2010. október 6. Kultúra

Tisztelt egybegyűltek, a magyar nemzet vértanúira emlékezők, hölgyeim és uraim!

Manapság gyakran fölmerül a kérdés: ki a magyar? Sokan és sokféle választ adtak erre a kérdésre. Magam is sokat töprengtem ezen, hiszen olyan magyar nagyságokat ismerünk, akik nem is beszélték a nyelvünket, mint pl. Liszt Ferenc, vagy nem a magyar volt az anyanyelvük, mint pl. Prohászka Ottokár és még sorolhatnánk. Ugyanakkor számos olyan embert is ismerünk, akinek a magyarsága nyűg, gúny tárgya, hiába is anyanyelve a magyar és tagozódott be a magyar társadalomba.

Válaszom megfogalmazásában semmiképp sem tekinthetek el attól az alkalomtól, amiért most és itt összegyűltünk. Hogy gyászunkban megemlékezzünk az 1848-1849-es szabadságharcunk bukását követő osztrák bosszúhadjárat megalázó módon kivégzett áldozatairól. Felfogásom szerint ugyanis az 'Aradi Tizenhárom' minden tagja magyar volt, akár beszélt magyarul akár nem, akár magyarnak született, akár nem.

1849. október 6.-án Pesten felségárulási bűnt felróva kivégezték gróf Batthányi Lajost, az 1848 áprilisi új magyar alkotmány nevében állami önállóságát részben visszanyert Magyar Királyság első miniszterelnökét.

Ugyanezen a napon hajtották végre a Haynau által erőltetett hadbíróság halálos ítéleteit a Magyar Királyság hadserege főtisztjein. A császári haditörvényszék ítélete alapján, ugyancsak felségárulás címén ítélték halálra és mint a gonosztevőket, kötél által veszejtettek el kilenc tábornokot, négyet „kegyelemből” golyó általi halálra ítéltek és végeztek ki az aradi vár mellett, név szerint és ebben a sorrendben:

Kiss Ernőt, Schweidel Józsefet, Lázár Vilmost, Dessewffy Arisztidot, agyonlőtték,

Pöltenberg Ernõt, Török Ignácot, Lahner Györgyöt, Knezich Károlyt, Nagysándor Józsefet, Leiningen-Westerburg Károlyt, Aulich Lajost, Damjanich Jánost és végül Vécsey Károlyt pedig felakasztották.

Pöltenberg Ernő tábornok, lovag, kivégzésükre indulva a következő szavakkal biztatta társait: "Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!".

Fél hatkor először a golyó általi halálra ítélteket – Schweidel Józsefet, Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet és Lázár Vilmost – vezették a kirendelt katonaság elé. 12 katona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, majd midőn a parancsnokuk kardjával intett, a lövések eldördültek. Kiss Ernő kivételével mindhárman élettelenül buktak a földre. Kiss Ernőt csak a vállán érte a lövés, ezért három katona közvetlenül elé állt, s onnan adták le Kiss Ernőre is a halálos lövést.

Ezután következtek az akasztófára ítélt tábornokok: Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knézich Károly, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és utolsónak, de nem végezetül Vécsey Károly. Vécsey vértanú büntetését – saját apja közbenjárásának köszönhetően – súlyosbították, mégpedig azzal, hogy őt akasztották fel utolsónak, vagyis végig kellett néznie társai kivégzését. Sorra elbúcsúztak egymástól, Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie, ő Damjanich holttestéhez lépett, és bár nem szívelték különösebben egymást, most megcsókolta Damjanich kezét.

A kivégzést követően az elítélteket elrettentésül közszemlére tették ki, majd este az agyon-lőtteket a sáncárokban, a felakasztottakat a vesztőhelyen temették el. Mivel a kivégzettek ruhái a hóhért illették, ezért a felakasztottakat levetkőztetve helyezték hol a bitófa elé, hol mögé, majd melléjük döntötték az akasztófaoszlopokat is.

