2010.03.20. Kultúra

Kun Béla a nagy szocialista nagyvezér élete 1919-ben, ami a történelem oktatásból ki maradt. (Nem minden zsidó kommunista. De egyes zsidó vállalkozása nélkül nem valósulhatott volna meg ez országunkban. Mert szükséges hozzá a cionista mentalitás és gyűlölet a nemzsidók iránt a saját haszon érdekében.)

Kerek, borotvált koponya; nagy, hegyes fülek; kiugró pontyszemek; kurta orr; roppant nagy ajak; széles szájnyílás; csaknem semmi áll; gyík-ábrázat: ez Kun Béla. Foglalkozásra nézve zsidó kishivatalnok, ravasz és konjunktúrázó, amilyen ezerszámra van Budapesten. A háború előtt zughírlapíró volt, kisebb lapoknál itt-ott apró tudósításokat szerkesztett., majd pedig hirtelen eltűnt a fővárosból. Vidéken, Kolozsvárott bukkan elő újból egy munkásbiztosító egylet pénztárosaként. Sikkasztás miatt azonban elvtársai elcsapták e bizalmi állásból, s feljelentették, éppen mikor a háború kitört. Ezredével a Kárpátokba került., hol 1916-ban fogságba jutott. Szibériába, a tomszki fogolytáborba vitték, hol megtanult oroszul. Megbarátkozott itt a híres Radek, igazi nevén Zobelsohn propagandistával, ki azóta az orosz külügyi népbiztosának egyik fő embere lett, akkor azonban a bolsevizmusnak a foglyok között való terjesztésével volt megbízva. Kun Béla ennek és egy másik zsidónak (Pór elvtársnak) a segítségével megalapította a „Nemzetközi Szocialista” című heti folyóiratot, mely magyar nyelven jelent meg és amelynek fenntartására húszezer rubelt kapott. Valamivel később, midőn a német hadsereg előnyomulása a bukás veszélyével fenyegette a szovjetkormányt, Kun Béla azt javasolta, hogy a foglyokból szervezzenek egy nemzetközi zászlóaljat. Erre a célra megint harmincezer rubelt zsebelt be. Felhívására csak harminc önkéntes jelentkezett, kik közül huszonketten megszöktek, mihelyt kézhez kapták százötven rubeles zsoldjukat: A megmaradt nyolc emberrel Kun Béla és Pór Ernő elvtárs nekivágtak a határnak; három nap múlva azonban ismét Pétervárott voltak.

Itten Kun Béla hamarosan Lenin meghittjei közé került. 1918-ban Moszkvában megszervezi a hadifoglyok nemzetközi kongresszusát, melynek költségeire negyvenhatezer rubelt kapott. A számadások körül azonban ott is valami zavar lehetett, mert elvtársai nyílt ülésen is sikkasztónak minősítették.

Ezen a kongresszuson határozták el az agitátor-tanfolyam megalapítását. Ez a kurzus négy hétig tartott s minden hallgatója ötven rubel napidíjat kapott az élelmezésen kívül. Kun Béla és Perlstein elvtársak főigazgatói lettek ennek a tanfolyamnak, melyet Lenin felette fontosnak tartott. Egymásután megalakították a magyar, román, francia (Pascarin és Sadoul vezetésével), cseh, német és finn csoportokat, melyeket még sok más követett. Minden csoportvezető hatvanezer rubelt kapott Kun Bélától.

Ezzel egyidősben az idegen kommunista-csapatok szövetségének megalapításával is foglalkozott.

Nem tudom, vajon Kun Béla szónoki képességének (mely nagyon középszerű volt), vagy pedig a harci vágynak volt-e tulajdonítható, hogy éppen a magyarok közül akadt a legtöbb jelentkező, ki hajlandó volt belépni a vörös hadseregbe. Sőt azt is beszélik, hogy ezek a vörös magyarok a szovjetet többször megmentették kritikus időpontokban.

