2010. február 26. Kultúra
A „Tarnopolból indult el...” a legszámkivetettebb magyar írók egyike, Dövényi Nagy Lajos (1906-1964) kortörténeti regénye hazánk héber megszállásáról, amelyért 1945-ben halálra, 1946-ban életfogytiglani börtönre ítélték. Az eredetileg Rajniss Ferenc „Magyar Futár” c. hetilapjában 1942 és 1944 között folytatásokban megjelent regény könyv alakban való megjelenésére 2001-ig kellett várni.

Dövényi Nagy Lajos 1906. december 12-én született Borsod vármegyében, Szihalomban. A húszas évek végétől újságíró: 1929 és 1934 között az „Eger” című politikai napilap segédszerkesztője, 1930 és 1931 között a „Magyarság” tudósítója, 1934 és 1938 között Milotay István lapjának, az „Új Magyarság”-nak belső munkatársa, 1939 és 1944 között az „Esti Újság” segédszerkesztője, 1943 és 1945 között „Az Ország” című nemzetpolitikai hetilap szerkesztője. 1938-tól a Magyar Rádió bemondója: tudósított például az 1938-ban Budapesten tartott Eucharisztikus Világkongresszusról, valamint az első és második bécsi döntés révén visszatért országrészekre való bevonulásról. Forgatókönyvet is írt: amint a „Magyar Film” 1944. június 1-i számában olvassuk, megkezdte Patkós Györggyel egy dokumentumfilm forgatókönyvének megírását a tiszaeszlári rituális gyilkosságról, Marschalkó Lajos „Tiszaeszlár – a magyar fajvédelem hőskora” című tanulmánya (1943) alapján.

1939-től az „Új Magyarság” közölte folytatásokban „Bolyongás Kazár földön” című cikksorozatát, 1941-től pedig a Rajniss Ferenc alapította és szerkesztette „Magyar Futár”-ban jelent meg több elbeszélése, és a „Tarnopolból indult el...”, ugyanakkor Bozóky Alajos és Vajta Ferenc politikai hetilapja – „Az Ország” – is közölt tőle tárcákat, s ugyanitt jelent meg a cári Oroszország végnapjait, Szovjet-Oroszország politikai viszonyait leleplező, könyv alakban szintén kiadatlan regénysorozata, a „Kaganovicsok”. Tárcáival és elbeszéléseivel éppoly népszerűségre tett szert, mint alábbi regényeivel: Felhőszakadás (1934), Ősztől őszig (1940), Párbaj a tengeren (1941), Szigettől Zágonig (1941), Vérben és vasban (1941), A váraljai csoda (1942), Állóvíz (1942), És üzen az élet (1942), Tessedik, a kalászosok mestere (1942), Vérrel folyó Kubán vize (1942), A halál kalandora (1943), A pekingi titok (1943), A végzet beleszól (1943), Emberek a fergetegben (1943), Hatvan nap boldogság (1943), Hárman a végzet ellen (1943), Végzetes játék (1943), A múmia titka (1944). Hortobágyi Jenő „Keresztény Magyar Közéleti Almanach”-ja így méltatta 1940-ben: „Mint író, egyik legzamatosabb magyarságú és nagy közkedveltségnek örvendő szereplője a magyar írótársadalomnak.”