Katonák számára az akasztás kifejezetten megalázó ítélet. Miért alázták meg a magyar szabadságharc vezető tisztjeit?

A hatalom tombolt, bosszút akart állni vélt sérelmein, hiszen az osztrák-németeknél alacsonyabb rangúnak tartott magyarok áprilisi, törvényes állami önállóságuk elérése után hamarosan olyan haderőt állítottak fel és teremtették meg hozzá a fegyvergyártásukat is, hogy a császári hadseregnek ellen tudtak állni. Visszaszorították azt az osztrák földre és az újsütetű császárnak az orosz cár segítségét kellett kérnie, hogy leverje az ellenállást. Nem használt a Magyar Királyság nemzetiségeinek fellázítása sem, sem a pénzügyi blokád, a makacs magyarok saját útjukat akarták járni – és ez sikeresnek tűnt.

Évszázadunkban hasonló dühöt láthattunk, amikor a tálib ürügyén az amerikai-angol koalíció támadt Afganisztánra és alázta meg a szupermodern fegyverekkel ellátott vérebekkel szemben ellenállni merészelő haderő elfogott harcosait. Van-e hasonlóság a két esemény között? Mindenképp van. Az a dühödt gyűlölet, ami mindkét esetben megjelent a támadó igazságtalanságát tükrözi, azt, hogy tisztában van vele, hogy amit tesz, az nem csak az írott joggal, hanem az emberi erkölccsel is mélyen ellenkezik. Haynau és vérbírái, a parancsot adó osztrák császár viselkedéséből a féktelen gyűlölet sugárzott – éppen úgy, ahogy a 9/11-el elkábított angolszász haderő tetteiből is.

És most a magyar kormány az angolszászok mellé küldi nevetségesen kicsiny, szinte operett haderejét. Holott a történelem világosan megmutatta: idegen zsoldban a magyar haderő soha nem járult hozzá a támadó győzelméhez, minden esetben a támadó bukott el. Most is ez várható.

A bresciai hiéna, Haynau, beteges gyűlöletében igyekezett a magyar népet a legmélyebb érzelmeiben megalázni. Ezért is hajttatta végre az aradi kivégzéseket úgy, ahogy tette. Vele szemben a magyar nemzeti erkölcs megnyilvánulását a kivégzésre vitt főtisztek utolsó mondatai sugározzák. Hallgassák meg a halálra ítéltek kivégzés előtti utolsó szavait:

Aulich Lajos: Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot.

Damjanich János: Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.

Dessewffy Arisztid: Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata.

Kiss Ernő: Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.

Knézich Károly: Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.

Láhner György: Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.

Lázár Vilmos: Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.

Leiningen-Westerburg Károly: A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.

Nagy-Sándor József: De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.

Pöltenberg Ernő: Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.

Schweidel József: A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.

Török Ignác: Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak őt szolgáltam.

Vécsey Károly: Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.

Igen, átsüt az aradi tizenhárom erkölcsi felsőbbsége. Karl Ernst törzshadbíró, aki a halálos ítéleteket meghozta, 1867-ben, tehát a kiegyezés esztendejében Ferenc Józseftől lovagi rangot kapott. És ez mindent elárul a Habsburg háznak a magyarokkal szembeni érzelmeiről.

Ki hát a magyar? Ki is volt tulajdonképpen az aradi tizenhárom?

Aulich Lajos (1792-1849) Császári tiszt, a Sándor gyalogezred alezredese, 1848-ban honvédezredes, 1849-től tábornok. Görgey híve, 1849. július 14-től augusztus 11-ig ő volt az ország utolsó hadügyminisztere.

Damjanich János (1804-1849) Szerb határőrcsaládból származott, a magyar nemzeti törekvések és a radikális polgári reformok híve. 1848 nyarán csatlakozott a magyar honvédséghez. A délvidéki sikeres harcok elismeréseként tábornokká nevezték ki. Csapataival nagy sikereket ért el a tavaszi hadjárat során, győzelmeihez nagyban hozzájárult katonai tudása és személyes bátorsága is. Világos után ő is letette a fegyvert a cári csapatok előtt.

