2010. június 7. Kultúra

Az első világháború során a lövészárkokban suttogó propagandaként terjesztett, szabadkőműves páholyokban kidolgozott pacifista propaganda egyenesen elvezetett az őszirózsás forradalmon és a patkánylázadáson át a kilencven évvel ezelőtt ezen a napon történtekhez.

Ezúttal Nyékhegyi István 1945-ben bezúzásra ítélt kitűnő tanulmányát (A Trianont előkészítő hazaárulások leleplezése. Bp. 1938. Budai Bernwallner József kiadása) adjuk közre e folyamat részleteiről, különös tekintettel az 1918. november 3-án aláírt Páduai Fegyverszüneti Egyezményre és Károlyi Mihály külföldi diplomatákat is félrevezető tevékenységére.

A Trianont előkészítő hazaárulások leleplezése

»Nem akarok kitérni arra, hogy ugyanakkor, amikor a magyar baka oroszlánként küzdött az összes frontokon, amikor csapataink minden vonalon ellenséges területen állottak, idehaza egymásután jelentek meg mind gyakrabban és gyakrabban azok a közvélemény megmételyezésére törekvő cikkek, amelyek mindenfelé a kishitűséget terjesztették a lelkekben. Nem akarok pellengérre állítani egyes olyan sajtóorgánumokat, amelyek oly nagy örömmel adtak helyt hasábjaikon ezeknek a frontbomlasztó közvéleményeknek, hirdetvén a harctereken, vitézül verekedő magyar katonáinknak, hogy itthon feleségük, gyermekeik éheznek, rongyokban járnak, hogy ezzel a galád hazugsággal a családjáért aggódó apát, magyar csapatokat demoralizálják, amely újságvállalatok nagyszerűen értettek ahhoz, hogyan kell megteremteni az összeköttetést a szabadkőművesség aranyhídja segítségével az üzlet szemmel tartása mellett azokkal a hatalmasságokkal, amelyek lesben állottak zsákmányra éhes szemmel, mikor foszthatják ki gyáván, minden kockázat nélkül a népek országútjára kitett, gúzsba kötött, tehetetlenül vergődő, ezer sebből vérző hajdani Nagy Lajos Magyarországát, amelynek partjait valamikor három tenger nyaldosta.

Nem akarok azon újságközleményekre még csak gondolni sem, amelyeket tízezerszámra szórtak le csapataink fölött a harctereken s amely az első lökést adta meg, hogy a magyar baka eldobja fegyverét, megtagadja az engedelmességet és hazaszökjön, mert nem akart idegen érdekekért harcolni, nem akarta családját bizonytalanságban hagyni.

Nem beszélek a hírhedt, magukat felekezet nélkülieknek valló zsidó főiskolai hallgatókból összetoborzott Galilei Kör szégyenletes, az általános felfordulást gondosan és fáradhatatlanul előkészítő gonosz munkájáról, mert nem akarok fájó sebeket érinteni, nem kívánom a múlt szellemeit még azzal sem kitüntetni, hogy felidézésükkel háborgassam lelkiismeret-furdalást sem érző isteni nyugalmukat.

Ellenben bizonyítani kívánom a Páduában 1918. november 3-án az entente hatalmak és az Osztrák-Magyar Monarchia között kötött fegyverszüneti szerződés 3. pontjával (Protocole des conditions d’Armistice entre les Puissances et Associèes Allièes et l’Autriche-Hongrie), hogy Magyarország történelmi határainak megváltoztatására a szövetséges és társult hatalmak sohasem törekedtek, bizonyítani kívánom, hogy a megkötendő béke alapjául ez a páduai Diaz-féle fegyverszüneti szerződés szolgált volna, amelyről Franchet d’Espéray is tudott és ennek ismeretében utasította el magától a tárgyalást kérő Károlyi Mihály vezetése alatt előtte megjelent magyar küldöttséget, mint akinek nincs arra felhatalmazása a párizsi legfelsőbb haditanácstól, lévén attól egyedül Diaz tábornok megbízva azzal, hogy a monarchia és annak össze ellenségei között megkötendő fegyverszünetet perfektuálja, hogy a Páduában létrejött megállapodást felrúgó újabb egyezményt kössön. Természetesen, amikor Károlyiék nem tágítottak és kifejezetten hangsúlyozták, hogy a szövetséges és társult hatalmak részére önkéntes jogfeladással a páduai szerződésnél sokkal kedvezőbb feltételek felajánlását hozzák magukkal, volt kész Franchet d’Espérayt ezzel a szánalmas excursióval szóba állani nem tudva megállni, hogy Károlyiék előtt nyíltan is ne nyilvánítsa irányukban érzett mélységes megvetését, amikor azok hazaárulásukról tanúbizonyságot tettek.

