességgel hihetetlen, meseszerű és egymásnak ellentmondó adat. Herodotosz, mint minden görög, megvetéssel ír minden idegenről. A szkíták szerinte, nomád barbárok. De Hoving megjegyzi, hogy, még ha aranytárgyaik egy részét görög míveseknél is csináltatták is, elsőrangú ízlésű műgyűjtőknek kellett lenniük Valóban így is van, a szkíta kiállítás tárgyai egészen magas rangú műveltség tanúvallomásai.

A magyar látogató elmegy a kiállításra, megszédül a szépségektől, és eszébe jut a gyerekkorában hallott induló: „Szittya vitézek, a harc riadalma ne rettegtessen benneteket.”

Hiszen a magyarságban egészen a mi generációnkig tartotta magát a szittya (Scytha) eredet tudata, amiről régi krónikásaink írtak. Ezek után pedig kapja a magyar látogató az egyik hideg zuhanyt a másik után. Minden felirat a tárgyakon, tájékoztatás a falakon, megjegyzés a katalógusban úgy van megszerkesztve, hogy kizárja a szkíta-magyar rokonságot.

Egyetlen kivétel a katalógusban a Plate 21-hez adott rövid magyarázat: a harcos fejét egy nő ölébe hajtja: e szokás emléke él a magyar népballadában. Molnár Anna balladájáról van szó, ahol az Ajgo Márton „fejébe néz” (olyan népszokás, amivel nem dicsekedhetünk).

A legszebb, szkítákat ábrázoló aranytárgyakról azt olvassuk, hogy azokat görög aranymívesek készítették.

No, de miért van ez így? A középkorban, sőt az újkor elején is, minden tudományos tekintély egész Európában belenyugodott, hogy a magyarok a Herodotosz által leírt barbár nomád szkíták utódai, - a bibliai Góg és Magóg átkozott népei voltak az őseik. Az orosz cárok által összeszedett szkíta kincsek híre azonban lassan átszivárgott a nyugati országokba és meggyőzte az értelmesebb embereket arról, hogy az a nép, amely ezeket a műveket létrehívta, nem lehetett barbár, sőt nagyon tehetséges kellett hogy legyen. A szkíták kívánatossá lettek, mint rokonok, elsősorban a szlávok számára, akik nem voltak fémművesek, tehát szükségük van fémműves elődökre, akikre büszkék lehetnek.

Az európai tudomány tehát rövid idő alatt kitúrta a magyarságot a szittya örökségből a dicsőséges indoeurópai (indogermán) népek családja javára. Ehhez még segítettek a magyar történetírók, akiknek sikerült megtalálni a nyugati krónikákat, amelyekből a mi régi krónikásaink kimásolták Szkithia leírását. Ebből azt a következtetést vonták le szinte hihetetlenül hamisan a mi történetíróink, hogy a szittya eredet tudata nem volt ősi, azt a krónikások találták ki. Ez nincs szükségszerűen így, de a szittya eredet tanát a múlt századi Nagy Géza után már senki sem merte védelmezni. Történelmünk sok más értékével együtt a szittyák is Csáky szalmája lettek, elkaparintották tőlünk. Ezt teszi a jelenlegi kiállítás is.

Olvassuk, hogy a szittyák valószínűleg Szibériából származtak, továbbá azt a határozott állítást, hogy iráni nyelvet beszéltek ... Ezt mondja nekünk Farkas Anna, aki Brooklyn College tanárnője, a katalógus előszavában. Nem szereti ezeket a barbár nomádokat, akiknek fejedelmei, szerinte „extravagáns” fényűzéssel temetkeztek. Azt írja, hogy a szkítaság egy volt a sok nomád csoport közül, melyek a sztyeppéken éltek és az állatalakos művészet nem egy csoporté volt, hanem valamennyié.

Erre azt kell mondanunk, hogy a szibériai származás lehetséges, de olyan távoli őskorból, amelyben Szibéria meleg volt és talán a legtöbb nép őshazája volt. Az „iráni nyelv” vágyálom. Adataink gyérek és nem az irániságot bizonyítják. Ami pedig a szittya művészetet illeti, annak fő motívuma az állatküzdelem. A jó állatot, a szarvasmarhát, vagy a lovat, de leginkább a szarvast, megtámadják a gonosz állatok, az oroszlán, párduc, sas, griff. A jó és a rossz őrök, tragikus küzdelme ez. Ezt a motívumot a szkíta aranyművesek Mezopotámiából hozták, ahol megvan igen sok változatban, már a régi sumír időkben is.

A szkíta aranyművesség egyenes őse a rendkívül magas színvonalú sumír ötvösség. Nézzük meg Sir Leonard Woolley könyveiben a sumír ékszereket és azt a csodálatos arany sisakot, melyet sumír mester készített Ur városában, Kr. e. 3000. év körül, amikor a görög nemzet és művészet még nem létezett. A szkíta művészet nem Kelet-Ázsiából jött a Kaukázus vidékre, hanem megfordítva, és amelyik pusztai nép átvette az állatküzdelem motívumot, annak mesterei a szkíták, vagy elődeik, a preszkíták voltak. A kiállítás katalógusában Boris Piotrovszky erősen hangsúlyozza, hogy a szkíta művészet eredete nem a Közel-kelet. Nem mondja meg, hogy a Közel-keleti eredetet kétségtelennek tartotta Rene Grousset, a steppei népek kultúrájának nagy francia szakembere, elsősorban a Zawiyehben talált tárgyak alapján. Csak annyit mond Piotrovszky, hogy Zawiyeh dátuma a Kr. e. 6.. század és hogy újabb szkíta leletek is vannak a steppékről, melyeket 7. századinak jeleztek. De semmit sem mond a luristáni bronzokról, melyek Kr. e. 1000 és 800. között kerültek a földbe, és átmenetet képeztek a mezopotámiai és a szkíta műveltség között.

Tehát kedves barátaim, nézzétek meg a szkíta kiállítást és hallgassátok meg a tárgyak beszédét. Hallgassátok meg a görög Hérodotoszt és az amerikai katalógus íróit. A tárgyaknak hihettek, az írók mondanivalóit rostáljátok meg, mert azok mögött érdekek, indulatok és hiúságok vannak - nemcsak tiszta tudomány. Ne vegyük rossz néven, bennünk is van ilyesmi, ez emberi dolog. De ne hagyjuk magunkat félrevezetni. A szkíta-magyar rokonság ügyében idézem legnagyobb élő régészünk, László Gyula szövegét, akit különösen becsülök, mert tudományán felül józan magyar esze is van. Neki hihetünk.

„Mai történetíróink kivétel nélkül mind elvetik a magyarság szkíta származásának gondolatát mondván, hogy Anonymus Schythia leírását nyugati krónikások szövegéből másolta ki... a magunk részéről – a romantikát mellőzve –, mégsem vetnők el a szkíta és hun ősök kérdését. Mert igaz ugyan, hogy Anonymus... másolt... de nyilván nem tette volna, ha a magyar gondolkozásban nem élt volna a szkíta ősök hite. Könnyen meglehet, hogy ez éppen magyar forrásból jutott el Nyugatra.” (Vértesszőlőstől Pusztaszerig. Gondolat, Budapest 1974. 99-101 oldal.)

(magyarmegmaradásért.hu alapján JOBBIK GONDOLAT)