Szent Lukácstól két terjedelmes szentírási könyv, egy Evangélium és az Apostolok Cselekedetei birtokában vagyunk, ennek ellenére jóformán semmit nem tudunk meg közvetlenül az íróról. Igazi evangélista, aki nem önmagáról, hanem a világ Üdvözítőjéről akar beszélni, hogy minden istenszerető lélek megtudhassa, mennyire igaz mindaz, amire az Egyház tanította.

A kolosszeieknek írt levél záradékából tudjuk Lukács eredeti foglalkozását, mert Szent Pál ezt írja: „Köszönt benneteket Lukács, a kedves orvos” (Kol 5,15).

Az Apostolok Cselekedeteiben olyan részletekkel találkozunk, amelyekből joggal tételezzük fel, hogy Lukács Antiochiában nőtt fel és orvosként is ott működött. Nagyon tájékozott ugyanis a városban és az antiochiai keresztények körében. Így például a diákonusok kiválasztásánál felsorolja a hét nevet, és az utolsónál hozzáteszi: „Miklós, az antiochiai prozelita.” Ugyanígy, amikor az Úr Jézusról szóló örömhír terjedését beszéli el, Antiochiánál hosszabban időzik.

Megemlíti, hogy Ciprusra és Föníciába is eljutott az Evangélium, de Antiochiáról tíz versen át beszél: Először néhány ciprusi és firenzei férfi jött Antiochiába, de velük volt a Szentlélek, és a magvetésük termékeny talajra hullott. Ekkor Jeruzsálemből Barnabást küldték el, aki látván a nagy lehetőséget, elment és megkereste Tarzuszban Pált. Ketten egy álló évig működtek Antiochiában. „Először itt nevezték a tanítványokat keresztényeknek!” Majd próféták jöttek -- az egyiket Lukács név szerint is ismeri: Agabusz -- és éhínségről jövendöltek, ami be is következett (11,20--30). A tizenharmadik fejezet elején ismét Antiochiáról beszél, ahol több próféta és tanító is működött. A tanítók közül Barnabáson és Pálon kívül még hármat név szerint ismer: „a Nigernek nevezett Simon, a kirenei Lucius és Manaén, aki Heródes tejtestvére volt”. És Lukács tudja azt is, hogy Antiochiából indult a pogányok misszionálása, mert itt történt, hogy a Szentlélek kiválasztotta Barnabást és Sault, és azok elindultak a pogányok közé.

Minden jel arra mutat, hogy a pogány ifjú, Lukács Barnabás és Pál tanítványaként ismerkedett meg az evangéliummal, majd a foglalkozásából, orvos mivoltából adódó pontosság- és hitelesség- igénytől hajtva, a Szentlélektől vezérelve útra kelt, hogy utánajárjon mindannak, amit Krisztusról hallott. Meg is tette, és találkozhatott még a Szűzanyával, továbbá az egykori tanítványokkal, gyógyult betegekkel, vakokkal, talán Lázárral is. A gyűjtött anyagból -- valószínűleg már Szent Pál mellett működve -- összeállította az evangéliumot, amelyben van néhány jellegzetesség a másik három evangéliummal szemben.

A pogány Lukácsra is (mint Mátéra) nagy hatással van az a felismerés, hogy a próféták jövendölései szerint Sionból jön a törvény, és Jeruzsálemből sugárzik szét az egész világra az üdvösség. Simeon hálaimájában felcsendül az egyetemesség gondolata -- ezt az imát csak Lukács írta le az evangélisták közül: „Ez a Gyermek világosság a pogányok megvilágosítására és dicsőség a te népednek, Izraelnek!” (2,32) -- és az apostolok küldetésében válik teljessé, mert ők valóban az egész világra elvitték az evangéliumot.

Amikor az első missziós útról Pál és Barnabás visszatért Antiochiába, beszámolójuk lényege annak elbeszélésében állt, hogy „Isten általuk a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját” (ApCsel 14,27). Ebből a beszámolóból aztán nagy vita kerekedett, mert a mózesi törvény mellett kardoskodók azt követelték, hogy a pogányokat előbb tegyék zsidóvá a körülmetéléssel, s csak utána lehetnek keresztények, mert nekik is végig kell járniuk az Ószövetség előkészítő iskoláját. A döntést e kérdésben a Jeruzsálemi Zsinat hozta meg, felmentvén a pogányokat e kötelezettség alól. A vita heve azonban Lukács leírásából ma is jól érezhető (15. fejezet).

Külön Lukács mellett szóló jel -- mégpedig arról árulkodik, hogy ő a szerzője az Apostolok Cselekedetei című könyvnek, s hogy Szent Pál munkatársa volt --, hogy egyszer csak ő, aki az evangéliumot végig szemlélőként, mindig harmadik személyekről mondta el, és az Apostolok Cselekedetei első részében ugyanígy beszélt, a tizenhatodik fejezetben váratlanul többes szám első személyben szólal meg: „Troászban tengerre szálltunk, és egyenesen Szamotrákiába tartottunk...”, és hét verset mond el így, aztán mintha elszégyellné magát, gyorsan visszatér a harmadik személyben történő elbeszélésre.

Azt már Szent Pál leveleiből tudjuk, hogy fogságában ott van az apostol mellett, közvetlenül a vértanúsága előtt is: „Démász elhagyott a világ kedvéért és Tesszalonikába ment, Krescensz Galáciába, Titusz meg Dalmáciába. Csak Lukács van velem” -- írja Szent Pál Timóteusnak (2Tim 4,11).

A hagyomány úgy tudja, hogy Szent Pál vértanúsága után Achájában, Dél-Görögországban működött püspökként, majd valószínűleg Patara városában ő is vértanú lett. Maradványait 357-ben vitték Konstantinápolyba.

A közvetetten birtokunkba került történeti adatokat a hagyomány és a legenda körülvette a maga gyöngyeivel. Egyéb szentírási helyekkel is összefüggésbe hozták Szent Lukácsot, így alakult ki az az elképzelés, hogy egyike volt a hetvenkét tanítványnak -- jóllehet biztos, hogy földi életében nem látta az Urat.

A másik elgondolás szerint egyike a két emmauszi tanítványnak, akik közül az egyiket, Kleopást megnevezi evangéliumában, a másik nevéről hallgat, s ez lenne ő maga.

Végül voltak olyanok is, akik azonosíthatónak vélték az Apostolok Cselekedetei idézett helyén szereplő Kyrenei Luciusszal. De mindezek csak feltételezések, amelyeket bizonyítani nem lehet.

Azt ellenben nem véletlenül mondja a hagyomány, hogy Lukács orvos létére festő is volt. Neki tulajdonítják a római Maria Maggiore- bazilikában őrzött Mária-képet. Sőt, azt mondják, hogy megfestette Jézus arcát is. Ezért a festők védőszentjeként tisztelik. Ennek annyi az alapja, hogy a Szűzanyáról a legtöbbet és a legszebben Lukács beszél, s így, ha nem is ecsettel, de képet rajzol róla.

Ünnepét az egész Egyház október 18-án üli. A római naptárban a 9. század óta szerepel.(Forrás: katolikus.hu)

JOBBIK GONDOLAT