Most, kereken 20 esztendő leforgása után, amikor nemcsak a velünk barátságban álló Olaszország, hanem Anglia, sőt Franciaország illetékes tényezői is tudatában vannak annak, hogy a Magyarországot feldaraboló békeszerződés a legszörnyűbb igazságtalanságok egyike volt, mert a trianoni szörnyűséget a leggaládabb félrevezetések, a tényeknek tudatos meghamisítása szülték, alkalmasnak vélem arra az időt, hogy az ismertetendő bizonyítékoknak, mint megfelelő konkrét jogalapnak felhasználásával a békeszerződések revízióját szorgalmazzuk a Tokio-Berlin-Róma-Belgrád tengely jogos igénybevétele mellett, amelynek következményeként Jugoszlávia barátságát is fokozottabban tapasztalhatjuk.

Bizonyítani kívánom, hogy a legszörnyűbb sorozatos és tervszerű hazaárulások juttattak el bennünket arra a gyászos lejtőre, amelyen fokról fokra süllyedtünk lefelé mindaddig, amíg Horthy Miklós nem vette kezébe Szegeden a nemzeti hadsereg fővezérletét és hogy nekünk azokkal a hazaárulókkal semminemű érdekközösségünk nincsen, akik mindennemű emberi érzésből kivetkőzve, Károlyi Mihály, Kun Béla és társai név alatt garázdálkodtak a nemzeti ugaron, béklyóba verve minden szabad megmozdulást és pusztították a nemzet erkölcsi birtokállományát, magukat önként felajánlották külső ellenségeink szolgálatába, akik őket emiatt nyíltan megvetették, mégis felhasználták a kedvező lehetőségeket, hogy megszállhassanak egy ezer esztendős történelmi múlttal rendelkező államot, szétdaraboljanak egy ideális geográfiai egységet, amelyet a Kárpátok koszorúja övezett, amelynek folyamrendszere egyenesen predesztinálta területeinek megtartására, ahol azonban felborult a belső rend, megszűnt minden erkölcsi felfogás, amely hazaárulásokban élte ki magát és így veszedelmet jelentett a környező államokra is.

A magyarsággal semminemű érzelmi közösségben nem álló érdektársaság, amely bitorolta a hatalmat minden jogalap nélkül, felrúgva a történelmi múltat, a csőcselék szabad prédájává engedve mindent, ami annak előtte szent volt, sutba dobva az ezer éves hagyományokat, a magyar alkotmányt, a Szent Koronát, csak a maga pünkösdi királyságának emelt oltárokat és nem törődött azzal, ha utána az özönvíz nyeli el a magyar népet.

A szövetséges és társult hatalmak a kommunista veszedelmet lokalizálandó, Európa közepére a változott magyarországi helyzet folytán, ellentétben előző felfogásukkal, a kis entente nyomására belementek most már abba, hogy csapataikkal azok megszállják az ország legnagyobb részét.

Most pedig átadom a szót Ajtay József ny. közigazgatási bírónak, aki a „Magyarság” karácsonyi számában „Franciaország és a trianoni kényszerbéke” cím alatt megjelent feltűnést keltő cikkében a következőket mondja:

„Közeledünk két évtizedes évfordulójához annak a merényletnek, amelyet a monarchia, de különösen Magyarország feldarabolásával a Párizs környéki békeszerzők nemcsak Magyarországgal és Ausztriával, nemcsak a józan ésszel és az elemi igazsággal szemben, de a Duna-medence népei, Európa békéje, sőt saját jól felfogott érdekük ellen is elkövettek. Hogyan és miért történhetett ez a hihetetlen szörnyűség? Kinek milyen része volt az elkövetett bűnben, hogyan és miért zuhantunk bele a trianoni szakadékba, amelynek mélységéből még mindig nem tudunk kimozdulni? Minderre a magyar közvélemény szabatos, tárgyilagos, világot derítő választ ma sem tud kapni. Nincs, aki a történettudós tárgyilagosságával, a nemzet őszinte tájékoztatásának szükségétől áthatottan, világos, összefüggő, egységes képet tárna elénk, feldolgozva azt a rengeteg hivatalos, félhivatalos anyagot, számtalan naplójegyzetet, emlékiratot, ami azóta e kérdésre vonatkozóan a külföldön nyilvánosságra került.

Mintha a magyar közvélemény nem is kívánná a könyörtelen igazság felderítését, mintha attól tartana, hogy a fátyol fellebbentése a történtekről megfosztaná a gondolkodásában mélyen gyökeret vert illúziók narkotikumától, amelynek bódító hatása alatt eddig oly kényelmesen ölbe tett kezekkel, lelkiismereti furdalásoktól nem riogatva várhatta a nagy csodát: a trianoni szörnyítélet feloldását, a nagy pör újrafelvételét és az igazságos jóvátételt. Vajon nem attól félünk, hogy minden mélyebb betekintés a trianoni rejtélybe az önmagunk előtt eddig gondosan rejtegetett hibáinkra, mulasztásainkra, sőt bűneinkre is fényt derít, nem csak a másokéra: és ezeknek végzetes szerepét vetíti elénk abban a tekintetben, hogy ellenséges szomszédaink a párizsi béketárgyalásokon miért arathattak oly könnyű győzelmet felettünk és miért fonhattak olyan hurkot nyakunk köré, amilyet éppen akartak? Talán nem akarjuk látni mindezt, mert „mea culpa”-ra kényszerítene és nem engedné többé, hogy egyszerűen és kizárólag Wilson, Clemenceau vagy Lloyd George nyakába varrjuk a trianoni bűnt. Kizökkentene a tétlen csodavárásból, az igazság önmagától való győzelmébe vetett hitből és arra serkentene, hogy a múltnak tanulságai – bármily keserűek is – levonjuk, mulasztásainkból és hibáinkból okuljunk és most már világosan látó szemmel cselekvően próbáljunk kiemelkedni a trianoni szakadékból. A múltnak leplezetlen ismeretére nekünk, sanyarú sorsban vergődő trianoni magyaroknak van leginkább szükségünk, ha nem akarunk továbbra is egy helyben topogva, elsorvadni a trianoni mélység fenekén.

