2010. február 26. Kultúra

Február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján a vörös diktatúrák valamennyi áldozatára emlékezünk. Becslések szerint hazánkban 1989-ig százmillió halt ember életébe került a marxi-lenini „új ember” megteremtése. Magyarországon az első kommunista kísérletre 1918-1919-ben került sor. A vörös diktatúráról, annak Károlyi-féle előzményeiről a kortársak közül sokan megírták tapasztalataikat. A leghíresebb – és a legismertebb - mű ezek közül kétségtelenül Tormay Cecile naplóformában megírt Bujdosó könyve. Az alábbiakban egy mára már elfeledett – s 1945 után tiltólistára tett – könyvecskére szeretném felhívni a figyelmet. (Cionnácizmus történelmi múltja.)

1919-ben, a kommün bukása után jelent meg dr. Domonkos József műve: Rablók barlangjában. Alcíme: Hangok a zsidó diktatúra idejéből. A mindössze 80 oldalas füzet – Tormay művéhez hasonlóan - naplóbejegyzéseket tartalmaz, külön címmel ellátott fejezetekre bontva. Ennek a műnek néhány részletét osztom meg – több folytatásban – az olvasóval (a szöveget a magyar helyesírás mai szabályaihoz igazítottam).

„Budapest, 1919. június 30.

Új rabszolgaság

’Mi lenne, ha a falusi elöljáróságok, melyek parasztjainkat oly sok rossztól óvták meg, bármely okból pusztulásra jutnának, - mi lenne, ha ezeket a felszabadult parasztokat, kik oly tapasztalatlanok és oly kevéssé tudnak a kísértésnek ellenállni, és akiket épp a falusi elöljáróság gyámolított, elárasztanák a zsidók, - mi lenne akkor? Akkor egyszerűen megsemmisülnének, abban a pillanatban mindent elveszítenének: minden vagyonuk, minden erejük már másnap a zsidók kezeibe menne át, és akkor elkövetkeznék egy korszak, melyet nem csupán a jobbágyság idejével lehetne összehasonlítani, hanem a tatáruralommal is.’ (Dosztojevszkij: A zsidókérdés)

Dosztojevszkij, a világhírű orosz írónak, az ő paraszt honfitársaiért aggódó s jövőbe látó lelkének az idézett szavakban foglalt jóslata valóra vált. A nagy orosz író honfitársai már szenvedik a valóra vált jóslatnak jobbágyságról, tatáruralomról szóló teljes súlyát. És ennek a jobbágyságnak, ennek a megjósolt tatáruralomnak járma alatt görnyed most már a zsidó diktatúra igájába fogott magyar föld népe is. Sőt amikor ezt az igába hajtott magyar népet látjuk, azt kell mondanunk, hogy Dosztojevszkij is tévedett, mert ez az állapot, melybe a zsidó diktatúra a magyar föld népét juttatta, több, súlyosabb a jobbágyságnál, a tatáruralomnál, ez egy új rabszolgaság!

1848 előtt, a jobbágyság korában milyen is volt a földmívelő nép állapota Magyarországon? Ugyebár, a jobbágy a földesúr irányában bizonyos szolgáltatásokra (tized) és szolgálattételekre (robot) volt kötelezve. Ezektől eltekintve szabadon rendelkezett munkája termékei felett, személyes szabadságot élvezett, s örökjoga volt földje fölött. És mit látunk ma? Azt, hogy a mezőgazdasági proletár s a zsidó diktatúra jóvoltából vele egy színvonalra lecseppent, földnélküli Jánosokká vált földesurak és kisbirtokosok állapota nem hasonlítható az 1848 előtti jobbágy állapotához, mert ez a mostani állapot semmivel sem különb az ókori rabszolgaságnál!

A zsidó diktatúra rabszolgájának nincs személyes szabadsága. Ha nem törődik bele állapotába, ha elkeseredésében ki mer fakadni az új földesurak ellen, a Szamuely vérebeinek harmincadjára jut. A zsidó diktatúra rabszolgájának nincs az általa megművelt földhöz semmi jussa, munkája termékeivel sem rendelkezik, miként a római rabszolga, ő is mindent urai számára szerez. Munkája termékeiből csak a gabona és egyéb elsőrendű élelmiszer szűkösen megszabott fejadagja az, mely neki megmarad. Minden egyéb a munkaadóé.

És ki ez a munkaadó? Ma már megfelel erre a kérdésre a legutolsó szovjet elemi iskola akármelyik tanulója is: a tanácsköztársaság! De hát kik ennek a tanácsköztársaság című részvénytársaságnak a főrészvényesei, az igazgatói, cégjegyzői? A szovjet iskola tanulója mélységesen hallgat; megfelelünk hát mi: zsidók, zsidók, zsidók! A zsidó népbiztosok és ezeknek bérencei, akiket a tanácskongresszus című zsinagógában folyó év június 21-én egyik gazdájuk, Vágó népbiztos ’elvtárs’ ily szavakkal uszított a parasztságra: ’gúzsba kell kötni kezét-lábát, a diktatúra erejével kényszeríteni arra, hogy szolgálja a tanácsköztársaságot’. (Helyeslés és taps.)