Néhány héttel a Károlyi-forradalom kitörése után, Kun Béla, Sebestyén őrnagy név alatt., egy csoport orvossal és ápolóval Budapestre érkezett. Elindulásakor a kommunista izgatásnak Magyarországon való megkezdésére háromszázezer rubelt kapott. A bécsi vörös kereszt volt megbízva a további összegek közvetítésével. Saját bevallása szerint 1918 novemberétől 1919 márciusáig tizenkétmillió rubelt kapott Moszkvából. (Közben Moszkvában éhezett a nép.)

Eleinte kevés sikerrel dolgozott. „Vörös Újság” című lapja nem annyira rémítette, mint inkább mulattatta a békés embereket efféle erőszakokkal: „A burzsoát nem elég megölni, még fel is kell darabolni.” A magánjellegű összejöveteleken, hol forradalmi elveit ismertette, egypár zsidó egyetemi hallgató szokott volt megjelenni. A munkás szakszervezetek határozottan ellene foglaltak állást. Sőt a katonaság is, mely pedig a tanács- és bizalmi rendszert már magáévá tette, ellenszenvvel fogadta izgatásait, amint azt az 1919 január 1.-i zavargás is bizonyítja.

Ezen a napon egy körülbelül hatszáz főből álló gyülevész bandával, mely leginkább munkanélküliekből, katonaszökevényekből, orosz foglyokból és betörőkből állott, behatolt egy kaszárnya udvarára. Az első udvarban, midőn elkezdett szónokolnia kíváncsi katonáknak, ezek puskalövésekkel válaszoltak, úgyhogy Kun Béla kénytelen volt szégyenteljesen kivonulni onnan. Egy másik kaszárnyában még csúfabbul járt. A katonák itt elfogták, lecsukták. Hiába ostromolták hívei a kaszárnya kapuját, Kun Béla csak hitsorsosának, dr. Pogány Józsefnek a közbenjárására szabadult ki onnan.

Ez a Pogány, ki magát a katonatanács elnökének nevezte, ugyanaz volt, ki október 30.-án élére állt annak a kis csoportnak, mely gróf Tiszát meggyilkolta. Egy budapesti zsinagóga hullamosójának volt ő a fia. Az egyetemet elvégezte, sőt doktorrá is avatták, ami elég furcsán hatott arra, aki látta hentes-mozdulatait és brutális, hájas ábrázatát, melyből két álmos szem pillantása csak nehezen tudott utat törni magának.

Drámaírói sikerekre is áhítozva, egy „Napóleon” című drámát írt, melyet sehol sem akartak elfogadni. Ebben a császárt pacifistának tüntette fel, aki idilli, falusi életről ábrándozik, de akit valami szerencsétlen végzet folyvást harcba kényszerít. Mint afféle kis vidéki komédiások, akik, mert egyszer a színpadon a „Kis káplár” szerepét játszották, az életben is Napóleonnak képzelik magukat., dr. Pogány József is szeretett napóleoni pózokat felvenni, úgyhogy zsidó hírlapíró társai nevetve mutogatták egymásnak a ghettó e Napóleonját.

Amikor a háború kitört, mindent megtett felmentése érdekében. (Hisz a „csaták urának” ez a fanatikus tisztelője a császárban csak egy kis nyárspolgárt szeretett.) Ez időben a szocialista „Népszava”-nál dolgozott. A kormány minden fontos napilapnak megengedte, hogy kérhessék nélkülözhetetlen munkatársaik felmentését. A „Népszava” szerkesztője azonban Pogány szolgálatait nem tartotta fontosaknak, úgyhogy ez átlépett egy mérsékelt és polgári látszatú újsághoz, az „Est”-hez s ott csakugyan fel is mentették, amit Tiszának köszönhetett. Az I. világháború tartama alatt feltűnt hangos hazafiságával és – valahányszor riportért ment a frontra – meghunyászkodó alázatosságával a legkisebb hadnagyocska előtt is. Kollégái jól emlékeznek még egy bizonyos pohárköszöntőjére, melyet a magyarok által gyűlölt Böhm-Ermolli tiszteletére mondott, midőn ez Budapesten átutazott. Egyetlen pesti hírlapíró sem volt hajlandó őt beszéddel üdvözölni, mert e generális híres volt arról, hogy a veszélyes helyeken mindig magyar csapatokat szokott feláldozni. Egyedül Pogány vállalkozott reá.