Legtöbben és a legtöbbször Franciaországot okolják a ránk szakadt szörnyű csapásért. Kizárólag Clemenceau-nak, a francia tigrisnek műve volt – ezt hangoztatják – Magyarország könyörtelen feldarabolása és részeinek prédául dobása Franciaország éhes kis csatlósainak. Ugyanezt hirdetik másrészt a kisantant részéről is, mondván, hogy „Trianon Franciaország műve és így francia érdek és egyben erkölcsi kötelesség is Trianont minden áron fenntartani. Aki tehát revíziót mer követelni, az beleütközik a kontinens legerősebb államának szuronyerdejébe.” Mindezt sokan megerősítve látják azzal is, hogy az elmúlt két évtized alatt a legmerevebben Franciaország ragaszkodott a trianoni és Saint Germain-i status quo fenntartásához. A hivatalos francia külpolitika valóban ezt cselekedte, amint erre éppen a Magyarság mutatott rá ismételten leplezetlen nyíltsággal, a legélesebben elítélve a francia érdek szempontjából is érthetetlen és a legnemesebb francia hagyományokat egyenesen megcsúfoló azt a magatartást, amely különben a legkiválóbb független szellemű francia írók, publicisták és politikusok részéről is számtalanszor részesült megbélyegző bírálatban. (Daniélon, De Monzie, Desthieot, Tisseyre, Fabra-Luce, Morhard, Margueritte, De Bonnefon, Dupuis, Esray, Dami, Barthelémy, Donmerque, Gobron, Labradelle, Roux, Debons, Pozzi, Allizé, De Vienne, Flandin stb.)

A ma már elhibázottnak felismert, főképpen Prágából irányított háború utáni hivatalos francia külpolitikának ez az iránya, mint a békekötések után tanúsított magatartás azonban természetszerűen nem döntheti el azt, hogy valójában milyen szerepe, milyen része volt Franciaországnak Trianon előkészítésében és létrehozásában, és vajon milyen érdek irányította ebben az eljárásában? Ezt különállóan kell megvizsgálni, ha tisztán akarunk látni ebben a szenvedélyek által elhomályosított kérdésben, ami nélkül jövő külpolitikánk helytelen irányba tévedhet.

A háború előtt a francia külpolitika nem volt barátságtalan a monarchiával, illetve Magyarországgal szemben. Párizsban tisztában voltak a túlnyomó részben szlávok és magyarok által lakott Habsburg-monarchia nagyfontosságú ellensúlyozó hivatásával a terjeszkedésre és hatalmi célok felé törő, egységes és hatalmas német birodalommal szemben. Nem feledték el, hogy az 1870–71. évi német-francia háború idején a rokonszenv Bécsben és Budapesten egyaránt szinte ösztönszerűen Franciaország felé fordult, és csak Oroszország fenyegető magatartása (amely a Bismarck és Gorcsakov között létrejött titkos megegyezés következményeként jelentkezett), valamint a cseheknek és délszlávoknak orosz biztatásra történt monarchiaellenes tüntető megmozdulása intette óvatosságra és a semlegesség mellett való állásfoglalásra a monarchia akkori felelős vezetőit, elsősorban Andrássy Gyula gróf akkori miniszterelnököt. A nagy német győzelem után a magyar képviselőházban a függetlenségi párt és a vármegyék élesen tiltakoztak Elzász-Lotharingia Németországhoz való csatolása ellen, mint amely európai háború mérges magvainak elhintésével fenyegetett.

A francia közvélemény csak akkor kezdett elhidegülni a monarchia és Magyarország iránt, amikor az egyre nyomasztóbbá váló orosz veszedelemre való tekintettel kénytelenek voltunk szoros, de kifejezetten csak defenzív jellegű szövetséget kötni Németországgal. A Quai D‘Orsayn azonban ezután is változatlanul a régi külpolitikai elvet vallották, hogy az európai egyensúly és a Duna-medence önállóságának biztosítása érdekében fel kellene találni ,,Ausztria-Magyarországot”, ha nem volna már feltalálva.

