2010/10/09 Kultúra

1944. október 9-én állapodott meg Churchill és Sztálin az ún.”cédulaegyezményben” a befolyási övezetek felosztásáról, mely következtében az érintett területek – köztük hazánk - további sorsáról a nagyhatalmak döntöttek.

1944. október 9-én késő este a Kreml egyik termében Winston Churchill és Joszif Visszarionovics Sztálin befolyási övezetekre osztották Délkelet-Európát. A moszkvai konferencia október 9-től 17-ig tartott, s az 1941-es Molotov–Eden külügyminiszteri megbeszéléseket leszámítva a legtovább tartott a három szövetséges hatalom második világháború alatti tárgyalásainak sorában. „Tolsztoj-konferencia”: a korabeli brit külügyi iratokban e fedőnévvel illették az 1944. októberi tárgyalásokat. A kilenc napig tartó, sokszor az éjszakába nyúló megbeszéléseken Lengyelország jövője volt a fő téma, a konferencia jelentőségét mégsem ez adta. A moszkvai kilenc nap a híres-hírhedt „százalékos megegyezés” révén vált ismertté és gyakran idézetté. A „százalékegyezmény” (cédulaegyezmény) valódi fontossága, a létrejöttéhez vezető út, a Churchillt és Sztálint befolyásoló elképzelések, Roosevelt távolmaradása, az amerikai elnök s a külügyi vezetés magatartása nemcsak októberben, hanem az egész 1944-es év során: olyan tényezők ezek, melyekkel a magyar történetírás csak érintőlegesen foglalkozott, pedig magyar szempontból a konferencia rendkívüli fontosságát az is fokozta, hogy pontosan azokban a napokban tárgyalt a magyar fegyverszüneti delegáció az oroszokkal Moszkvában. Történészek körében nagyjából elfogadott a nézet, miszerint Churchill és Sztálin – az amerikaiakat kirekesztve – percek alatt befolyási övezetekre osztották Délkelet-Európát vagy legalábbis annak jó részét, amit aztán Eden és Molotov hosszas alkudozása, majd megegyezése követett. Lényegében ebből következik az a leegyszerűsített álláspont, hogy Moszkvában Churchill „eladta”, másként fogalmazva „elárulta” Kelet-Európát az oroszoknak. Nyugodtan leszögezhetjük, hogy nem egészen ez a helyzet.

1944. október 9-én Churchill így szólt Sztálinhoz: „Jussunk dűlőre a balkáni ügyekben. Az önök seregei Romániában és Bulgáriában vannak. Nekünk érdekeltségeink, képviseleteink és ügynökeink vannak ott. Ne keresztezzük jelentéktelen ügyekkel egymás útját. Ami Nagy-Britanniát és Oroszországot illeti, mit szólna hozzá, ha önöknek 90 százalékos túlsúlyuk volna Romániában, nekünk ugyancsak 90 százalékunk Görögországban, Jugoszlávián pedig fele-fele arányban osztoznánk?” Amíg Sztálinnak ezt fordították, tárgyalópartnere egy papírfecnire firkantotta javaslatát, amely egészen pontosan így szólt: „Románia: Oroszország 90 százalék, a többiek 10 százalék; Görögország: Nagybritannia 90 százalék (az USA-val egyetértésben), Oroszország 10 százalék; Jugoszlávia: 50–50 százalék; Magyarország: 50–50 százalék; Bulgária: Oroszország 75 százalék, a többiek 25 százalék”. A brit miniszterelnök így emlékezett a továbbiakra: „Pillanatnyi szünet következett. Sztálin akkor fogta a kék ceruzáját, vastagon kipipálta a feljegyzést, majd visszacsúsztatta felénk. Az egész nem tartott tovább, mint amennyi idő alatt most leírtam (…) Végül így szóltam: Nem gondolja, hogy meglehetősen cinikus dolog volna azt a benyomást kelteni, hogy csak úgy félvállról vesszük ezeket a több millió ember sorsát eldöntő dolgokat? Égessük el azt a papírt!
- Ne, tartsa csak meg – mondta Sztálin.” Churchill és Sztálin ezzel kölcsönösen elismerték egymás elsőségét a Földközi-, illetve a Fekete-tengeren.

