Néhány hónappal azután, hogy a Vörös Hadsereg magyar területre lépett, de még nem foglalta el az egész országot, Nagy Ferenc, az ország későbbi miniszterelnöke a nagy kelet-magyarországi városba, Debrecenbe utazott. Ebben a történelmi hagyományokban gazdag, öntudatos polgárság és parasztság vezetése alatt álló városban alakították meg ugyanis az új, ideiglenes kormányt, s ide várták Magyarország szovjet főparancsnokát, Vorosilov marsallt.

Nagy Ferenc, a polgári-paraszti Kisgazda Párt egyik legfőbb személyisége, még a marsall megérkezése előtt a szovjet követtel, Puskinnal folytatott diskurzust az általános helyzetről. A tolmács Grigorjev követségi tanácsos volt, aki majdnem tökéletesen beszélt magyarul. Mikor az orosz diplomata és a magyar politikus, Puskin és Nagy tanácskozása véget ért, Nagy Ferenc és Grigorjev elmenőben még néhány szót váltott egymással.

Nagy Ferenc nem titkolta keserűségét afelett, hogy a Vörös Hadsereg nehezíti az ország élelmezését, sokat rekvirál, s különben is zabolátlan. Megemlítette, hogy éppen az ő szállása előtt, garázdálkodó szovjet katonák kirabolták a debreceni kormány pénzügyminiszterének a fivérét. Grigorjev magyarázkodott, hogy nagyon nehéz rendet tartani, ámbár a Vörös Hadsereg vezetősége igen szigorúan bünteti a fosztogatást. „Éppen a minap - mondotta - a színházépületben nyílt tárgyalást tartottunk s egy szovjet katonát halálra ítéltünk.” Aztán hozzátette: „De nem foglalkozhatunk minden egyes esettel.”

„Minden egyes esettel” - mondta Grigorjev, a baj csak az volt, hogy az „egyes esetek” hónapok óta és még hónapok múlva is állandóan ismétlődtek, általános jelenséggé váltak s egy egész ország társadalmát tartósan és szűnni nem akaró módon rettegésbe kergették. A szovjet katonák atrocitásai bizonyos határon túl már nem voltak magyarázhatók és menthetők a hadicselekmények által teremtett rendkívüli állapotokkal vagy az ide-oda hullámzó front katonai követelményeivel és következményeivel.

Az "egyes esetek" nem kímélték meg az ország egyetlen vidékét s egyetlen társadalmi rétegét sem, s összességükben olyan képet adtak a felszabadítás jelszavával érkező oroszokról, hogy 1944 ősze-tele és az 1945-ös esztendő a magyar nép életének legrettenetesebb élménye lett, olyan élmény, amelyet a koronatanú, amíg él, nem tud elfelejteni.

Ha a leendő új magyar miniszterelnök Debrecenben megemlítette a szovjet követségi tanácsosnak, hogy szovjet katonák előző nap kifosztották a pénzügyminiszter fivérét, másnap már elmondhatta volna azt is, hogy ugyancsak a Vörös Hadsereg tagjai inzultálták, megverték és kirabolták a neves magyar írót, Zilahy Lajost, a Magyar-Szovjet Baráti Társaság kiszemelt elnökét, aki azért jött Debrecenbe, hogy részt vegyen Vorosilov marsall ünnepélyes fogadásán az „Arany Bika” pompás szállodájának dísztermében. Az órájától s pénzétől megfosztott, sápadtan remegő, csapzott hajú írót a Bocskai diákszálló lakói szedték ki az ittas oroszok kezéből.

Ha ilyen atrocitások nem kímélték meg az új rezsim prominens személyiségeit, mégkevésbé menekült meg az egyszerű ember, a kisember.