1945. október 13-án „kötél általi halálra” ítélte a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT). Az indoklás szerint „háborús főbűnös” volt. Az akkori nemzetidegen sajtó állandó támadási célpontjának számított személye, életműve. Vásárhelyi Ferenc lapja, a „Képes Figyelő” 1945. szeptember 1-i száma riportot közölt a cellájában az időt állatszobrok faragásával eltöltő íróról. A riporter megjegyezte: „A nyilasok egyik legveszedelmesebb és legaljasabb sajtóhuligánját hallgatják ki.” Megkérdezte tőle, mikor akarta „Tarnopolból indult el...” című regényét befejezni, mire egy rendőrtiszt így felelt: „Majd a Népbíróságon.” Szirmai Rezső „Fasiszta lelkek” című beszélgetésgyűjteményében (1946, új, javított kiadása: Bp. 1993. Pelikán Kiadó) „mészárlásra uszító, elvakult, őrjöngő eszmék” terjesztőjeként, Klár Zoltán – a „Társadalmunk” című marxista szemle főszerkesztője – „emberbőrbe bújt vadállat”-ként és „Szálasi íródeákja”-ként emlegette, Stern Samu pedig kijelentette: „Ez az alak több hívet szerzett a magyarországi antiszemitizmusnak, mint Hitler!” Könyveit az „Ideiglenes Nemzeti Kormány” 530/1945. M. E. számú rendelete bezúzásra ítélte. Aki nem szolgáltatta be könyveit, a fenti, 1945. február 26-án kihirdetett rendelet 6. paragrafusa szerint „kihágást” követett el: „nyolcezer pengőig terjedő” pénzbüntetésben és „háború idején hat hónapig terjedő elzárás”-ban részesült. Kegyelmi kérését a NOT elutasította, majd 1945. november 28-án megerősítette a halálos ítéletet. Veres Péter közbenjárására azonban 1946. január 7-én „államelnöki kegyelemben” részesült, így életfogytiglani börtönre, kényszermunkára módosult a halálbüntetés. A baloldali bosszú azonban nemcsak őt érintette, hanem a jelen regényét grafikákkal kiegészítő művészeket is, akikről egyetlen sort sem olvashatunk művészeti lexikonjainkban.

Életének utolsó két évtizedéről csak annyit tudunk biztosan, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc idején kiszabadult a Markó utcai fegyházból, ám a levert forradalmat követő megtorlás folyamán visszakerült a rács mögé. 1963-ban kiengedték a börtönből. 1964 decemberében gégerákban hunyt el Budapesten, a Zsidó Kórházban, hiányos kezelés következtében.

A „Tarnopolból indult el...” miatt tizennyolc évig ült börtönben. Újságíró kortársa, Fiala Ferenc írta: „Ha maga a Sátán jönne hozzám 18 évi kommunista börtön után, annak is lehajolnék és letörölném a port a sarujáról, és vizet hoznék neki, és ételt adnék neki, mert tudom, hogy mit szenvedett. De Dövényi nem Sátán, hanem egy magyar író volt.”

A „Tarnopolból indult el…” témaválasztása

„Dövényi Nagy Lajos új, hatalmas kortörténeti regényét augusztus 26-ától közli folytatásokban a Magyar Futár” – adta hírül a lap 1942. augusztus 12-i száma. A közlést a jelzett időpontban el is kezdte az akkor már hetente 400 000 példányszámban, Rajniss Ferenc főszerkesztésében megjelenő politikai lap. A legutolsó közlés – a 122. – 1944. december 20-ára esett, amelyből kiderül, hogy a regény befejezetlen. Feltehetően Budapest ostroma miatt nem került sor folytatására. Az eredeti kézirat sorsa ismeretlen, így nem tudjuk, tartalmazta-e a folytatást.

Két legenda kelt szárnyra a regényről: az egyik, hogy könyv alakban is megjelent eredetileg (az igazság az, hogy könyv alakban csak 2001-ben látott napvilágot a Gede Testvérek Bt. gondozásában kiadott, Ifj. Tompó László szerkesztette „Jobboldali Regénytár” első köteteként), a másik, hogy valójában nem is Dövényi, hanem Kodolányi János írta, aki azonban nem merte vállalni nevét. (Kodolányi állítólagos szerzőségét Tamáska Péter történész vetette fel „Márianosztrai panoptikum” c. könyvében (1989), aki azóta viszont elismerte, hogy erre egyértelmű bizonyíték mindmáig nincs. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy világnézetileg és prózaművészetileg igen közel álltak egymáshoz.)

A regény egy galíciai ortodox zsidó család fiúgyermekének, Brandstein Judának élettörténetét tárja elénk a tizenkilencedik század végétől az 1930-as évek derekáig. Magatartásának megismeréséhez mellőzhetetlen az európai zsidók vándorlásának ismerete.