A végleges vereség bekövetkeztével köpenyt fordított s egyszerre gyalázójává lett a tiszteknek. Ugyanaz a bizarr ösztön, melynél fogva valami Napóleon-karikatúrát formált magából, vonta őt ellenállhatatlanul a hadsereg felé. Azért vállalta Tisza meggyilkolását éppoly buzgalommal, aminővel Böhm-Ermollit dicsőítette volt, hogy megnyerje a volt miniszterelnököt gyűlölő katonák tetszését. E bűnnel valami nemtelen presztízsre tett szert, s a Károlyi-kormány hálát és undort érzett iránta, amiért legfélelmesebb ellenfelétől megszabadította.

Kun Béla a Mária Terézia-kaszárnyában szenvedett veresége után két héttel Salgótarjánban első nagy sikerét aratta. Az ottani munkásság, tőle felizgatva, három napon át fosztogatott a városban. Mikor pedig innen visszatért Budapestre, nekiuszította a munkanélkülieket két polgári lap szerkesztőségének. Itt is teljes sikert aratott. A nyomdák gépeit apróvá zúzatta.

Károlyi erre felkérte a budapesti katonai misszió vezetőjét, hogy hozasson a fővárosba néhány francia ezredet a rend fenntartására. Vix alezredes, kit kocsiján már egyszer kővel is meghajítottak, azt tanácsolta. Károlyinak; hogy fogassa el Kun Bélát. „Fogassa el ön! Tegye meg nekünk ezt a szívességet!” – válaszolta Károlyi. Vix azonban kijelentette, hogy nem érzi magát hivatottnak rendőri teendők végzésére. Egypár nap múlva alkalom kínálkozott Károlyinak, hogy a kívánatos elfogatást mégis elrendelhesse.

Egy gyűlésük után a munkanélküliek a „Népszava” szociáldemokrata lap szerkesztősége ellen vonultak, melynek igazgatója Garami kereskedelmi miniszter volt. Károlyi elrendelte, hogy a rendőrség védje meg a „Népszava”-nyomdát.. A rendőrség ki is tett magáért, úgyhogy az utcákon valóságos csata keletkezett. Nyolc rendőr elesett, számosan megsebesültek. Kun Béla. hiába tiltakozott, hogy semmi köze sincs a zavargáshoz, mert mindent a munkanélküliek szakszervezeti vezetősége rendelt el; elfogták őt és a feldühödött rendőrök annyira elverték, hogy kórházba kellett őt küldeni. Másnap a munkások ezrei és ezrei kitűzték a „Népszavát” a kalapjaikra és zászlóikra és tüntető menetben vonultak fel a várba, hogy a kommunisták megbüntetését követeljék, felelőtlen csirkefogóknak nevezve őket. A zsidó sajtó azonban segítségére sietett a szorongatott hitsorsosnak. Vértanúnak, új Krisztusnak szerették volna feltüntetni őt; két bolsevizáló miniszter pedig nagy hangon követelte a humanizmus nevében a durva rendőrök megbüntetését. Ugyanígy siet a gallíciai határon lengyelországi testvérének segítségére a magyar zsidó, ha látja, hogy a csendőrök az igazolás hiánya miatt nem akarják bebocsátani bocsátani a vándor hitsorsost: „Én ismerem őt, rokonom, hozzám akar szállni, engedjétek be!”