A szovjet katonák viselkedésének két reális oka lehetett. Az egyik, hogy a hadsereg élelmezése nem volt kielégítő s így úton-útfélen rekvirált. A másik, hogy támadó lendületének biztosítása végett a hadvezetőség többnyire engedélyezte a szabadrablást s ezért „egyes esetektől” eltekintve nem is büntethette a tömeges atrocitásokat. De a szovjet haderőt váró és átélő magyar embernek mindegy volt, mi okozta a jelenséget, az ő szemében a tények számítottak s ezek a tények nem voltak hízelgők egy olyan birodalomra, amely először mutatta be katonáit a magyar népnek.

A magyar paraszt azt látta, hogy a teherautóval érkező szovjet katonák lelövik a mezőn legelésző marhát vagy a disznót, hogy első útjuk a borospincébe vezet, hogy részegen is megtalálják a magtárba vezető utat s ami mozdítható van a gazdaságban, azt teherautóra rakják és elviszik. A magyar paraszt ezekben a hónapokban elveszítette állatállományát, vetőmagkészletét, egy életen át gyűjtött, kuporgatott pénzét, bútorát, fehérneműjét. És sok paraszt elvesztette - életét is. Életét, mert védte családját, feleségét, lányát a szovjet katonák megbecstelenítésétől.

Ez volt az akkori Magyarország népének legmegrázóbb és az oroszokkal szembeni politikai érzületét egy egész életre megszabó, kitörölhetetlen, kollektív élménye. Ahogy a Vörös Hadsereg közelgett, futótűzként terjedt el a hír, hogy válogatás nélkül erőszakolják meg a serdületlen lányokat és a nagyanya-korban lévő asszonyokat. A hadsereg megérkezése aztán a legvadabbnak tűnő rémhírt is szomorúan igazolta. A falvakban, városokban a nők elrejtőztek, az erdőkbe, pincékbe menekültek.

A rettegés leleményessé tette az embereket. Nők rongyos férfiruhába öltöztek s bepiszkították, vagy elmebetegnek tettették magukat, tudván, hogy az ilyenektől irtózik az orosz katona. Mások sebtapaszokat ragasztottak arcukra s igyekeztek visszataszítóan hatni, s végső fegyverként azt magyarázták a rájuk rohanó katonának, hogy súlyos nemibajuk van, fertőző betegek. Mindez azonban csak kis hányadát mentette meg a női társadalomnak, amely az oroszok bejövetelének - megszállás vagy felszabadítás, kinek-kinek a politikai meggyőződése szerint - legszerencsétlenebb áldozata lett.

Egy kis mezőváros statisztikája a következő volt: a lakosság létszáma 6000 fő; orosz katonák megbecstelenítettek 1640 nőt, a lakosság 27 százalékát. Az áldozatok között egészen kiskorú, tíz év alatti gyermekek is voltak. A szerencsétlen nők 88 százaléka súlyos nemi betegséget kapott. Orvosi kezelésre sokszor nem is kerülhetett sor, részben, mert sok áldozat szemérmességből és szégyenből eltitkolta, ami vele történt, részben, mert nem volt elegendő gyógyszer s az orvosok sem győzték a számtalan eset gyógyítását. Egy dunántúli közepes város, Pápa adatai ezekből a hónapokból: az Irgalmasok kórházában több mint 1000 nőt kezeltek, közülük kereken nyolcszázat ázsiai szifilisszel.

Az asszonyokat védő parasztokat, munkásokat vagy polgárokat sok esetben az oroszok ott a helyszínen agyonlőtték, a szerencsétlen asszonyok közül pedig sokan megőrültek vagy öngyilkosok lettek, öngyilkosságot követett el sok férj, apa és fiú is. A női társadalom e kollektív megalázása és gyötrelme késztette arra Mindszenty József veszprémi püspököt, a későbbi prímást, hogy amikor a hitleri fogságból szabadulva 1945 tavaszán Sopronból gyalogszerrel igyekezett székhelyére s a pápai polgármester azt ajánlotta, kérjen szekeret vagy autót a helybeli orosz parancsnoktól, ez késztette arra, hogy így válaszoljon: "A veszprémi püspök nem kérhet autót szovjet parancsnoktól anélkül, hogy a magyar női társadalom előtt ne kellene szégyenkeznie."