A háború folyamán is voltak olyan mozzanatok, amelyek világosan arra mutattak, hogy a monarchia változatlanul defenzív háborús céljai nem esnek egybe a hadi sikerek által felajzott német imperialista elgondolásokkal, és hogy a monarchia halálos birkózása csupán Oroszországgal és balkáni szövetségeseivel, nem pedig Franciaországgal folyik. Különösen a cári Oroszország összeomlása után eszméltek rá még jobban a Quai d‘Orsay-n, hogy most már fokozottabb mértékben szükség lesz a monarchia Duna-völgyi ellensúlyozó szerepére az orosz hatalom kiesése folytán. Beneš és Masaryk emlékiratai keservesen panaszolják, hogy kezdetben mily nehézségekbe ütközött monarchiaellenes propagandájuk az erősen gyökeret vert hivatalos francia felfogás miatt, amely az osztrák-magyar monarchia fennmaradását – a német hatalmi törekvések ellensúlyozása szempontjából – elsőrendű francia érdeknek tekintette. Majdnem internálták a francia érdekbe ütközőnek ítélt monarchiaellenes irányban működő cseh emigránsokat. Ezeknek nagyon ügyesen, szívósan és megtévesztő taktikával kellett dolgozni, míg sikerült a monarchiát, különösen pedig Magyarországot a francia közvélemény és hivatalos körök előtt, mint a német hatalmi törekvések legkészségesebb segítő társát befeketíteni.

A hivatalos francia köröknek a monarchia szerepéről vallott régi felfogását a cseh emigránsoknak a háború folyamán még nem sikerült megingatni. Kétségtelenné teszi ezt, hogy amikor 1918 október havában Andrássy Gyula gróf, a helyzet rendkívüli veszedelmességét felismerő új közös külügyminiszter, svájci megbízottja útján megindította a külön béke kötésére irányuló bizalmas tárgyalásokat, Clemenceau és Foch sürgős választ kértek svájci bizalmi emberük, illetve a monarchia akkori követ-helyettese, De Vaux útján arra nézve, hogy a monarchia vezetői Trieszt meghagyásának biztosítása mellett – milyen területi veszteséget vélnek elviselhetőnek a monarchia fennmaradásának veszélyeztetése nélkül. A tárgyalások fonala azonban még a válaszadás előtt elszakadt a Károlyi-kormány uralomra jutása következtében. Ugyancsak a monarchia fenntartásának szükségességére valló hivatalos francia felfogásról tesz tanúbizonyságot a francia félhivatalos Le Temps-nak 1918. október 31-i számában, a monarchiával folytatott és a háború befejezését jelentő páduai fegyverszünet hírével kapcsolatban megjelent vezércikk, amely nyilvánosan a Quai d‘Orsay határozott utasítására óva inti a francia békeszerzőket minden olyan területcsonkítástól, amely az európai hatalmi egyensúly szempontjából oly fontos szerepet betöltő monarchia fennmaradását veszélyeztetheti. (,,Elérkeztünk ahhoz az órához, amikor győ-zelmünk olyan félelmetes következményekkel járhat, amelyek egész jövőnkre ránehezedhetnek. Ha még időt vesztegetünk ... a vihar elviszi a dunai konföderáció terveivel együtt a Habsburgok minden koronáját.”)

De mindezeknél perdöntőbb bizonyítékot szolgáltat a francia hivatalos körök monarchiabarát álláspontjáról maga a Diaz-féle páduai fegyverszüneti szerződés és a párisi legfelsőbb haditanácsnak ezt véglegesen megállapító ülésén lefolyt vita. Történelmünknek ez a nagyon fontos mozzanata, minden részletében és valamennyi hivatalos adat felhasználásával, tehát, valamely hiteles magyar diplomáciai kiadvány formájában mindmáig megírva és közzétéve nincs. És az sincs hivatalos adatok alapján kellően tisztázva, hogy miért nem tette ezt a Magyarországra nézve rendkívül előnyös szerződést magáévá – két kézzel kapva utána – Károlyi Mihály kormánya? Vajon ez nem arra mutat-e, hogy itt takargatni való van, hogy itt megdöbbentő dolgok homályban hagyásáról van szó talán egyenesen azért, hogy a magyar közvélemény ne vehessen tudomást arról a valóságról, amelyből súlyos és igen kellemetlen következtetéseket vonhatna le. Egyetlen forrás, amelyből egyet-mást, erről a Diaz-féle fegyverszüneti szerződésről meg lehet tudni, néhai Nyékhegyi Ferenc tábornoknak saját elhatározásából és hazafias sugallatából született, 1922-ben napvilágot látott könyve. Nyékhegyi résztvevője, tehát közvetlen fül és szemtanúja volt ennek a történelmi jelentőségű fegyverszüneti tárgyalásnak, és közvetlenül folyt be a szerződés létrehozásában is. A rendelkezésére álló hivatalos adatokat tárta honfitársai elé. Könyvének előszavában ez a kijelentés ragadja meg nagy erővel a figyelmet: "A nemzetnek joga van hozzá, hogy megismerje hazaáruló megrontóinak aljas szereplését; követelni kell, hogy napfényre derüljön a rejtélyes homály, amely a tényállást (a Diaz-féle szerződés tekintetében) most még sűrű ködként takarja, és a legkíméletlenebb megtorlással kell lesújtani az ország e gyűlölt kufárjaira.”

