2009. október 5.  Kamatkapitalizmus

A már amúgy is megoldhatatlannak tűnő ökológiai problémák (fenntarthatatlan fejlődés) mellé most egy újabb társult: a világgazdasági válság. Ugyanakkor a világgazdasági válság nemcsak a korábbi problémák folyománya, hanem megoldása is.

A hatalmas problémákat összefoglaló néven fenntarthatatlan fejlődésnek nevezzük. Néhány említésre méltó adat: naponta több mint 20 ezer ember hal éhen, minden korábban elképzelhetőt felülmúl a világ lakói közötti egyenlőtlenség, a 24 óra alatt kihalt fajok számát 40-140 közé teszik a tudósok. Ha a földi ökoszisztémát egy bonyolult áramkörként szemléljük, azt mondhatjuk, hogy közel áll ahhoz, hogy elégjenek a vezetékek. Az áramot fogyasztó ember ilyen esetben legalább olyan rosszul járna, mint a „vezetékként" használt ökoszisztéma. Egy ilyen rendszer helyreállása evolúciós távlatú, mondjuk 20 millió év. Bár a gazdasági válság egyéni tragédiákat jelent, sőt egész iparágakat és országokat sodor a csőd szélére, ebből a távlatból mégis csak szerencsés momentum, mivel - nagy szavakat használva - paradigmaváltással 20 év alatt kijöhetünk belőle. A számlát most fizetjük meg, de a felelőtlen gazdálkodásunk korábbra datálódik, múltbéli hibáinknak és azok jelenlegi kijavítására való restségünknek isszuk most meg a levét.

Az ökonómia adventje

Ernst Friedrich Schumacher 1973-ban közreadott, A kicsi szép című könyvében írta le remekbe szabottan, hogy bizonyos elméletek a sors titokzatos kifürkészhetetlensége folytán úgynevezett paradigmává válnak. Olyan tanná, amit feltétel nélkül elfogadunk, s ami meghatározza az életünket. A nagyapák által kitalált, s az unokák életét alapvetően meghatározó paradigmák között említi a pozitivizmust, az evolúciót stb. Én itt konkrétan az ökonomizmus jelenségét teszem a fő felelőssé a gazdasági világválságért. Az ökonomizmus mindenek feletti, szinte mániákus törekvés a gazdaságosságra, versenyképességre, növekedésre. Az eredeti helyes törekvés, a racionalitás és ökonómia (közgazdaságtan) ott válik károssá, ahol az ember felett kezd uralkodni az ember szolgálata helyett. Közhelyszerű a megállapítás, hogy a gazdaság van az emberért, s nem fordítva. Elméletben mindenki tudja, mégsem ebben a szellemben élünk, főleg rendszerszinten.

Vicces, bár kicsit szomorúan vicces, hogy a jelenséget már az ókori görögök is ismerték és elítélték. Két szavuk volt a mai gazdaságra, közgazdaságtanra: az ökonómia és a krematisztika. Az előbbi a háztartás fenntartását, igazgatását, az anyagi értelemben vett jó gazda-ságot jelentette, míg a krematisztikát abban az értelemben használták, mint én az ökonomizmust. Sajnos, amit látunk magunk körül, az az ökonomizmus töretlen térhódítása a Czakó Gábor által gazdaságkornak nevezett időszakban, a világgazdasági válság pedig értelmezhető az ökonómia adventjeként.

Jótékony lassulás

A legtöbb szakértő a még több megszorításban, a versenyképesség fokozásában látja az előre utat, pedig lehet, hogy a jótékony lassulás és a kevesebb gazdaságossági logika lenne a megoldás. Pontosan. A megoldás persze nem olyan egyszerű, hogy ezentúl hátradőlünk, és nem megyünk be a munkahelyünkre, ettől nyilván tovább súlyosbodna a helyzet. Lépjünk azonban hátra egy lépést, és nézzük meg a válság valódi okát. Ha a tüneteket szemléljük, elsősorban a pangó autószalonok, radikálisan visszafogott alkatrészgyárak, az ideiglenesen bezárt vidéki repterek tűnnek szembe. Mindezek mögött a kereslet visszaesése áll. A hibát ott követjük el, ha -az ökonomizmus téves paradigmája alapján, esetleg egy alapvetően más világban működő Keynesi megoldáshoz nyúlva - gondolkodás nélkül keresletet kezdünk ösztönözni. Az államok a bankoknak vannak eladósodva, nyilvánvalóan nem tudják már középtávon sem kihúzni a bankokat a bajból. De ez talán nem is olyan nagy baj, hiszen kissé sarkítva elmondhatjuk, hogy az ideálisnál több bankfiók és kevesebb művészmozi van körülöttünk. Nem akarok az autóipar ellen beszélni, de az is világos minden őszinte embernek, hogy akik könnyedén tudnak - többnyire 2. vagy 3. - gépkocsit venni, azokat ez már inkább idegesebbé, mint boldogabbá teszi, akiknek viszont nagy boldogságot okozna az első autó, azok fényévekre vannak ettől az anyagi színvonaltól.