Ugyanakkor kiderült, hogy az előreözönlő Vörös Hadseregnek nemcsak a női társadalom esett áldozatul, hanem a férfitársadalom egy része is. Hírhedtté váltak az országban a szovjet női katonák, akik férfiakat erőszakoltak meg. A nagy alföldi város, Kecskemét közelében a hadvezetőség üdülőhelyet állított fel sebesült vagy gyengélkedő női katonáknak. Ezek éjszakánként csapatostul végigjárták a környező helységeket, fiatal férfiakat raboltak, az üdülőközpontban fogva tartották őket s géppisztollyal kényszerítették arra, hogy pásztorórát töltsenek velük éjjel-nappal. Volt eset, hogy amikor a férfi már a végelgyengülés határán járt, a szovjet nők fegyverrel parancsoltak rá a helység orvosára, adjon erősítő injekciót a szerencsétlennek.

A női katonák excesszusai nem csupán erre a területre korlátozódtak. Másképp is megbotránkozást keltettek. Veszprémben például női osztagok fosztották ki a székesegyházat, a szétvagdosott miseruhákból öltözéket készíttettek maguknak s mohón raboltak el mindent, különösen textíliákat. A templomok kirablása is eléggé gyakori jelenség volt, többnyire összekötve nők megbecstelenítésével; az asszonyok és lányok ugyanis sok helyen a templomba menekültek, abban a hitben, hogy az istenháza megszentségtelenítésétől talán visszariadnak a katonák. De sok helyütt, ahol a pap védte a híveket, a szovjet katonák egyszerűen meggyilkolták magát a papot.

A Somogy megyei Iszkázon a templom kifosztása után felöltöztek a miseruhákba, lóháton így nyargalták végig a falut, gúnyt űztek a vallásból s jót mulattak a megbotránkozott lakosság rémületén. Egy másik somogyi faluban a jegyző feleségét gyors egymásutánban 17 orosz katona erőszakolta meg, a felesége védelmére siető férjet „háborús bűnösség” címén elhurcolták, a házaspár kilencéves fiát pedig, aki kétségbeesetten sikoltozva hívott segítséget, ott a helyszínen agyonlőtték.

A városok és falvak férfilakosságát állandóan fenyegette a Vörös Hadsereg egy félelmetes intézménye: a deportálás. Budapest népe, mihelyt a Vörös Hadsereg megérkezett, megismerkedett a „málenkij robot” kifejezéssel. Málenkij robot - „kicsi munka”. Ha valamely hadifogoly-transzport létszáma szerencsés szökések révén csökkent, a járőrök egyszerűen a polgári lakosság köréből pótolták a hiányzókat. A fővárosban s vidéki városokban is, aki férfit az utcán találtak, beállították a sorba azzal, hogy „kis munkára” viszik, „kicsi robot”, aztán mehetnek haza. Többnyire soha többé nem látták otthonukat.

Emberek, akik soha életükben nem forgattak fegyvert és nem voltak uniformisban, vagonok végtelen sorába zsúfolva Szibériába kerültek. Nem ritka eset volt, hogy 8-9 éves gyerekek is örökre eltűntek, ha vállalkozó kedvvel kimerészkedtek az utcára, hogy élelmet vagy vizet hozzanak. Így árvult el, vagy bomlott fel ezer és ezer család akkor, amikor a második világháború fegyverei már elhallgattak s Magyarországon is megkötötték a fegyverszünetet. Több százezerre tehető azok száma, akiket az oroszok a Szovjetunióba hurcoltak kényszermunkára. A Vörös Hadsereg által okozott fájdalmakat budapesti követsége jelentése alapján a svájci külügyminisztérium 1945 májusában egy kiadványban megörökítette.

Kommentál

Nem rombolni kell. Vegyük át a zsidó szokást. Mondjunk átkot az emlékműre, és köpjük le...Mi családunk (nemzsidó) így csinálja, és megkönnyebbülés. Azaz a emlékmű semmivé válik a gonoszság jelképével. Próbáld ki te is...

JOBBIK GONDOLAT