Dessewffy Arisztid (1802-1849) Középbirtokos nemes, 1839-ig a császári hadseregben szolgált. 1848-ban belépett a Sáros vármegyei nemzetőrségbe, hamarosan alezredes, majd ezredes lett. 1849-ben tábornoki kinevezést kapott. A temesvári csata után hadosztályát török földre akarta átvezetni, de Karánsebesnél Liechtenstein osztrák altábornagy rábeszélésére letette a fegyvert. A rá szabott ítélet eredetileg kötél általi halál volt, amelyet kegyelem útján főbelövésre változtattak.

Kiss Ernő (1799-1849) Császári tiszt volt, a Hannover huszárezred ezredese. 1848 nyarán felajánlotta szolgálatát a magyar kormánynak. 1848. október 12-én tábornokká és a bánsági sereg főparancsnokává nevezték ki. 1848. december 22-én altábornaggyá, 1849. január 9-én országos főhadiparancsnokká léptetik elő.

Knézich Károly (1808-1849) Tiszt volt a császári seregben, 1848-ban századosként részt vett a délvidéki harcokban. 1849 márciusától a főseregnél a tavaszi hadjárat során dandárparancsnok ezredesi rangot kapott. A peredi csata után Görgey leváltatta, ekkor Kossuth a felső-tiszai tartalék hadtest parancsnokává nevezte ki.

Lahner György (1795-1849) Császári tiszt, majd 1848-ban a 3. honvédzászlóalj parancsnoka. 1848 októberében ezredes, hadfelszerelési és fegyverkezési felügyelő lett. 1849 januárjától a nagyváradi fegyvergyár vezetője, a szabadságharc hadiiparának irányítója volt. 1849. február 6-án tábornokká nevezték ki.

Lázár Vilmos (1815-1849) Volt császári tiszt, 1848-ban százados, 1849 februárjától őrnagy, majd ezredesi rangban dandárparancsnok az északi hadseregnél. Betegsége következtében csak 1849 nyarától vett részt a harcokban. Karánsebesnél tette le a fegyvert. A börtönben írott visszaemlékezései 1883-ban megjelentek.

Leiningen-Westerburg Károly gróf (1819-1849) A magyar szabadságharc német származású honvédtábornoka előbb császári tiszt volt, majd az 1848-as harcok idején Damjanich parancsnoksága alatt szolgált. Kiváló katona volt, minden csatában kitűnt személyes bátorságával. Németül írt naplóját és leveleit később kiadták.

Nagysándor József (1804-1849) 1823-tól a császári hadseregben szolgált, 1844-ben huszárkapitányként vonult nyugalomba. 1848-ban a magyar kormány szolgálatába állt, őrnaggyá nevezték ki a Pest vármegyei lovas nemzetőrséghez. Kitűnt a szolnoki, a tápióbicskei, az isaszegi és a váci csatákban. Ezután tábornokká léptették elő. Nagyváradon csatlakozott Görgeyhez, augusztus 9-én Aradra ment és serege maradványaival Schlikkel készült megütközni, de Görgey ebben megakadályozta. Ezután követte a fővezért Világosra, bár nem tartozott Görgey hívei közé.

Pöltenberg Ernő (1813-1849) Császári tiszt, majd kapitány volt a Sándor-huszároknál. 1848 nyarán ezredével együtt Magyarországra helyezték, ahol a magyar szabadságharc ügyének híve lett. Kitüntette magát a kápolnai csatában. 1849 áprilisában ezredes lett, június 2-án pedig tábornok. Görgey bizalmasaként ő közvetítette a cári hadsereggel folytatott tárgyalásokat a fegyverletételről. Ennek megtörténte után az osztrákok elfogták.

Schweidel József (1796-1849) Császári tiszt volt a Sándor-huszároknál. Ezredét a forradalom kitörése után Bécsből hazavezette. 1848 októberében tábornok lett, Buda visszafoglalása után Pest hadiparancsnoka. A forradalom bukása után letartóztatták és bitó általi halálra ítélték, de végül felesége könyörgésére az ítéletet golyó általi halálra változtatták.