Nyékhegyi tábornok szenvedélyes kitörése teljes mértékben megérthető, ha pragmatikusan összeállított, hivatalos adatokon nyugvó könyvét – egyre fokozódó megdöbbenéssel és felháborodással – végigolvassuk. Ezek a kemény szavak jogosan irányulnak Károlyiék példátlan lelkiismeretlensége és kalandor szelleme ellen; hiszen ők voltak azok, akik a páduai fegyverszüneti szerződést, amely jogalapot és módot nyújtott volna arra, hogy Magyarország teljes épségben, de mindenesetre jóval csekélyebb területi veszteséggel ússza meg a háború szerencsétlen befejezését, léha módon egyszerűen félretolták és ehelyett erőnek erejével az antantbarátsággal kérkedő Károlyi-kormány maga akart külön fegyverszüneti szerződést kötni az antant hatalmakkal, mint a teljesen független Magyarország képviselője. Ez utólag meg is történt éspedig példátlanul megalázó körülmények között Belgrádban, ahol Károlyi Mihály gróf Franchet D‘Espéray francia tábornokkal olyan ,,katonai konvenciót” kötött, amely a páduai fegyverszüneti szerződés ,,kiegészítőjeképpen” lerontotta az eredetileg létrejött megállapodásnak Magyarországra nézve rendkívül előnyös rendelkezéseit, és megnyitotta az ország régi határait az oláh és szerb csapatok előtt, egészen a Maros vonaláig terjedő terület megszállása céljából.

Károlyiék utólag vakmerő hazudozásokkal és a páduai szerződés eltüntetésével próbálták szörnyű és végzetes bűnüket leplezgetni. Azt igyekeztek elhitetni, hogy a páduai szerződés egyáltalán nem vonat-kozott Magyarországra, hanem kizárólag Ausztriára, és csak az Olaszország felé eső délnyugati frontra; ennélfogva Károlyiék kénytelenek voltak a déli frontra vonatkozóan a hiányt Belgrádban pótolni.
A Nyékhegyi könyvében olvasható szószerinti szövege a páduai szerződésnek azonban minden pontjában ellene mond ennek a megtévesztésre szánt ferdítésnek. Mindenütt kifejezetten ,,Ausztria-Magyarország”, vagy ,,Osztrák-Magyar Monarchia”, mint egész szerepel szerződő fél gyanánt. Sőt a belgrádi ,,katonai egyezmény” is, amely tehát kifejezetten nem ,,fegyverszüneti szerződés”, az ,,antant-hatalmak és Ausztria-Magyarország között megállapított fegyverszüneti feltételeknek Magyarországra való alkalmazása tárgyában” címet visel. A trianoni békeszerződés is, mint a Magyarországgal való ellenségeskedés megszüntetésének és a Magyarországgal való béke-tárgyalások megindításának alapokmányára, a páduai szerződésre hivatkozik. Sehol sincs nyoma annak, hogy az antant a legtávolabbról is gondolt volna arra, hogy az általa aláírt páduai fegyverszünetnek érvényét Magyarországra és a déli balkáni frontra vonatkozólag kétségbe vonja. Ezt – ellenkezőleg – botor módon a Károlyi kormány tette meg, felrúgva a monarchiát, épp úgy, mint utóbb a királyság ősi intézményét és üres frázisokkal ,,független Magyarországot” akart mindenáron játszani, amelynek ,,semmi köze Ausztriához”. És tette ezt éppen akkor, amikor állami függetlenségünk már előbb meg-született, és többé nem a függetlenségünk, hanem egyenesen Magyarország léte vált vitássá. Egyenesen kierőszakolta a belgrádi találkozót és a külön tárgyalást, amely az önmagát lefegyverző Magyarországra nézve csakis a végzetes ,,katonai egyezményre” vezethetett.

A páduai szerződés az Olaszországnak átengedendő délnyugati területek kivételével mindenütt a monarchia határát jelölte meg demarkációs vonal gyanánt.

A páduai fegyverszüneti szerződés 3. pontja akként intézkedik, hogy az ,,Ausztria-Magyarország által megszállott minden terület kiürítendő” és csak a délnyugati részen határoz meg olyan és pedig osztrák területre eső ,,vonalat, amely mögé az osztrák-magyar csapatoknak vissza kell vonulni”, tehát csakis az így kiürített osztrák területet kellett átengedni az antant csapatok által való megszállásra. Weber tábornoknak, az osztrák-magyar megbízottnak hivatalos érdeklődésre az antant megbízottja, Badoglio tábornok erre vonatkozólag kinyilvánította, hogy ,,a montenegrói és szerb harctereken, valamint Romániával, Ukrajnával és Lengyelországgal szemben a jelenlegi birodalmi határ alkotja a kiürítésnél tekintetbe veendő demarkációs vonalat. Íme tehát, a páduai fegyverszüneti szerződés az osztrák-magyar monarchiát csupán az olaszoknak átengedendő területek tekintetében állította befejezett tények elé, csak ezt a területet kívánta csapataival legott megszállni, egyébként a monarchiát – és ebben Magyarországot – teljes egészében érintetlenül hagyta, a béketárgyalásokra bízva a továbbiak tekintetében való döntést. A szerződés 1. pontja húsz hadosztály fenntartását engedélyezte Ausztria–Magyarországnak a 3. §-ban megállapított határain belül, ami a háború végén igen tekintélyes haderőt jelentett, teljesen elegendő a belső rend fenntartására.