Churchill „százalékos javaslata” valamennyire váratlanul érhette az oroszokat, hiszen másnap, október 10-én Eden és Molotov tovább tárgyalt. Október 11-én végül is Molotov a következő számokkal állt elő: Bulgáriában és Magyarországon 80–20 százalékos orosz befolyás, Jugoszláviában pedig az eredetileg javasolt 50–50 százalék. Eden ezt elfogadta. Úgy tűnt, az angolok katasztrofális diplomáciai vereséget szenvedtek. A valóságban azonban nem így volt.

Ugyanezen a napon Churchill levelet írt Rooseveltnek és Sztálinnak is. A Sztálinhoz írt levélben az állt, hogy szerencsétlen dolog volna, ha a megegyezés széles körben ismertté válna. Churchill így írt: „Ezek a százalékok, amelyeket leírtam, nem jelentenek többet, mint módszert a szándékainkban, hogy lássuk, mennyire bízunk egymásban, és aztán majd döntsünk a végleges egyezményhez szükséges lépésekről. Amint mondtam, a százalékok durvának és kíméletlennek hatnának, ha a Foreign Office vagy a világ diplomatái elé kerülnének. Ezért jelenleg egyetlen nyilvános dokumentum alapjául sem szolgálhatnak. Mindazonáltal vezérfonalat jelenthetnének ügyeink további menetében.” Egyértelműen kitűnik tehát, miként értelmezte Churchill a megállapodást, amelyben az is félreérthetetlenül benne volt, hogy egyik fél sem kényszerítheti rá politikai rendszerét más népekre. Csakhogy a miniszterelnök a levelet – Averell Harriman moszkvai amerikai nagykövet kifejezett kérésére, aki csak október 12-én értesült róla, hogy a százalékos felosztást írásban rögzítették, hiszen nem volt jelen az október 9-i megbeszélésen – nem küldte el Sztálinnak. Harriman szerint ugyanis Roosevelt és Cordell Hull amerikai külügyminiszter visszautasította volna a levél tartalmát.

Október 12-én Churchill levélben minisztertársainak is beszámolt a megállapodásról. „A százalékos rendszer nem arra való, hogy a különféle balkáni országokkal foglalkozó bizottságok taglétszámát szabja meg, hanem inkább hogy megmutassa, milyen érdeklődést és érzelmeket tanúsít a brit és a szovjet kormány az illető országok problémái iránt, s hogy ennek alapján érthető formában hozhassák egymás tudomására elképzeléseiket. Csak efféle vezérfonalnak szántuk, amely természetesen semmilyen kötelezettséget nem jelent az Egyesült Államokra nézve, s nem akartunk vele merev befolyási övezeteket létesíteni.”6

Vajon igazuk van-e azoknak, akik úgy vélik, hogy Churchill balek volt, akit Sztálin becsapott? Vagy azok gondolkodnak helyesen, akik szerint Churchill cinikusan viselkedett? Egyáltalában, helyes-e Churchill-lel szemben cinizmust emlegetni? Éppen vele szemben, aki Franciaország eleste után kilátástalan helyzetben teljesen egyedül folytatta a harcot Hitler ellen, és a német diktátor megegyezési kísérleteit következetesen elutasította? Esetleg – mint egyes szerzők vélik – a „százalékos egyezmény” rendkívüli naivitásról árulkodott? De egészen furcsa, hihetetlenül hangzó magyarázatok is napvilágot láttak. Egyik magyarázat sem kielégítő, sőt némelyik képviselője inkább nevezhető cinikusnak, mint Churchill.