Íme, így valósult meg Magyarországon Dosztojevszkij jóslata egy új rabszolgaság formájában.
Az ókori rabszolgaság megdőlt. Megdöntésében a főérdem a kereszténységet illeti. Vajon képes lesz-e a kereszténység még egyszer döntő harcot vívni a rabszolgaság, az új rabszolgaság ellen??”
(Dr. Domonkos József: Rablók barlangjában – Hangok a zsidó diktatúra idejéből. Bp., 1919. 33-36. o.)

Dr. Domonkos József 1919-ben megjelent könyvének alábbi naplóbejegyzése egy temetés kapcsán mereng el a „zsidó demagógoktól elbolondított” keresztény magyarok felelősségén. Azoknak a felelősségén, akik „ennek a sokat vérzett, sokat szenvedett szegény Magyarországnak sírásóivá csaptak fel”. Nemcsak kordokumentum, ma is – figyelembe véve az elmúlt húsz év hazai históriáját - tanulságos olvasmány.

„Budapest, 1919. július 1.

A sírásókhoz

Tegnap, a zsidó diktatúra 18 halottjának parádés temetését követő napon, a Kerepesi úti temető egyik sírásójával beszélgettem. Amikor ez a derék magyar ember a beszélgetés során meggyőződött arról, hogy előttem fejvesztés kockázata nélkül adhat kifejezést érzelmeinek, feltárta előttem hazájáért dobogó szívének minden keservét, bánatát! Elpanaszolta többek közt, hogy ott volt a 18 vörös katona temetésén is, s beszédét így fejezte be: ’16 volt köztük keresztény, és egy pap sem volt ott a sírjuknál, kettő volt köztük zsidó, és 5 rabbinus gajdolt a sírjuk mellett. Hát, uram, ez komiszság!’

Megismétlem az egyszerű sírásó szavait, és azt mondom én is: ez komiszság volt!

És most ellenállhatatlanul ide sorakoznak s feleletre várnak a következő kérdések. Miért nem volt a 16 keresztény koporsója mellett egy pap sem, és miért volt a két zsidóé mellett öt rabbinus? Hívtak-e, küldtek-e, oda parancsoltak-e papokat ahhoz a 16 és ahhoz a két koporsóhoz, vagy nem? S ha hívták, ha küldték, ha oda parancsolták őket: ki hívta, ki küldte, ki parancsolta őket oda? S ha hívták, ha küldték, ha oda parancsolták őket, miért nem jelentek meg a 16 keresztény koporsója mellett is? S ha nem hívtak, nem küldtek, ha nem parancsoltak oda papokat, miért és ki nem hívta, miért és ki nem küldte, miért és ki nem parancsolta oda őket ahhoz a 16 koporsóhoz? Miért? Miért?

Mindezekre a kérdésekre adandó válaszok maguk is érdekesek és tanulságosak lehetnének, de e pillanatban ezeket a válaszokat megszerezni nincs módomban.

Ahelyett tehát, hogy a fölvetett kérdéseket tovább hánytorgatnám, a Kerepesi úti temető sírásója szavainak hatása alatt hozzátok fordulok kommunista magyarok, hozzátok fordulok, Magyarország, a szülőanyátok sírásóihoz! Hozzátok fordulok, sírásó magyarok, akik minden emberi érzést levetkőzve, arcotok egyetlen izmának megrándulása nélkül húztátok fel a legelső fára a papotokat, hitsorsosaitokat, honfitársaitokat, rokonotokat, jó barátaitokat, jótevőiteket, ha a zsidó diktatúra úgy parancsolta.

Hozzátok fordulok, sírásó magyarok, akik zsidó demagógoktól orrotoknál fogva vezetve virtusnak tartottátok a templomkerülést, papjaitok kigúnyolását, egyházatok, vallásotok megcsúfolását, a felekezetnélküliséggel, a vallástalansággal, istentagadással való hetvenkedést, s közben nem vettétek észre, hogy a ’hecckáplánokról’, a ’csuhásokról’ a keresztvizet is leszedő népbolondító hecc-apostol, midőn lelépett a falu templomterén vagy a szakszervezetben fölállított sörös hordóról, s kezeit dörzsölve megelégedéssel konstatálta, hogy ti, buta gajok ismét bedőltetek neki, a sikerrel végződött agitációs előadásról sietett a zsinagógába, s ott az első sorban, a leghangosabban kiabálta Jehova nevét!