A történettudomány két ágra bontja az európai zsidóságot: nyugatira (szefárdra) és keletire (askenázira). A szefárd zsidók a Földközi-tenger vidékéről, főleg Spanyolországból vándoroltak – a XIV-XVII. század között – Franciaországba, Németországba, Hollandiába és Belgiumba. Az askenázik ugyanebben az időben Délkelet-Európából fokozatosan északra költöztek: miután Csehországból kiüldözték őket, Lengyelország és Litvánia földjén telepedtek le, ahol a nyugatról bevándorolt és a keletről már régebben betelepült zsidók éltek. Tekintettel lélekszámuk ugrásszerű megnövekedésére, északra és keletre mentek tovább, a Baltikum és Fehér-Oroszország irányába, ahonnan délkelet felé vándoroltak, amíg meg nem érkeztek Romániába, Magyarországra és Ukrajnába. A nagy keleti és délkeleti vándorlás a XIX. században ment végbe. Azonban a cári Oroszország a XIX. század közepétől egyre kevésbé tűrte a zsidók további bevándorlását, amelynek megakadályozására az ország nyugati területén helyezte el őket. E terület – a „Cserta”– a Dunáig és a Dnyeperig terjedt. Határait nem léphették át, azokon belül gettókba zsúfolódtak. Nyomasztónak tartották helyzetüket, ezért a század közepétől megindultak nyugat felé. így kerültek Galíciába, amely az Osztrák-Magyar Monarchiának az Északkeleti-Kárpátoktól keletre elterülő tartománya volt. (Minderről a legjobb, térképekkel hitelesített összefoglalás Matolcsy Mátyás tanulmánya: A zsidók útja. Bp. 1942. Nyilaskeresztes Párt kiadása) Két legnagyobb városát, Lemberget (ma Lvov) és Tarnopolt (ma Ternopil) népesítették be leginkább. A Szeret folyó mentén elterülő, ma Ukrajnához tartozó, Munkácstól északkeletre 200 km távolságban lévő Tarnopol lakóinak száma a tizenkilencedik század végén elérte már a 26 000 főt. A város a galíciai gabonakereskedelem központjának számított.

Brandstein Juda a jeshivák, talmudmagyarázók babonás légkörében nő fel. 1911-ben, amikor betölti tizennyolcadik életévét, elhagyja Tarnopolt. Batyuval a hátán, az Északi-Kárpátok felé tart, Magyarország határát észrevétlenül lépi át. Munkácson letelepedik. Önálló mestersége nincs, mindig csak árut közvetít. Adósságba, kamatrabszolgaságba hajszolja a rutén és magyar parasztokat, hamis pálinkát mér és hamisan tanúzik. Egy erdélyi nemesi családot földönfutóvá tesz, az első világháború idején nem vonul be katonának, helyette papírbakancsokat készíttet a katonáknak, amelytől lefagy a lábuk a Kárpátokban. Miután Budapestre költözik, külseje, hétköznapi szokásai már nem is emlékeztetik a szülői házéra: úgy viselkedik, mintha nem is Tarnopolból indult volna el. Levágatja pajeszét, kikeresztelkedik („református”-nak mondja magát), felveszi a Balassa nevet. Vállalati vezérigazgató lesz, „telekspekuláns”. Nem érdekli az irodalom, művészet, tudomány, vallás, család, gyermeknevelés, hitvesi hűség, csak a közvetítőkereskedelem. Az író Brandstein Juda jellemének két fő tulajdonságát emeli ki, a nihilizmust és a materializmust: „Sehova nem tartozik, voltaképpen barátai sincsenek, legfeljebb érdektársai, akikkel rövidebb, hosszabb időre összefűzi a közös üzlet – s aztán vége.”

Bár a regényalakok közül Brandstein-Balassa életéről tudjuk meg a legtöbbet, a háttérből a huszadik század első felének Magyarországát is megismerhetjük. A hétköznapok zsidó alakjait olyannak mutatja be, amilyenek a valóságban voltak. Brandstein Judát nem egyedülálló zsidó típusnak tekinti, hanem a magyarországi neológ zsidóság megtestesítőjének.

Irodalomtörténeti előzmények

A regény irodalomtörténeti előzményei a XVIII. század végére nyúlnak vissza. Költőink, íróink már ekkor panaszkodtak a zsidókra gazdasági, erkölcsi életük miatt. Virág Benedek 1798-ban így írt róluk: „Többen lesznek ezek, mint Árpád magzati: ritkán / Vesznek, szüntelenül szaporodnak.”. Czuczor Gergely is a magyar városokat óvta a zsidóságtól: „Városaink legtöbbnyire nincs még magyar kézen / Csak mindnyája zsidó kézre ne jusson tovább.” Idézhetnénk még Dugonics András drámáját („Az arany peretzek”), Csokonai vígjátékát („Gerson de Malhereux, vagy az ördögi mesterségekkel találtatott ifjú”), Verseghy Ferenc színjátékát („A szerelem gyermeke”), Vörösmarty írását („Zsidóügyről”), azonban fenti soraik is tükrözik, hogy a kis- és középnemesség, a parasztság és jobbágyság, a vármegyei élet megrontóinak tartották őket. Berzsenyi Dániel a falusi zsidókat „egészen demoralizált népcsalóknak és orgazdáknak” nevezte, Kölcsey Ferenc az uzsorakamatot szedő, váltóhamisító zsidók ellen emelte fel szavát: „Az adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók szemlátomást való szaporodása.”