Böhm Vilmos hadügyminiszter volt egyike ezen minisztereknek, ki valamikor egy írógépgyárnak volt az utazója, újabban pedig a vas- és fémmunkások szakszervezetének egyik fő vezetője; a másik pedig Kunfi Zsigmond közoktatásügyi miniszter, igazi nevén Kunstadter, ki a protestáns hitre azért tért át, hogy tanári pályáján jobban haladhasson. Néhány évig a temesvári gimnáziumban tanított, de minthogy tagja lett a szocialista pártnak, gróf Apponyi közoktatásügyi miniszter felszólította, hogy lépjen ki a pártból vagy pedig hagyja el a tanárságot. Tüntetően lemondott és Budapestre ment, az ott hemzsegő zsidó újságírók számát szaporítva. Műveltsége és tehetsége hamarosan az átlag fölé emelte őt. Beteges mániája volt, hogy a belénevelt polgári gondolkozás nem viheti őt semmire és mindig igyekezett a nyilvánosság előtt a lehető legszélsőségesebb álláspontot képviselni. Tűrhetetlen volt neki az a gondolat, hogy valaki az övéinél előrehaladottabb eszméket hangoztathatna. Kancsal szemei mintha mindig csak azt kémlelték volna, vajon nem előzte-e már meg valaki? Emellett azonban nagyon tudta. élvezni a jómódú élet előnyeit és senki sem terpeszkedett büszkébben autójában, mint ő.

Böhm és Kunfi meglátogatták börtönükben a lecsukott kommunistákat, Kun Bélát, Lászlót, Korvin-Kleint, Rabinovitsot, kik mind zsidók voltak. Elvtársakat állítottak a fogház élére, úgyhogy a szerepek egyszerre kicserélődtek, mert a bezárt kommunisták úgyszólván odahaza voltak börtönükben. Szabadon fogadhatták itt elvtársaikat és családjukat., de azért gondoskodtak róla, hogy a sajtó a közvélemény előtt tragikus hősöknek tüntesse fel őket.. Nemsokára a vezetők elfogatása után a nyomdászok, a betűszedők, a vasutasok, a vas- és fémmunkások és a Csepel-szigeti gyár kétezer alkalmazottja munkásszovjetet alakítottak. A kaszárnyákban Pogány József folytatta a propagandát, úgyhogy hamarosan sikerült keresztülvinnie a hivatásos tisztek elbocsáttatását és helyükbe a közemberek által választott parancsnokok állítását. Már akkor látni lehetett vörös karszalagos és halálfejes sapkájú katonákat. A munkanélküliek folyton növekedő csoportjai járták be a várost, forradalmi dalokat énekelve. Az utcákon és villamosokon nyíltan osztogattak kommunista röpiratokat. Az antiszemita egyetemi hallgatókat egy alkalommal felbérelt matrózok kiűzték gyűléstermükből és mindenkit megpofoztak, aki nem vallotta magát kommunistának. Végül a Károlyi-kormány, hogy ellensúlyozza Kun Béla és társainak elfogatását, elrendelte az ellenforradalmi szellemük miatt gyanúsak lakásának átkutatását, minek eredménye egy tábornok és egy püspök bebörtönzése lett.

Időközben a cseh, román és szerb csapatok folytatták előnyomulásukat. Károlyi folyton magyarázgatta Vix alezredesnek, hogy ha ez a megszállás tovább folytatódik, okvetlenül a bolsevizmus diadalára vezet, mert a kétségbeesett magyar hazafiak más megoldást nem találhatnak. A belgrádi francia vezérkar azonban nem törődött Vix alezredes kérelmeivel, sőt a Budán állomásozó spahikat is, kik pár héttel azelőtt Mackensent akarták elfogni, visszavonta onnan. Pár napra rá pedig a Legfelsőbb Tanács utasította Vix alezredest azon jegyzék átadására, mely a románoknak újabb száz kilométeres előnyomulást engedett meg.