Mert jól jegyezzétek meg, ti zsidó demagógoktól elbolondított sírásó magyarok, hogy a zsidó nem lesz vallástalan, a zsidó nem lesz istentagadó még akkor sem, ha annak vallja magát. Az istentagadást, a vallástalanságot hirdető istentagadása, vallástalansága csak színlelés, színészkedés, csak eszköz arra, hogy az ostoba, a hiszékeny keresztényt a hitétől megfossza, a vallásától, az Istenétől eltántorítsa!

A zsidó szereti a maga Istenét, a maga vallását, a maga fajtáját és csakis őket, mindenekfelett őket szereti. Minden más nép fölé helyezi a maga fajtáját, Jehovának ezt a választott népét, mely szerinte uralkodni van hivatva az egész világ felett, minden nép felett. És amikor a zsidó ateistának vallja magát, még akkor is a maga Istenének, a maga vallásának, a maga fajtájának, a világuralomra törő zsidóságnak teljesít szolgálatot, mert példát, ragadós példát ad a gojoknak, mert tudja, hogy ezzel csak a kereszténységnek árt, annak a kereszténységnek, mely a szeretet vallását hirdeti, amely még az ellenséget is szeretni tanítja. Pedig a zsidó hecc-apostolok az ellenkezőt akarják, ők azt akarják, hogy a keresztények gyűlöljék egymást, halálosan gyűlöljék egymást, s a gyűlölettől elvakítva honfitársaik, hitsorsosaik, sőt az édes testvérük gyilkolásától se riadjanak vissza, mert a számra kisebb zsidóság ma még csak így, egyedül csak így képes uralkodni a számra túlnyomó kereszténység felett.

Látjátok, sírásó magyarok, amikor eljött a zsidó diktatúra korszaka, nem a zsidók, ti voltatok azok, kik tüntetve szakítottatok meg minden közösséget egyházatokkal; nem zsidók, ti voltatok, keresztény magyarjaim, akik újszülött gyermeketektől még a keresztvizet is elvontátok, a papot még elhunyt hozzátartozóitok koporsója mellől is eltiltottátok, s büszkék voltatok rá, dicsőségnek tartottátok, hogy a ’Népszava’ s a ’Vörös Újság’ ’Gyermekavatás’ és ’Nem kell pap’ című rovatában szerepelhetett a nevetek.

Látjátok, sírásó magyarjaim, amellett a két zsidót magába záró koporsó mellett öt rabbi emlegette Jehova nevét, s ugyanott afelett a 16 keresztényt magába záró koporsó felett Pollák, Mauner, Haubrich elvtársak – ugye, jól csengő fajmagyar nevek? – és Gárdos Mariska elvtársnő hangoztatták még egyszer a gyűlölet – és nem a keresztény szeretet – szavait. ’Hiéna ellen hiéna! Mi is úgy fogunk küzdeni a huligánokkal szemben, mint a hiéna: kérlelhetetlenül és irgalmatlan erővel!’ A francia kommün jelszavát idézve így beszélt Gárdos Mariska, ez a nőstény hiéna, a zsidóság bőréért a saját bőrét vásárra vitt 16 keresztény sírjánál.

Az öt rabbi amenjeinek elhangzása után sírba bocsátott két koporsó halottja nyugodtan várhatja a Messiást. Ők megtették kötelességüket, ők tudják, hogy a maguk fajának a védelmében estek el a harc mezején; de alhatnak-e nyugodtan, várhatják-e nyugodtan sírjukban az ítélet órájának elérkezését, annak a minden halottakat feltámasztó harsonának megszólalását a nőstény hiéna ’elvtársnő’ gyűlöletet hirdető szitkozódása mellett sírba bocsátott 16 koporsó halottai, s mindazok a már sírba szállott vagy még az élet útjait járó keresztény magyarok, akik azzal a tizenhattal együtt hazájuk, ennek a sokat vérzett, sokat szenvedett szegény Magyarországnak sírásóivá csaptak fel?!

Sírásó magyarok! A zsidó fajtól, annak a nőstény hiénának szavaitól belém plántált fékezhetetlen vágy kél bennem, hogy az elkeseredés és a gyűlölet vért forraló szavainak záporát és mennyköveit zúdítsam fejetekre! De nem. Nem teszem. Bármily nehezemre esik, magamba fojtom a gyűlölet kitörni kész áradatát, hisz magyarok vagytok, s mint magyaroknak, mint keresztényeknek a katolikus ének szavait idézem: ’Keresztények sírjatok.’ Sírjatok….. Sírjatok!

(Dr. Domonkos József: Rablók barlangjában – Hangok a zsidó diktatúra idejéből. Bp., 1919. 37-44. o.)

(hun.hir.hu alapján szerk.)