Tizenkilencedik századi költőinket, íróinkat csak annyiban érdekelte a zsidóság léte és sorsa, amennyiben veszélyeztette a magyar nép politikai, szellemi életét. Nem egyes zsidók viselkedését bírálták, hanem a zsidó világnézetet, mert felismerték: létezik egy olyan egyedi világnézet, amely a zsidóság egészére nyomja rá bélyegét, még akkor is, ha akadnak időnként zsidó írástudók, akik műveikben mintha szégyellnék zsidóságukat. Ezért óvták népünket a vérségi kötelékek fellazításától, a vérkeveredéstől. Fogalomhasználatukban – akárcsak a romantika és a nemzetiszocializmus tanításában – a „vér” nemcsak fizikai-biológiai, hanem erkölcsi-szellemi fogalom is: a kultúra, nyelv, vallás meghatározta jellemforma, az önfeláldozás, a hősiesség, a becsületesség forrása. Erre döbbent rá Kölcsey Ferenc „Zrínyi dala” című versében: „Vándor állj meg! Korcs volt anyja vére, / Más faj állott a kihunyt helyére, / Gyönge fővel, romlott, szívtelen: / A dicső nép, mely tanult izzadni, / S izzadás közt hősi bért aratni, / Névben él csak, többé nincs jelen.”

Kölcsey felismeréséről tanúskodnak tizenkilencedik századi irodalmunk mára csaknem teljesen elfeledett elbeszélői, mint Kuthy Lajos és Nagy Ignác. Kuthy Lajos áll Dövényihez legközelebb, aki az alföldi ortodox zsidók uzsorakamat szedése ellen tiltakozott „Hazai rejtelmek” című regényében (1847). A magyar parasztot koldusbotra juttató Löbl Simonja igazi Shakespeare-i Shylock: kísértetiesen emlékezetet Brandstein Judára. Löbl természetesnek tartja az uzsorakamatot, a kis- és középnemesi családok földönfutóvá tételét, miközben megjövendöli a zsidó pénzarisztokrácia magyarországi térhódítását, a „hajhászok, váltóhamisítók, vásárolt bírák, zsoldba vett szónokok” uralmát. Kuthyt az utókor éppúgy nem értékelte jelentőségének megfelelően, mint ahogyan kortársát, Nagy Ignácot sem, aki regénytrilógiájában („Magyar titkok”1846) hozzá hasonlóan értékelte a zsidóságot, akárcsak egyes regényeiben báró Jósika Miklós („Akarat és hajlam”, „Egy kétemeletes ház Pesten”, „Eszther”, „Egy magyar család a forradalom alatt”).

A kiegyezéstől az első világháború végéig kevés magyar író érezte hivatásának a zsidóság történelmi szerepének értékelését. Az 1867 utáni évtizedek liberális szellemiségén nevelkedett íróink – beleértve Jókait is – mintha elfeledték volna elődeik figyelmeztetéseit. Legfeljebb egyes zsidó alakokat bíráltak, nem a zsidó világnézetet. Hittek abban, hogy a zsidók előbb-utóbb megmagyarosodnak. Voltak viszont, akik társadalomellenes és közerkölcsi hanyatlást kiváltó tanaikat, mindenekelőtt uzsorakamat-politikájukat, váltóhamisításaikat, rituális gyilkosságaikat ellenezték. Ekkori elbeszélőink közül az alábbiak mutatták be regényeikben szellemiségüket, különös tekintettel a nagyvárosi zsidók anyagiasságára, élvezethajszolására: Vas Gereben („Régi jó idők”), Tolnai Lajos („Báróné ténsasszony”), Justh Zsigmond („Gányó Julcsa”, „Fuimus”), Ambrus Zoltán („Berzsenyi báró és családja”), Csiky Gergely („Az Atlasz-család”), Andor József („Két világ között”), Herczeg Ferenc („Andor és András”: az 1919-es patkánylázadás zsidó szereplőire később az „Északi fény” c. regényében emlékeztetett), Szemere György („Komédiák”), Harsányi Kálmán („Kristálynézők”), Ritoók Emma („A szellem kalandorai”). A tiszaeszlári rituális gyilkosságról pedig három regény számol be a Bary József emlékiratában („A tiszaeszlári bűnper”) közölt történelmi tényeknek megfelelően: Kászonyi Dánielé („Solymosi Eszter, a tiszaeszlári véráldozat”), Donáth Endréé („Solymosi Eszter”), Szépvizi Balás Béláé („Kánaán pusztulása”).