Ha Vix alezredes nem hitte is, hogy ez a jegyzék a bolsevizmus kitörését törését fogja előidézni, mégis érezte időszerűtlen voltát. Ezért habozott még egy ideig és igyekezett időt nyerni. Belgrádba egy jegyzéket küldött, melyben kérte, hogy ha már okvetlenül át kell adni azt az ominózus jegyzéket, mely annyira megváltoztatja az eredeti szerződést, akkor legalább mást bízzanak meg ezzel. Károlyit pedig a folytonos bizonytalanság igen kellemetlen helyzetbe sodorta. Tudta, hogy az entente valami kellemetlen meglepetést tartogat számára, úgyhogy mindenfelé kapkodott mentő ötletek után. Kapóra jött neki ekkor egy fiatal zsidó fantasztikus tervezgetése. Ez a Kéri nevű újságíró, igazi nevén Krammer, nem régen jött haza Bernből. Típusa volt ő a zsidóknál oly gyakori hamis tehetségnek, melynek a külseje kápráztat, mint valami mozibejárat. Egy gyermekkori pajtása, kire azelőtt nagy benyomást gyakorolt, életéből egypár jellemző részletet mondott el nekem. Mivel eredete nem látszott neki elég fényesnek (egy zsír- és olajkereskedőnek volt a fia), elterjesztette barátai között azt a mesét, hogy nagyanyja Petőfi szeretője volt és hogy ő a nagy költő leszármazottja. Feltűnési viszketegsége viszont arra késztette, hogy magát visszataszító perverzitások áldozatául tüntesse fel. Valószínűleg sok igaz is volt undort keltő meséiben, mert például nem tudott egy szép. nőt megközelíteni, hogy bemocskolni vagy leköpni ne próbálta volna. Az ő szemeiben a pénznyerés vágya minden aljasságot megengedett. Mániája volt a kölcsönkérés. Mindenkit megvágott, még olyanokat is; kiket csak pár perc óta ismert., sőt idegen pincéreket is. Különben pedig elég tanult volt és hajlott a romantikára, ezért választotta szállásául egy régi kolostor maradványait., Budapest egyik legszebb helyén, a Margitszigeten, mely fölött a szent királyleány emléke lebeg. A hanyag fölényességet az előkelőség elengedhetetlen kellékének képzelte, s egyik főélvezetét abban találta, hogy újságjához mindig az utolsó pillanatban küldötte el a megígért cikket. A kihívó modort és az ellenmondásban való tetszelgést kell még megemlíteni ez irodalmi dandy jellemző sajátságai közül. Megtörtént például, hogy Németországot az egekig dicsérvén, egyik hallgatója túl akarta őt licitálni. Erre ő azonnal frontot változtatott és a germánokat a legnehézkesebb; legízléstelenebb és legdurvább népnek nevezte. A magyar mágnásokat hol a sárgaföldig lerántotta, hol pedig kifinomult előkelőségüket dicsérve, azt állította róluk, hogy a világ számára nélkülözhetetlen rothadási csirákat tartogatnak. Minden beszédében vagy írásában állandóan a nagyítás és torzítás hajlama jelentkezett. Csodálatos módon értette, hogyan lehet a legkülönbözőbb témákat minden meggyőződés nélkül mint szenvedélyt keltő valóságokat feltüntetni a közönség előtt.

Károlyi éppen az ilyen stílusú embereknek ugrott be legkönnyebben. Kéri eleinte csak pénzszerzés reményében forgolódott a hiszékeny és költekező mágnás környezetében. Sikerült is végül szert tennie egy jól fizetett berni kiküldetésre, mely nagyzási hóbortja kielégítésére bő alkalmat nyújtott. A legelőkelőbb hotelekbe szállott, a legjobb szabókkal készíttette ruháit, nagy lábon élt, leginkább gazdag hitsorsosok társaságában, olyannyira, hogy egy mágnás, – ki ennek tanúja volt, így ítélte meg az idők változását: „Ma a zsidók úgy élnek, mint a grófok, mi magunk pedig úgy tengetjük életünket, mint valamikor a zsidók.” Kiküldetésének olyképpen akart igazolást adni, hogy kétes értékű megfigyeléseiről terjedelmes jegyzékeket küldött Károlyinak, melyekben a lehető legfantasztikusabb módon írta le Európa és különösen Franciaország helyzetét. Tündöklő fecsegés formájában folyton bolseviki förgetegekről ábrándozott, melyek majd elsöprik az egész világot; jó vacsora után, vastag szivarfüstben szerkesztette meg mámoros fővel, délibábos jóslatait. Sohasem szokott érvekben szűkölködni, de ha mégis ilyeneknek fogytán volt, kedvenc szólásmódjához folyamodott: „Történelmileg igazolt tény, hogy…” Ezt a formulát oly gyakran használta, hogy társai, ha találkoztak vele, bosszantásból csak így üdvözölték.