Török Ignác (1795-1849) Az 1848-49-es évi szabadságharc alatt Komárom erődítési munkáit irányította, s 1849 márciusáig ő volt a vár parancsnoka. Júniusban Budán, majd júliusban Szegeden erődítéseken dolgozott. 1849-ben nevezték ki tábornokká.

Vécsey Károly (1807-1849) Császári tisztként őrnagyi rangot ért el. 1848 nyarán a magyar kormánynak ajánlotta fel szolgálatait. 1848 decemberétől tábornok, 1849-ben váradi várparancsnok lett. A világosi fegyverletétel idején Temesvárt ostromolta, majd augusztus 21-én ő is letette a fegyvert a cári csapatok előtt.

Damjanich János szerb volt. Leiningen-Weissburg Károly német, Pöltenberg Ernő, Lahner György, Schweidel József osztrák, Knézich Károly horvát volt. Bátran álltak a bitófa alá, a kivégzőosztag elé, mert felesküdtek a magyar alkotmányra és esküjük szerint védték a magyar népet – és adták érte életüket. Magyarok, mert azonosultak a magyar nemzettel, képviselték annak érdekeit és vállalták annak sorsát.

A bíróság felségárulásban találta őket vétkesnek, holott akinek csapatai ellen harcoltak, I. Ferenc József ekkor nem volt magyar király. Jelačić bárót még V. Ferdinánd nevezte ki horvát bánná és indíttatta el a magyarok ellen, aki 51 ezer fős seregével szeptember 11.-én átkelve a Dráván, átlépte a magyar-horvát határt. Majd V. Ferdinánd őt nevezte ki 1848 október 3.-án Magyarország helytartójának – nem tudván, hogy a serege Pákozdnál szeptember 29.-én tragikus vereséget szenvedett. Az az V. Ferdinánd, aki jóváhagyta az áprilisi törvényeket, mellyel Magyarország államiságát garantálta és melynek alapján nyerte el gróf Batthányi Lajos a miniszterelnöki széket és amelynek törvényét messze a márciusi 'forradalom' előtt megfogalmazták és az uralkodóval egyeztették. A miniszterelnöki posztról Batthányi és kormánya szeptember 11.-én lemondott és nem szállt szembe V. Ferdinánd döntésével – mégis kivégezték. Jelačić egyébként nem rendelkezett a császár parancsával, ezért, bár osztrák zászlók alatt vonult, a magyar huszárok joggal és törvényesen álltak neki ellen.

A pákozdi ütközetet megelőző napon a feldühödött pesti polgárok a császár által Pestre küldött Lamberg altábornagyot a dunai hajóhídon megrohamozták és felkoncolták. Ez az egyetlen törvénytelennek tekinthető erőszakos cselekedet, ami a március óta tartó forradalmi változásokat kísérte. A magyarok minden más esetben csakis az őket ért támadás ellen védekeztek. Hol van akkor a megtorlásban oly előszeretettel felhozott lázadás?

A háttérben mindenképp a magyar önállóságnak az osztrákok számára nem kívánt kiterjedése állt: önálló pénzügy és belügy! Jóllehet, az áprilisi törvényekben ez mind benne volt, V. Ferdinánd október 3.-ai irata szerint ez az ő akarata ellen irányult és ezért a magyar parlamentet feloszlatta. Ez viszont kétségtelenül törvénytelen volt az ő részéről, pl. már csak azért is, mert a parlament még nem fogadta el az előző évi zárszámadást és az 1849-es évi költségvetést.

De hát nagyon is jól tudjuk, hogy az ilyen hatalmi körökben mennyit számít a valódi törvényesség és mennyit számít a saját nyers érdekük. Milyen mértékben lehet számítani a következetességre, a megegyezés mennyit ér. Nagyon jól érzékelhető, hogy már akkor is voltak sokkal egyenlőbbek az egyenlőnek kikiáltottak között és ők bármikor egyoldalúan megváltoztathatták a velük kötött szerződést. Így van ez ma is.