A világot úgy is szemlélhetjük, mint három fogaskerék, az első kicsi, a második kb. kétszer akkora, a harmadik legalább 100-szorosa az első méretének. Egymást hajtják. Az első a természeti rendszer a maga „szolgáltatásaival" (nyersanyagok, élelmiszerek, de ma már leginkább terület), a második az ún. reálgazdaság (ide tartozik az autóipar), a harmadik a pénzügyi szféra, beleértve sok mindent az árutőzsdéktől kezdve a spekulációs piacokig. Az utóbbiban sajnos legalább 50-szer annyi pénz forog, mint a reálgazdaságban, de ez a bűvös pénz (vicces az angol kifejezés: funny-money, az összeesküvéselmélet-hívők szótárában pl. karvalytőke) szeretne valódi pénzzé válni, mondjuk ingatlanban, termelésben, de legalább egy luxusjachtban vagy arany nyakláncban. Ez pörgeti a reálgazdaságot, s nem csak a szép hajók és ékszerek iránti feltétlen vágyódásunk. Minden gazdasági szereplő, amikor hitelt vesz fel, hozzájárul az újabb bűv-pénz-bővüléshez (ahogy ezt Goethe kiválóan leírta a Faust 2. kötetében), de ami még nagyobb baj, tovább gyorsítja a reálgazdaság pörgését. Az optimálisnál nagyobb fordulatszámon pörgő gazdaság persze többet kíván a természeti rendszertől is, amit az - minden technológiai csoda ellenére is - egyszerűen nem bír. Az ökolábnyomunk, azaz a használható termőterületben kifejezett fogyasztásunk legalább 40%-kal nagyobb a lehetségesnél 2008-ban, de ez nagyon visszafogott számítás. Visszatértünk a 20 éves biztosíték 20 millió éves áramkör-újrahuzalozás hasonlathoz.

Örülnünk kell a válságnak?

Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el. Első pillantásra bolond, aki örül a válságnak, de másodikra észre kell vennünk azt a lehetőséget, ami az akaratunk ellenére ránk tört bajból ered. Ezt most menedzsment nyelven fogalmaztam meg, de a keresztények talán könnyebben megértik: egy helyes istenképpel rendelkező hívőnek nyilvánvaló, hogy az „isteni büntetés" vagy nem isteni, vagy nem büntetés. Esetünkben az én értelmezésem szerint finomka tanítás, egy notóriusan és mániákusan mammonimádóvá vált emberiségnek.

A jó tanulság

A lassuláson azt értem, hogy készüljünk fel még időben arra, hogy a globálkapitalizmusnak (kamatkapitalizmus)  legjobb esetben is leáldozóban van, valami - majd csak az utókor által elnevezett - lokális gazdasági és társadalmi rendszer van létrejövőben. Én most azt tippelném, voluntarizmusnak fogják hívni a feudalizmus, kapitalizmus, átmeneti szocializmus utána. Alapmodellje a hű, egyenlő, majd önérdekhajhászó ember (homo oeconomicus) helyett a homo pars (rész, résztvevő ember) lesz. Helyi energiaforrásokból próbáljuk majd ellátni a közösségeinket orosz gáz helyett, csökkentjük a távoli kőolaj-függésünket, de legfőképp nem utazgatunk és szállítgatunk annyit, mert a szűküléssel rossz helyzetbe kerülünk. Kínai iparcikkek tömkelege helyett elsősorban kisrégiós, másodsorban magyar, harmadsorban európai összefogással próbálunk meg az önellátás irányába mozogni élelmiszerből, energiából, ettől majd lesznek helyi munkahelyek is. Nem 1-2 év alatt megoldható történetről van szó, s ez nyilván hatalmas irányváltást igényel, elsősorban a fejünkbe ültetett gazdasági paradigma terén. Viszont ha sikerül, kevésbé fogunk aggódni a Standard & Poor''s besorolás miatt, lesz időnk társasjátékozni a gyerekeinkkel, s valószínűleg kevesebbet visz el közülünk az infarktus és a rák. A nagyvállalatok nagyon jó úton indultak el a CSR, azaz a vállalati társadalmi felelősség mozgalmával, de még csak az első lépéseket tették meg. A kiváló környezetvédelmi és karitatív akciók mellett fel kell ismerniük, hogy alapvetően megváltoztatva működési logikájukat nem is lesz olyan rossz egy alapjaiban megváltozott világba, ha Valóban Felelős Vállalattá válnak. Azt hiszem egy ilyen társadalmi rend kialakítása szép összhangban van az egyház társadalmi tanításával, megkockáztatom, a szép és jó felé haladó nagy isteni tervvel, következésképpen a keresztényeknek remek feladat lenne a voluntarizmus és lokalizáció felé erjeszteni az eresztékeiben recsegő-ropogó globálkapitalizmust.

(Dr. Tóth Gergely alapján szerk.)