Március 12.-én tért vissza Kéri Budapestre és itt élőszóval arról győzte meg Károlyit (még inkább, mint leveleivel), hogy egy szikra elegendő lesz Európa lángra lobbantására és hogy az ő kezében – mint egy új Attiláéban – van a vörös veszedelem ostora, melynek meghiúsításától függ az egész Nyugatnak a sorsa. Ezzel egyidőben az a kacsa is hitelre talált, hogy egy orosz hadtest útban van a szorongatott magyar kommunisták segítségére a Kárpátok felé. Stromfeld ezredes, a vörös hadsereg jövendő parancsnoka, Károlyinak e kósza híreket mint valódi tényeket adta elő, a képzeletbeli orosz hadsereget pedig ellenállhatatlan erőnek tüntette fel. A komikus ebben a dologban pedig az, hogy ugyanekkor az orosz népbiztosok az éhező lakosságnak azt regélték, hogy a magyarok óriási disznónyájakat hajtva maguk előtt, sietnek Oroszország élelmezésére.

Vix alezredes épp ekkor kapta meg a végleges parancsot a kérdéses jegyzéknek ultimátum formájában való átadására. Tíz nap alatt kellett a magyaroknak az abban foglaltakat végrehajtaniok. Nem tehetett egyebet, mint engedelmeskedni. Március 20.-án felment tehát Budára, a királyi várba, hogy a gyászos üzenetet átadja a magyar köztársaság elnökének. Mihelyt Károlyi megértette annak tartalmát, Vix alezredes jelenlétében összehívta a minisztertanácsot, hogy a kormány véleményét kikérje ez ügyben. A tanács egyhangúlag kijelentette, hogy nem vállalhatja a felelősséget olyan feltételekért, melyek elfogadhatatlan békét helyeznek kilátásba. Egypár miniszter, köztük különösen Böhm, olyan hevesen nekitámadt Vixnek, hogy ez végül kénytelen volt kijelenteni, hogy ő csupán egy jegyzék átadására és nem vitatkozásra kapott utasítást, mire el is távozott és magára hagyta Károlyit minisztereivel.

Milyenek lehettek ekkor Károlyi érzelmei? Bizonyára nagyon fájhatott neki, hogy megszűnt minden remény a millenáris Magyarország területi integritásának megtartására; és mélyen meg lehetett sértve, hogy az entente ennyire nem törődött vele és ilyen csúnyán jutalmazta meg országának különbéke-ajánlatát és önkéntes fegyverletételét.

De bizonyára nem túlzok, ha e pszichológiai találgatások alkalmával azt képzelem, hogy Károlyit ebben az áldatlan pillanatban egy bizonyos mámorérzés fogta el, mert most valóban olyan tragikus és váratlan eseménnyel állott szemben, amilyenekről egyszer Teleki grófnénak beszélt, s amelyek számára az élet egyetlen varázsát teszik. Az entente cserbenhagyta őt! Majd meg fogja ő mutatni neki, hogyan bosszulhatja meg magát! „Rá fogom zúdítania bolsevizmust az egész világra; nem bánom, ha beledöglik is Európa!” Tulajdon szavai ezek. Egy magyar népmese parasztjának haragja, tombolt benne, ki háza küszöbén állva szemléli, csendesen, látszólag nyugodtan, mint veri el szőlőjét a jég, majd a vihar elmúltával kifakad: „Most pedig, Uram Isten, idenézz: mit tudok én!”