A huszadik századi magyar irodalomban Szabó Dezső két regénye („Az elsodort falu” és a „Megered az eső”), valamint önéletrajzi vallomása („Életeim”: kiadásai közül tárgyunk szempontjából csonkítatlansága miatt csak a Püski Kiadónál 1996-ban megjelent változat a hiteles!) ) a törzsi keretek közt élő, a befogadó nemzettel azonosulni képtelen zsidóság képviselőit, és az önmagát a bolsevizmus előkészítéséért felelőssé nem tevő, „nemzeti”-nek álcázott, öngyűlölő zsidó alakját kivételes lélektani éleslátással rajzolja meg.

A két világháború közötti magyar irodalomban viszonylag csekély a határozott zsidó bírálat. Szépvízi Balás Béla említett kortörténeti regényén túlmenően figyelemreméltók: Vitéz József („Csobaji krónika. Egy zsidó földesúr természetrajza”), Barsi Dénes („Mezei füst”), Eszterhás István („A gébic”), Farkas László („A pók”), Szeő Demeter („Zsidó vagyok”), Kádár Lajos („Kujtorgó lelkek”), Makkai Sándor („Holttenger”), Móricz Zsigmond („Kivilágos kivirradtig”, valamint 1919-es naplójegyzetei és „Fortunátus” c. drámája), Babits Mihály („Timár Virgil fia”, „Kártyavár”), Váry Rezső („Urak és gazdagok”), Anka János („Északi fény”) és Felpétzi Győry Jenőé („A soproni zsidókapu”): ez utóbbi a zsidóknak Sopronból 1526-ban történt kitelepítését örökíti meg. (E regények népszerűségével vetekedett a német Artur Dinter 1922-ben magyarul is megjelent fajvédelmi kisregénye, „A vérrontó bűn”.)

Külön kiemelendő Kodolányi János önéletrajzi regénye („Süllyedő világ”: ennek csak első kiadása – Bp. 1940. Athenaeum – csonkítatlan), amely rávilágít a zsidó és nem zsidó lelkület közötti áthidalhatatlan különbségnek a zsidó önkritika hiányára visszavezethető mivoltára (akárcsak Veres Péter „Számadás” című önéletrajzi regénye, Sinka István „Fekete bojtár vallomásai” c. naplója – csonkítatlanul 1943-ban jelentette meg Dr. Püski Sándor –, Illyés Gyula „A nagy kérdés” c. verse és a „Nyugat” 1935. évfolyamában megjelent értékelése e tárgyban), valamint Erdélyi József két kötetes regényes önéletrajza („A harmadik fiú”, „Fegyvertelen”): a „Fegyvertelen”-ből megismerjük például a zsidó könyvkiadókkal- és terjesztőkkel való küzdelmeit, továbbá azt a zsigeri gyűlöletet (cionnáci rasszizmusból), amelyet Solymosi Eszterről írt verse, valamint a „Riadó” c. verseskötete váltott ki.

A felsorolt alkotásokat azonban tartalmilag és formailag egyaránt felülmúló „Tarnopolból indult el” irodalomtörténeti értéke az, hogy a zsidóság természetét olyan lélektani árnyaltsággal mutatja be, akárcsak a filmművészet nagy alkotásai közül például Fritz Hippler-é, „Az örök zsidó” („Der ewige Jude”) és Veit Harlan-é, „A zsidó Süss” („Jud Süss”). Népéletből kölcsönzött, Pázmány Péter szentbeszédeire és Arany János balladáira emlékeztető kifejezései ugyanakkor kivételes stílusteremtő művészre vallanak.

(HunHír.Hu alapján szerk.)