A magyar hadsereg nem támadta meg az osztrákokat, pusztán csak az államiságának a letörésére megszervezett és orvul rászabadított haderőnek ellenállt, ráadásul a saját területén.

V. Ferdinándot december 2.-án az osztrák főurak a császári címről lemondatták és unokaöccsét, Ferenc Józsefet tették császárrá. De a magyar urak és a magyar parlament nem mondatta le V. Ferdinándot és nem választott helyette új királyt! Ferenc József egészen a kiegyezésig nem koronáztatta meg magát, tehát nem volt törvényes magyar király. De nem is kezelte úgy a magyarokat, mint akiknek ő az általuk megválasztott törvényes királya, hanem csupán úgy, mint a birodalma alsóbbrendű és ellene lázadó szolgáit. Mint fegyverrel szerzett terület rabszolgáit.

Később Debrecenben a Habsburg házat megfosztották magyar uralkodói jogától, mert rátámadt a népére. Ez a magyar alkotmány és a Szent Korona jogrend alapján nem volt törvénytelen. Akkor a Ferenc Józsefnek nem engedelmeskedő, az osztrák majd orosz szövetséges inváziós haderőnek ellenálló hadsereg főtisztjei hogyan lehettek felségárulók? Ferenc József csak a hatvanas évek olasz és bajor katonai kalandjainak bukása után koronáztatta meg magát magyar királynak, nem a magyarok iránti tiszteletéből eredően, hanem az Osztrák Birodalom pusztulásától való félelmében, hogy vetélytársaival szemben valamiféleképp meg tudjon erősödni.

A korabeli magyar értelmiség ezt valóban így is értelmezte, hiszen amikor 1857-ben Ferenc József látogatóba jött Magyarországra és Arany Jánosra ráparancsoltak, hogy írjon üdvözlő verset a császár köszöntésére, Arany János a magyar értelmiség szószólójaként a Velszi bárdokat írta meg, amiben ezt üzeni a császárnak:

„Elhunyt csatában a derék,
No halld meg Eduárd:
Neved, ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még -
No, halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd!”

És valóban. Az október 6-án, Pesten kivégzett gróf Batthyány Lajos halála után fennmaradt egy Ferenc Józsefnek szánt családi átok, amely úgy hangzik, mint egy bibliai prófécia:

"Az ég és pokol pusztítsa el boldogságát! Minden nemzetsége vesszen ki a föld színéről! őt magát azokban verje meg az Isten, akik legközelebb állnak szívéhez! Az élete csak rombolás legyen, s a gyermekei nyomorultul pusztuljanak el!"

E családi átok mellett Ferenc Józseffel kapcsolatban ebben az időben még egy babonás jövendölés is közszájon forgott. Azt tartották, hogy a császár famíliájának 13 áldozattal kell bűnhődnie az aradi vértanúkért. Aki nem hisz a jóslatokban és az átkokban, azt is bizonyára elgondolkoztatja, hogy mit mért a sors a későbbiekben az uralkodóra és családjára.

1. Ferenc József első gyermeke, Zsófia 1857-ben, alig 1 éves korában meghalt.

2. Sógornője, Charlotte mexikói császárné 1867 márciusában megőrült.

3. Két héttel később Habsburg Matild főhercegnő tűzhalál áldozata lett.

4. Újabb két hétbe sem telt, és Queretaróban agyonlőtték Ferenc József öccsét, Miksa császárt.

5. 1889. Január 30-án következett be a mayerlingi tragédia, amikor Rudolf trónörökös lett öngyilkos.

6. 1891-ben a tengereken eltűnt a főhercegi rangjáról lemondott furcsa Habsburg, Nepomuk János Szalvátor, aki az Orth János nevet vette fel.