Fogja a baltáját, kirohan a szőlőjébe és össze-vissza paskolja a még épen maradt tőkéket is… Károlyiból is kitört a düh és így kiáltott: „Most pedig meg fogja látni Európa, mit tudok én!” Fogta ő is a baltát, kiengedte börtöneikből Kun Bélát és társait, átadta nekik a hatalmat és ezzel pusztulásnak engedte át a még megmaradt Magyarországot is.

De a zsidók, akik eddig őt támogatták (mert a hűbérien Magyarországon még a forradalom kikiáltásához is mindig szükséges egy nagy mágnás-név), még azt a keserű elégtételt sem engedték meg neki, hogy az egyszeri paraszt módjára szabadon kitölthesse bosszúját. A március 20.-i forradalom is, mint nemrégiben az október 30.-i, mely őt a hatalomra emelte, egypár merész zsidónak a műve volt. Azon a napon az összes miniszterek lemondottak, egy részük azért, mert nem akarta elfogadni Magyarország megcsonkítását, másik részük pedig, mert elérkezettnek vélte az időt azon eszmények megvalósítására, melyekért titokban már régóta dolgozott.. Biztosak lévén most arról, hogy a hazafias felháborodás ürügyével magukkal ragadhatják az eddig ellenszegülő szocialista munkásságot, Böhm és Kunfi felkeresték börtönében Kun Bélát és megállapodtak vele a Tanácsköztársaság kikiáltásához szükséges utolsó sakkhúzásokban. A hadsereg autói, melyek felett Pogány rendelkezett, az éjszaka folyamán a különböző külvárosokból összeszedték a katona- és munkástanács tagjait. Reggel az így összegyűjtött csőcselék kikiáltotta a Magyar Proletárság Diktatúráját. Kunfi és Kéri ezek után azonnal elhagyták a gyülekezetet és siettek Károlyihoz, hogy a történteket bejelentve neki, lemondását kérjék. Ebben a pillanatban, midőn az annyira óhajtott hatalomról le kellett volna mondania., a törekvő mágnás egy kissé megszeppent. Kunfi egy percig még attól is tartott., hogy Károlyi el talál menni a tanácsba, hogy a szovjeteket rábírja elhatározásuk visszavonására. Kéri ekkor ellenmondást nem tűrő modorában kijelentette Károlyinak, hogy nincs módjában választani, mert már az egész város áttért a bolsevizmusra. Szinte hallom kedvenc mondását: „Történelmileg megállapított tény, hogy…”.

Micsoda gyönyörűség lehetett az egy Kérinek, hogy most megalázhatja ezt a nagy urat, kinek nemrégiben még kegyeit koldulta! Megszédítve, ha nem meggyőzve, Károlyi végül így felelt: „Legyen, amint akarjátok!” A két demagóg átment a szomszéd szobába és a következő kiáltványt szerkesztette meg:

„A magyar Néphez!

A kormány lemondott. Azok, kik a Nép akaratára támaszkodva a mai napig intézték az ország ügyeit, belátják most, hogy a dolgok ereje új irány felvételét teszi szükségessé. A termelés csak úgy lehet biztosítva, ha annak vezetését a proletariátus veszi a kezébe. Az ország gazdasági és külpolitikai helyzete kritikus állapotban van. A párizsi békekonferencia titokban elhatározta; hogy Magyarország legnagyobb részét katonai megszállás alá veti. Az itteni szövetségközi katonai misszió kijelentette, hogy ezentúl a demarkációs vonalakat politikai határoknak kell tekinteni. Világos célja ennek az intézkedésnek az, hogy országunkból a román határon küzdő orosz szovjet-hadsereg ellen hadműveleti bázist óhajtanak teremteni. A tőlünk elragadott területeket jutalmul akarják adni a cseh és román martalócoknak, kiknek segítségével a forradalmat legyűrni igyekeznek.