Mégis, mi késztette a brit miniszterelnököt arra, hogy Moszkvában egész nemzeteket utaljon orosz uralom alá? Mi állt – ahogyan később ő maga nevezte a „félreértésre okot adható dokumentum” történetének hátterében? A válasz röviden így hangzik: Churchill meg akarta menteni Délkelet-Európából az oroszok elől azt, ami még menthető volt, és 1944 októberében ennyit látott lehetségesnek.

A „százalékegyezmény” létrejöttének megértéséhez szükséges a hozzá vezető út rövid felvázolása. Az első világháború alatt bizonyossá vált, hogy Európa két lehetőség előtt áll:

1. Németország uralja az egész kontinenst;

2. Európa nyugati fele brit és francia befolyás alá kerül, a keleti viszont orosz alá, a kettő között egy gyenge és megosztott Németországgal. Tulajdonképpen erre törekedett Sztálin harminc év múlva. E második lehetőség mögött Churchill számára lényegében az a megfontolás állt, hogy Európa fele (és Németország fele) még mindig jobb a semminél.

Természetesen az alapvető kérdésekben való egyetértés és a tényleges rendezés két különböző dolog. Volt rá lehetőség, amikor a nyugati demokráciák a saját szempontjukból kedvezőbb megegyezést teremthettek volna. A legkitűnőbb alkalom furcsa módon éppen az orosz bolsevik forradalom volt, amit persze sosem ismertek be. Lenin és társainak forradalma ugyanis azt jelentette, hogy az antanthatalmaknak nem kellett megosztani a győzelmet az oroszokkal. A bolsevik forradalom visszavetette a hatalmas orosz birodalmat, amely ennek következtében húsz évre eltűnt Európából. A nyugati hatalmak mindezt nem használták ki. Ehelyett megalázták Németországot és szövetségeseit, de anélkül, hogy a németek katonai erejét lényegesen csökkentették volna. Lényegében semmit sem tettek azért, hogy helyrebillentsék az erőegyensúlyt Kelet-Európában, ahol továbbra is Németország maradt a legerősebb hatalom.

Húsz évvel később, a második világháborúban az európai demokráciák még amerikai támogatással sem lettek volna képesek legyőzni Németországot. És ezért fizetniük kellett. Elsősorban Nagy-Britanniának kellett fizetnie. Az ár Kelet-Közép-Európa nagy részének az átengedése volt. Azé a Kelet-Közép-Európáé, amelynek egyes országairól Churchill igen különféleképpen vélekedett. Hiszen például Romániát balkáni államnak tekintette, Magyarországot közép-európainak, Bulgáriával kapcsolatban pedig vegyes érzéseket táplált.

A „százalékegyezmény” egyszerre volt siker és kudarc. S ami a különös: Churchill a roosevelti demokráciának köszönhette a kudarcot, a sikert pedig a sztálini kommunizmusnak. A brit miniszterelnök mindenkinél jobban tudta, hogy az oroszok nem fognak Berlinig masírozni a semmiért. Oroszország területi ambícióit bizonyos mértékig akceptálni kellett. És Churchill megértette – és leginkább ebben különbözött a véleménye az amerikaiakétól –, hogy az orosz ambíciókat pontosan meg kell határozni. Az európai orosz terjeszkedés korlátozására két út volt lehetséges:
1. politikai eszközök;
2. katonai eszközök.

Az első azt jelentette, hogy hasznos lenne megegyezni az orosz birodalom háború utáni határairól addig, ameddig az oroszok még rászorulnak a nyugati hatalmak és az Egyesült Államok segítségére. Tehát jóval a háború befejezése előtt. A második út azt jelentette, hogy Délkelet-Európa bizonyos részeit a brit és az amerikai seregeknek kell megszállniuk, a leginkább Görögországot, Jugoszláviát (Churchill egységes Jugoszláviában gondolkodott a háború utánra) Ausztriát és talán még Nyugat-Magyarországot is. Churchill mindkét számítását Washingtonban húzták keresztül. 1944-ben az angol miniszterelnök több alkalommal kétségbeesetten érvelt az olaszországi angol–amerikai előrenyomulás meggyorsításáért, Roosevelt és a State Department vezetői azonban elutasították javaslatait. Nagyjából azt gondolták, Churchill azt szeretné, hogy az amerikaiak kaparják ki Angliának a gesztenyét. Nem erről volt szó.