Hogy ez mily tudatosan a monarchia fenntartásának célzatával történt – ami különben Wilson eredeti programjának is megfelelt –, ezt teljesen kétségtelenné teszi a versaillesi legfelsőbb haditanácsnak a páduai fegyverszüneti szerződés feltételeinek megállapítására vonatkozó tanácskozása. Ezen résztvett Visnics, a szerb kiküldött is, aki a 3. pont rendelkezésétől eltérőleg, amely – a délnyugati részt kivéve – mindenütt a monarchia határát jelölte meg demarkációs vonalnak, ismételt felszólalásokkal azt akarta elérni, hogy az osztrák-magyar csapatok a monarchiához tartozó valamennyi délszláv területet is ürítsék ki, és engedjék át szerb megszállásra. Ezt a követelést Clemenceau ismételten határozottan visszautasította, sőt Lloyd George ama közvetítő indítványához sem járult hozzá, hogy a szerb csapatok legalább Bosznia-Hercegovinát szállhassák meg arra való tekintettel, – hogy e területeket szlávok lakják, és ezek különben is nem régóta tartoznak a monarchiához. Clemenceau azonban hajthatatlan maradt, nem engedve meg, hogy megszállással bevégzett tények teremtes-senek az Olaszországnak szánt délnyugati részek kivételével és ragaszkodott ahhoz, hogy a területi igények elbírálása tekintetében majd a békekonferencia döntsön, bevégzett tények által nem korlátozva.

A francia vezető körök azonban – a fentiektől kitűnően – hiába igyekeztek a monarchiát és annak keretében Magyarországot lehetőleg óvni és fenntartani, mint a jövőben fokozottabb mértékben szükségessé váló ellensúlyozó hatalmi tényezőket a keleti expanzióra törekvő Németországgal szemben. Mindhiába, mert a Károlyi-forradalom megadta a kegyelemdöfést a monarchiának, a ,,nem akarok katonát látni” jelszóval űzött defetista politika pedig, valamint a belgrádi szégyenletes ripacsexpedíció hatalmas rést ütött Magyarország területi épségén, beengedve a Maros vonaláig és annak nyugat felé való folytatásáig a szerb és oláh megszálló csapatokat. Az októberi forradalom és Károlyiék szörnyű kormányzati műkedvelősködése Magyarországra nézve valósággal öngyilkosságot jelentett.

De még nem volt vesztve minden, hiszen az antant, különösen pedig Wilson, erkölcsileg kötve volt a háború alatt fennen hirdetett elvekhez: a nemzetiségi alapon történő államalakításhoz, valamint a népek önrendelkezési jogához. Erre való tekintettel kezdetben szerényebbeknek mutatkoznak területrablásra fölvonuló szomszédaink igényei. Amilyen mértékben azonban összeomlott és zuhant lefelé Károlyi Mihályék politikai mezítlábasainak és kalandorainak uralma alatt Magyarország, úgy vált egyre vakmerőbbé, és mohóbbá az antant kis szövetségeseinek hiéna-étvágya, és gyöngült egyre jobban a győztes nagyhatalmak ellenállása. Mutatják ezt a béketárgyaláson felmerült és egyre terjedelmesebbé váló országcsonkító tervezetek hosszú sorozata. Kezdetben például Clemenceau nem is akart komolyan tárgyalni a románok területi igényeiről, utalva az általuk a központi hatalmakkal kötött bukaresti békére, amellyel Románia kivált szövetségesei kötelékéből, és így a vele szemben vállalt kötelezettségek érvénytelenekké váltak. A csehek igénye is eleinte csak a túlnyomórészt tótok által lakott néhány északnyugati megyére vonatkozóan számít-hatott kielégítésre.

Ebben a bizonytalan helyzetben csehek, románok és szerbek egyaránt minél nagyobb területek megszállására törekedtek az önmagát lefegyverzett, tehetetlen és bomladozó Magyarországgal szemben, hogy így majd nehezen mellőzhető befejezett tények elé állíthassák a tulajdonképpeni döntésre hivatott békekonferenciát. Károlyi Mihályék végzetes uralmukat legvégül azzal tetézték be, hogy a hatalmat átadták a kommunistáknak. Ezzel Magyarország – ahelyett, hogy támaszpontként kínálkozott volna a győztes nyugati nagyhatalmak szemében, a német imperializmus ellen irányuló elgondolásaik, azaz egy új Duna-völgyi politika és gazdasági alakulat létrehozása számára – ellenkezőleg, egyenesen veszedelmes kommunista fertőző góccá gennyesedett, amelyet épp ezért tanácsos volt minél kisebb területre zsugorítani össze. Így vált éhes szomszédai szabad prédájává az álfüggetlenséggel hivalkodó, de önmagát egyre jobban lezüllesztő Magyarország. Hangsúlyozottan azért engedték át a nagyhatalmak a rutének által lakott északkeleti Kárpátokat, és így veszett el annak lehetősége, hogy közös határunk legyen az újjászülető Lengyelországgal, és hogy jövő politikánkban a testvér lengyel nemzetre támaszkodhassunk.