Én, a magyar Népköztársaság ideiglenes elnöke, a párizsi konferencia ezen döntésével szemben a Világ Proletárjaihoz fordulok segítségért és igazságért. Lemondok és átadom a hatalmat a magyar proletárság Diktatúrájának.”

Mikor elkészültek e kiáltvány megszerkesztésével, Kéri és Kunfi visszatértek Károlyihoz. Ekkor két magántitkárja, Simonyi és Gellért Oszkár (szintén zsidók) voltak mellette. Főúri nemtörődömség, lelkiismeret furdalás, avagy az utolsó pillanatban érzett megbánás volt-e az oka? – Károlyi nem volt hajlandó saját kezűleg aláírni a kiáltványt. Simonyit bízta meg ezzel. Ez a négy zsidó vetett véget a magyar Népköztársaságnak, belefojtván a törekvő mágnásba ambíciójának utolsó rezdüléseit is.

Kunfi és Kéri alig hagyták el a palotát, a magyar köztársaság volt elnöke már megbánta tettét és vissza szerette volna vonni lemondását, de már késő volt! A kiáltványt már felolvasták az összegyűlt tanácsoknak és a rádió már szertevitte a világ négy tája felé:

Egy órával később Kun Béla és társai diadalmenetben vonultak ki börtönükből. Csak másnap reggel (mert sztrájk miatt az újságok két napig nem jelentek meg) tudta meg Budapest lakossága a történteket. A város falai tele voltak nagy plakátokkal, melyek Károlyi lemondását és a proletárdiktatúra kikiáltását híresztelték. Más falragaszok pedig az ostromállapotot adták tudtul. Tilos volt minden gyülekezés. Valamennyi üzletet zárva kellett tartani, mert azonnal megkezdődtek a leltározások. Csak az élelmiszerüzletek, trafikok, papírkereskedések, patikák és drogériák nyithattak ki. Tilos volt mindenféle szeszes ital árusítása. S a refrain minderre: halálbüntetés, azonnali kivégzés.

A meglepett és megszeppent közönség az utcán aggódó szemmel olvasta a vörös plakátokat és minden megjegyzés nélkül sietett tovább dolgára. A bankok és középületek előtt már vörös őrök állottak. A város képe különben alig változott. A villanyosokban azonban a kalauzok már „elvtárs”-nak szólították az utasokat, ami abban az országban, hol a címkórság meglehetősen kifejlődött, felette különösen hangzott.

Kun Béla és társai, kik egy negyedórán belül a börtönből a miniszterelnökségi palotába jutottak, intézőbizottsággá alakultak és magukat népbiztosoknak nevezték ki. Kun Béla Garbai Sándornak engedte át az elnökséget, ki teljesen színtelen ember volt és keresztény lévén, azt az előnyt biztosította, hogy személyével leplezhette a kommunista mozgalom szemita jellegét. Huszonhat népbiztos közül ugyanis tizennyolc zsidó volt. Hallatlan arány, ha elgondoljuk, hogy Magyarországon huszonegy millió lakosra csak másfél millió zsidó esik. Ez a tizennyolc ember vette kezébe a bolseviki kormányzat vezetését; a többi csak stafázs volt: róluk azt beszélték Budapesten, hogy csak azért vették be őket a zsidó köztársaság tanácsába, hogy legyen, aki szétossza a rendeleteket a sábesz szent napján is, tökéletesen hasonlítván e tekintetben a zsidó háztartások azon keresztény cselédjeihez, kik péntektől szombatig a „Mózes törvénye” által tiltott házi teendőket végzik. Kun Béla szerényen megelégedett a külügyi népbiztosi címmel. E naiv ravaszkodásnak azonban senki sem ment lépre. Az Árpádok, az Anjouk, a Hunyadiak és Habsburgok dinasztiája után most Izrael adott királyt Magyarországnak.

Nem minden zsidó kommunista. De az ő közreműködésük, gyűlöletük nélkül nincs kommunizmus.

(Jobbik.gondolat alapján szerk)