1944 késő tavaszára a dolgok sok szempontból válságosra fordultak Európában. A franciaországi angol–amerikai invázió a küszöbön állt ugyan, de az orosz seregek már Lengyelországon belül és a Balkán kapujában álltak. Európa nagy részén egyszerűen ők váltották volna fel a németeket Május 4-én Churchill az alábbiakat írta Edennek egy feljegyzésben: „Nem mondhatnám, hogy Olaszországban nagy dolgokról volna szó, általánosságban szólva azonban az a kérdés, hogy belenyugszunk-e a Balkán és talán Olaszország kommunizálódásába (…) Nem vitás, hogy közeledik az erőpróba az oroszokkal olaszországi, jugoszláviai és görögországi kommunista cselszövéseik miatt. Úgy látom, napról napra nehezebb szót érteni velük.” Ebben a helyzetben a Foreign Office-ban javalatot fogalmaztak meg az oroszoknak, melynek lényege azonos volt a „százalékegyezményben” szereplő megoldással: Romániában az oroszok, Görögországban az angolok kapjanak vezető szerepet a háború után. Százalékos arányokról még nem esett szó, az októberi megegyezés közvetlen előzményei azonban ide nyúlnak vissza. Az oroszok ravaszok voltak. Május 18-án Ivan Majszkij londoni szovjet nagykövet azt mondta Edennek, hogy a javaslatot elfogadnák, de előbb ki kell kérni az amerikaiak véleményét. Sztálin bevett trükkje volt ez. Tudta jól, hogy az idő neki dolgozik.Roosevelt és az amerikai külügyminisztérium, a State Department nem támogatta teljes szívvel Churchill javaslatát, és vonakodtak állást foglalni. Churchill június 11-i válaszában ezt írta Rooseveltnek: „Összegezve azt javaslom, hogy a rendezés, amit 687. számú táviratomban előterjesztettem, kapjon 3 hónap próbaidőt és azután a három hatalom újra tekintse azt át.” 1944 júliusának végén Roosevelt és az amerikai külügyi vezetők – többszöri Roosevelt–Churchill levélváltás után – végül is beleegyeztek a brit javaslatba. A Vörös Hadsereg gyors előrenyomulása Délkelet-Európában azonban mindent megváltoztatott. Mire Churchill visszatért Moszkvából Londonba a „százalékegyezménnyel”, az oroszok már három balkáni fővárost elfoglaltak: Bukarestet, Szófiát és Belgrádot. És már Budapest felé nyomultak. Az angolok ugyanakkor Athénba küldtek csapatokat.A májusi orosz–angol megállapodásban kikötött három hónapos próbaidő lejárt októberre, ezért Churchill e tekintetben is gyengébb pozícióban volt. 1944. szeptemberében a québeci találkozón Churchill és Roosevelt nem tárgyalt e megállapodás meghosszabbításának lehetőségeiről. A brit miniszterelnök utolsó kísérlete, hogy kieszközölje az elnöknél az isztriai partraszállást, kudarcot vallott. Az elképzelés főként Eisenhower ellenállásán bukott meg.