De ellenségeink értették a módját annak is, hogy a monarchia megsemmisüléséért aggódó francia államférfiakat megnyugtassák. Sietve önmagukat kínálták fel a pángermánizmussal szemben sokkal erősebb és megbízhatóbb gát gyanánt, mint amilyet az erről a hivatásáról amúgy megfeledkezett Ausztria és Magyarország lehető fenntartása jelenthetett volna. Épp ennek a szerepnek betöltése érdekében szomszédaink minél nagyobb és minél erősebb államokká való fejlesztésüket kérték a békekonferenciától, elsősorban a német imperializmus kérdésében legjobban érdekelt Franciaországtól. Clemenceau jobb keze a béketárgyalásokon André Tardieu, a későbbi miniszterelnök, az 1921-ben kiadott ,,La Paix” című munkájában a francia részről felhangzó rendkívül heves támadásokra azzal igyekszik mentegetni a monarchia és különösen Magyarország esztelen szétdarabolását, hogy mindkettő ,,second brillant”-ja (kitűnő segítőtársa) volt Németországnak és azzal próbálja a franciák előtt elfogadhatóvá tenni. Szerbia, Románia és Csehország szertelen felduzzadását, hogy ,,ezzel sikerült a jövőre nézve kimondani a halálos ítéletet a Kelet felé irányuló minden német hatalmi törekrésre.” Hogy milyen humbug volt ez, a későbbi fejlemények nagyon hamar igazolták.

A zárt ajtók mögött titokban folyó béketárgyalásokon elbukott a monarchia fenntartásának képviselet nélkül maradt ügye, és vele szoros kapcsolatban bukott el Magyarországnak kétségtelen igazsága is, amely – bár elvi és erkölcsi szempontból vitathatatlan volt – a döntésre hivatott győztes nagyhatalmak szemében nem jelentett olyan súlyos érdeket, hogy ezért a kis szövetségesek által teremtett területi ,,befejezett tények”-nek utólagos megváltoztatását érdemes lett volna erőszakolni. A trianoni szerződésnek a francia törvényhozás két házában lefolyt ratifikációs vitája, amely szószerinti szövegében magyarul máig sincs kiadva, világot vet a vezető francia államférfiak igazi felfogására a trianoni országcsonkításra vonatkozóan és arra a felháborodott tiltakozásra, hogy ebben a teljesen helytelenül megoldott kérdésben a francia kormány befejezett tények elé állította a törvényhozást. Lesújtóbbnál lesújtóbb ítéletek hangzanak el 1921. június 1-én – tehát jóval a trianoni szerződésnek részünkről történt elhamarkodott előírása és törvénybeiktatása után – a francia képviselőházban a trianoni szörnyűségek ellen. Egymásután mondják el éles filippikájukat Daniélou, aki épp ezért mond le felháborodva az előadói tisztről, Paul-Boneour, a későbbi külügyminiszter, M. Morgaine, M. Moulet, Wetterlé abbé képviselők. Kicsendül Morgaine beszédéből az a tétel, hogy ha a trianoni szerződést külön lehetne figyelembe venni, akkor azt már a küszöbről vissza kellene utasítani.

A javaslat második előadója, M. Guernier, volt miniszter valósággal keservesen küszködve keresi az érveket a trianoni szerződés védelmére. Maga is vitákra okot adónak ismeri el a szlovák területnek Csehországhoz való csatolását, a bolsevista veszedelemmel szemben indokolja, hogy Ruténföldet Csehország védelmére bízzák, a Millerand-féle kísérőlevélnek a határvonal technikai megállapítását túlhaladó ratifikációkra kiterjedő jelentőséget tulajdonít, elismerve, hogy a békeszerződésben megjelölt határok nem mindenütt felelnek meg teljesen a néprajzi és gazdasági követelményeknek. Briand, az akkori miniszterelnök és külügyminiszter azt mondja: ,,A trianoni szerződés nem tökéletes, ennek ellenkezőjét legkevésbé én állíthatom. Hogy a határok némileg önkényesen vonattak meg, ki kételkednék abban? Elegendő a térképre nézni és követni a határ vonulását – amely különben is nem teljesen végleges, – hogy legott tisztába jöjjünk azzal, hogy ez a határ nem juttatja érvényre az igazságot”. Hetven olyan francia képviselő akadt, aki ellene szavazott Trianon ratifikációjának, köztük Vincent Auriol, Dormoy, Buisson, Paul-Boncourt, Léon Blum, Mistral, Moutet.