7. Lovas baleset áldozata lett Vilmos Ferenc Károly főherceg.

8. Vadászbalesetben elhalálozott Ferenc József unokatestvére, László főherceg.

9. Tűzvész áldozata lett Zsófia főhercegnő, Ferenc József sógornője.

10. 1898. szeptember 10-én Genfben egy Lucheni nevű anarchista leszúrta Erzsébet királynét.

11. Mérgezésben meghalt a 19 éves Klotild főhercegnő.

12. és 13. Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét, Chotek Zsófiát.

Beteljesült az átok.

Az ország pedig elhallgatott, néma ellenállásba burkolódzott. Ez számos olyan felszíni jelenséget is létrehozott, amin talán mosolyognunk lehet, mégis az összetartozás és az összefogás jelképe lett. Ilyen volt pl. hogy sörrel a magyar nem koccintott. Az osztrákok kedvenc italát, a sört ugyan fogyasztotta, de tiltakozásként a korsót csak odacsapta az asztalhoz: azért se! A néma – szinte értelmetlennek tűnő, mégis hatékony – ellenállást jól fejezte ki Jókai Mór: Az új földesúr c. regényében, ahol a magyarok között földet vásárló hajdani osztrák főtiszt (talán éppen Haynau?) végül maga válik magyarrá. A néma ellenállás – és a kudarccal végződött olasz, majd bajor katonai kaland, különösen az 1866-os Kőnigrätz-i vereség – vezette az osztrák uralkodóházat a magyar királyi cím fölvételéhez és a koronázási szertartás alapján a magyar nemzet alkotmányára tett eskühöz. A hírhedt 'Kiegyezés' azonban csak elnyújtotta a Habsburg ház agonizációját, végzetes jövőjét már nem akadályozhatta meg.

A Habsburgok (majd Mária Terézia utódaitól kezdve tulajdonképpen Lotaringiaiak) magyar gyűlölete a saját maguk magasabb rendűségének tudatában nem ekkor keletkezett. Talán éppen nem felejtették el, hogy a Habsburg háznak az osztrák trónra – majd ennek következtében a Német-Római császári trónra kerülését – a XII. századi morva-mezei ütközet alapozta meg. A vesztésre álló Rudolf azonban a magyar király, a húszas évei elején járó IV. (Kún) László bátorsága és elsöprő hadi tehetségével párosult segítségével győzött. Megbocsáthatatlan bűn!

A Habsburg ház ettől kezdve ácsingózott a magyarok feletti uralom megszerzésére. Erre katonai ereje sohasem volt elégséges. Ellenben a beházasodás és ezen keresztül a családi örökösödés politikáját mesterien használta ki és amikor II. Lajos elbukta a mohácsi ütközetet és maga is ott pusztult, kitárult számukra a magyar trónra jutás lehetősége. 1541-ig még az 1526 novemberi, Székesfehérváron tartott országgyűlésen királlyá választott és koronázott Szapolyai János állta az útjukat. Az országnak ezidőben két királya volt, mert a Szapolyai királlyá koronázását követően, II. Lajos felesége, Habsburg Mária jogaira hivatkozva néhány főúr 1526. december 17.-én a Pozsonyba menekült országgyűlésen Ferdinándot választotta királynak. Erre a Jagello-Habsburg házassági szerződés adhatott neki jogalapot. Hogy Ferdinánd a 'feladatát' sikerre vigye, Szapolyai János haláláig 11-szer csapott le katonáival magyar területekre a reformáció terjedése ellen hadakozva. Ezzel nagyobb kárt okozott az országnak, mint az ellenséges törökök, és egyszer sem fordult a török ellen, aki aztán János halálát követően 1541. augusztus végén ellenállás nélkül vonult be Budára.