A „százalékegyezmény” mégsem volt teljesen kudarc. 1944 decemberében, amikor kommunista felkelés tört ki Athénban, a britek kegyetlenül leverték. Sztálin és az orosz sajtó nem szólt egy szót sem, miközben Churchillt nemcsak az angol és amerikai liberális intelligencia kritizálta hevesen, hanem az amerikai külügy- és hadügyminisztérium is, sőt közvetve maga Roosevelt. Amikor aztán az angolok és az amerikaiak – ez már Jalta és Potsdam után történt – tiltakoztak amiatt, hogy az oroszok demokrata hazafiakat raboltak el Romániában és Bulgáriában, Sztálin így reagált: „Szóltam egy szót is Görögország miatt? Vagy Belgium és Hollandia miatt?” Az orosz vezető tehát tartotta magát a „százalékegyezményhez”.

Hosszú távon pedig még kevésbé volt kudarc az 1944. októberi megállapodás. 1944 novemberében Churchill Párizsban a többi közt ezt mondta De Gaulle-nak: „Ami a Szovjetuniót illeti, ez olyan óriás, amely már régóta ki van éheztetve. Ma nem lehet megakadályozni az evésben, annál kevésbé, mivel az áldozatok nyájának kellős közepéig jutott. Most arról van szó, hogy ne falja fel az egészet. Iparkodom mérsékelni Sztálint, akiből közbevetőleg megjegyezve a nagy étvágy mellett a gyakorlati érzék sem hiányzik. Amikor elkövetkezik az emésztés órája, az elbóbiskolt oroszoknak nehézségei lesznek. Szent Miklós akkor talán majd fel tudja támasztani azokat a szegény gyerekeket, akiket az emberevő óriás a sózódézsába rakott.”

A „százalékos megállapodás” kényszer volt, amelyet Roosevelt és az amerikai vezetés rövidlátása miatt kellett megkötni. A megfelelő súlyú amerikai támogatás hiánya késztette Churchillt e lépés megtételére.

Rooseveltnek az volt az álláspontja, hogy európai ügyekkel a háború végéig nem érdemes foglalkozni, hiszen az Egyesült Államoknak szüksége volt az oroszok támogatására nemcsak az európai hadszíntér, hanem Japán miatt is. Ez pedig döntő tényező volt abban, hogy az elnök ne álljon ki egyértelműen Churchill javaslata mellett. Ezen túl Rooseveltnek hajlama is volt rá, hogy minden nehéz problémát elhalasszon.

1944 október elején az amerikai elnök már igen beteg és erőtlen volt, és szinte teljesen lekötötte a választási kampány. Tanácsadója, Harry Hopkins forszírozta, hogy ne adjanak Churchillnek szabad kezet Moszkvában, mert az Egyesült Államoknak a világon mindenütt szerepet kell kapnia a háború után. Roosevelt, Hull, Hopkins és több más amerikai politikus végig gyanakodott Churchillre, nehogy valamiképpen összetűzésbe kerüljön az oroszokkal, s esetleg az Egyesült Államokra nézve hátrányos következményeket idézzen elő a Távol-Keleten.Ezenkívül az amerikai elnök általában ellenzett mindenféle „érdekszféra-felosztást”. Igaz, nem volt következetes, hiszen a Távol-Keletről megegyezett Sztálinnal, s 1944 nyarán a német zónafelosztást is jóváhagyta, akkor is, ha csak átmenetinek tekintette.

Végeredményben az amerikai külpolitika rövidlátónak bizonyult. Rövidlátónak, mert:
1. nemigen érdekelte Kelet-Európa sorsa a háború után;
2. félt és gyanakodott a brit érdekszféra-politika miatt.

Az amerikai elnök, a tanácsadói és a State Department meghatározó tisztviselői nem vették észre, hogy mindkét esetben jóval többről volt szó, mint Európa egyik feléről vagy Churchill és az angolok külön ambícióiról. Erélyes és eredményes amerikai támogatással az 1944. októberi moszkvai konferenciára esetleg nem lett volna szükség, s ha Kelet-Európa orosz megszállása valószínűleg így is bekövetkezik, a régió egyes országai, beleértve Magyarországot, talán elkerülhették volna a rájuk váró közel fél évszázadot.(Forrás: Európai Utas)

JOBBIK GONDOLAT