Ettől kezdve állandó a magyarság küzdelme a magyarokat másodrendűnek tartó osztrák/német hatalom elnyomó és megalázó politikájával szemben. Bocskai István 1604-es, Thököly Imre 1678-as, majd II. Rákóczi Ferenc 1703-as Habsburg ellenes 'lázadása' és szabadságharca fémjelzi a kort. Két ellentétes kultúra ütközése! Ekkoriban még a magyar falvak harmada faluközösségben élt, a Szent Korona Tan erkölcse nem engedte Magyarországon a feudalizmus eluralkodását. A feudális, hűbéri jog aztán a Pragmatica Sanctio alapján magyar királynőnek koronázott Mária Terézia majd fia, II. József uralkodása alatt teljesült ki.

II. Józsefet magyar-gyűlölete és a német magasabbrendűségi tudata már odáig vezette, hogy a német nyelvvel cseréltette volna le az addigi latin államnyelvet, amire válaszként váratlanul és meglepő módon már a magyar nyelv védelmének hangja emelkedett föl. József halála után az elnémetesítési rendeletét is visszavonják és a Magyar Királyság államnyelve ismét a latin lett. Egészen 1844-ig, amikor végre a magyart emelték államnyelvi szintre. A korábbi latin nyelvű pozsonyi országgyűlésen az első magyar mondat attól a Széchenyi István gróftól hangzott el, akinek az anyanyelve német volt, és aki aztán oly sokat tett a magyar nyelv és műveltség támogatásáért. Felismerte a magyar nyelvű népi kultúra hihetetlen gazdagságát és ekkor, hogy azonosulhasson vele, maga is megtanult magyarul.

Ki hát a magyar? Aki Brüsszelben lejáratja a magyarságot és az országba befogadott cigányság felfogását, életmódját akasztja rá? Aki az angolszász érdekekért katonáinkat Afganisztánba küldi, hogy ott igaztalan célért haljanak meg és kivívják a magyarsággal szemben a muzulmánok átkát és bosszúját? Az, akinek csupán térkép az ország esetleg pusztán felvásárolható vadászterep? Akik bár magyarként döngetik a mellüket, beszélik is a nyelvünket, de a magyarság alapfelfogását nem értik, a magyar nemzettel sorsközösséget nem vállalnak, sőt, mi több, a magyaroknak a bérrabszolgaságba döntésén kufárkodnak? Ők lennének a magyarok?

Vagy inkább azok, akik – bár esetleg egyetlen szót sem tudtak magyarul – mégis felesküdtek a magyar alkotmányra és azért a harctéren küzdöttek, majd a magyar nemzetért életüket adták? Megalázó módon. Rájuk emlékezünk ma, a magyarság gyásznapján. Ők az igazi magyarok.

Aulich Lajos, Batthányi Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly és még százszámra, akiket nem Aradon, hanem az ország különböző szegletében, esetleg más időpontban végeztek ki, valamint az ezrek, akik börtönben sínylődtek, vagy hazájukat elhagyni kényszerültek, mert felvállalták magyarságukat és tettek érte. Ők közösséget vállaltak a magyar nemzettel, az ország őslakosaival és bátran léptek fel érdekében és ha kellett, áldozták fel életüket, szabadságukat, életminőségüket. Ők magyarok, születtek akár ide, vagy oda, nem az számít.

Emlékezzünk a magyarságukat büszkén vállalókra, emlékezzünk vértanúinkra és soha ne fogadjuk el a ránk kényszerített idegen szemléletet, hatalmat és uralmat.

Damjanich Jánost a kortársak a herkulesi termete, valamint őszinte, néha szókimondó, nyers modora miatt "vadrácnak" nevezték. A tábornok viszont a siralomházban egy nagyon szép imát fogalmazott meg és küldetett el a feleségének. Emlékezzünk vértanúinkra Damjanich Józsefnek a siralomházban írt imájával:

"Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra.

Mindenség Ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg ó Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben -Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni - dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.

Emíliámnak vigasztalásul."

Damjanich

Köszönöm, hogy eljöttek, hogy megoszthattam Önökkel a gondolataimat!

Isten áldja mindnyájukat!

Cser Ferenc

Elhangzott 2010. október 3.-án, a Trianon Társaság és a HID Sydney megemlékezésén .

JOBBIK GONDOLAT