A francia szenátus még határozottabban fordult szembe a trianoni elhibázott békeművel az 1921. július 11-én tartott ülésében M. de Alonzie szenátor, többszörösen volt miniszter, olyan elítélő beszédet mondott tisztán a francia érdek szempontjából, hogy ennél lesújtóbbat magyar ember sem mondhatott volna. Ezt támogatták Lamarzelle, Francois Albert szenátorok és mások felszólalásai. De Monzie nagy jelentőségű indítványt nyújtott be, amelyet a következő szenátorok írtak alá: Lamarzelle, Lubersac, Schrameck, François Albert, De Jouvenel és Bourgeois tábornok. Az egyhangúlag elfogadott indítvány szerint a szenátus felszólítja a kormányt, hogy ,,még határmegállapító bizottságok munkálatainak befejezése előtt terjesszen elő jelentést azokról a követelményekről, amelyeket tapasztalni lehet a különböző békeszerződéseknek Közép-Európára történt alkalmazásánál.” Ezt azzal okolta meg De Monzie, hogy a trianoni és Saint-Germain-i békeszerződésekkel kapcsolatban csak a jelentés beérkezése után – az ügy teljes ismeretében – vállalhatják a francia szenátust terhelő felelősséget a háború, vagy a béke művéért. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a francia szenátus csak feltételesen járult hozzá a trianoni szerződéshez, és miután a kívánt jelentést még mindmáig nem terjesztették eléje, a francia szenátus tulajdonképpen máig sem vállalt véglegesen felelősséget az aggályosnak tartott trianoni békeszerződésért.

Említsük-e még a Paléologue kísérletét, hogy az elhibázott Duna-völgyi francia politika kerekét visszafordítsa, Károly király kétszeri visszatérését, amely mögött a külföld Briand kezét és bíztatását vélte felismerni, a kisantant célzatos megalakulását Trianon és Saint-Germain változatlan fenntartására a francia próbálkozásokkal szemben is, kiváló francia írók, politikusok, publicisták felvonuló szakadatlan sorát mind a mai napig, akik végzetes hibának bélyegzik a monarchia, de különösen Magyarország feldarabolását, ezt az – Anatole France szavai szerint – öngyilkos francia őrültséget. Mindez kétségtelenné teszi, hogy nem francia érdek, és nem alaposan megfontolt, mindenrészében végiggondolt francia elhatározás szüleménye volt Trianon, hanem a zárt ajtók mögött a francia törvényhozás mindkét külügyi bizottsága meghallgatásának teljes mellőzésével, idegen befolyások alatt, hamis adatok alapján történt végzetes ballépés, valóságos bűn minden jogosult érdek ellen, amelyet – egy volt francia miniszter szavai szerint – amilyen könnyen és akadálytalanul lehetett elkövetni, olyan végtelenül nehéz és roppant akadályokba ütközik utólag jóvátenni.

Rejtély, homály borítja ma is Trianont, amelyet elsősorban nekünk kellene minden igyekezetünkkel felderíteni. Mert önmagunkat veszítjük el, ha a nagy tragédia után vakságra ítéljük szemünket, és balga illúziók foszló ködképét hajszolva, nem akarunk eljutni a leplezetlen való igazság megismeréséhez.

Boldogult nagybátyám, Nyékhegyi Ferenc tábornok nem tudta túlélni az eseményeket, lelke mélyén ott rágódott a keserű fájdalom, nemcsak tanúja, de részese lévén a magyar történelemnek, és fiatalon, 51 éves korában örökre lehunyta szemét. A jó Isten is úgy akarta, hogy személyemben őrzője legyek azoknak az eseményeknek is, amelyet már megírni nem tudott. Könyve kiadásában is felkérésére tevékeny részt vettem, de sok mindenre vonatkozólag világosságot derítenek a Károlyi-féle hazaárulási per iratai is, amely monstre törvényszéki tárgyalások alkalmával boldogult nagybátyám szerepelt koronatanúként. Az ő vallomásai alapján hozta meg ítéletét a magyar bíróság, a fővádlott Károlyi Mihály távollétében.

Néhai nagybátyám ismételten hangoztatta előttem annak idején, hogy az eredeti iratokat, amelyek Magyarország területi integritását mondották ki, és amelyeket kötelességszerűen adott át Károlyi Mihály külügyminiszterének, Diener Dénesnek, nevezett elégette, nehogy kézzelfogható bizonyítékok szólhassanak minden képzeletet felülmúló gazságuk mellett. Elpanaszolta, hogy akkor, amikor Páduából hazajövet az olasz hadvezetőség szalonkocsit bocsátott rendelkezésére és a svájci határig olasz tisztek kisérték végig, megadva a szokásos tiszteletet Magyarország képviselőjének, a magyar határon szuronyos baka várta ezzel a durva felszólítással: ,,Le a sapkarózsával.” Azt is tőle tudom, hogy amikor Badogliotól, mint egyedüli magyar megbízott külön megkérdezte, hogy Magyarországra nézve, mely terültetek az irányadók, nevezett olasz vezérkari főnök-helyettes azonnal telefonérintkezésbe lépett a Versailles-ban székelő legmagasabb haditanáccsal, amely kifejezetten azt a választ adta, hogy demarkációs vonalként Magyarország történelmi határai az irányadók. Csak ennek előrebocsátásával tudjuk megérteni Franchet d’Espéray vezénylő tábornoknak Károlyi Mihály és társaihoz intézett ezen szavait: ,,Vous étés tombé si bas?” Hát önök ilyen mélyre süllyedtek?, amelyet a legnagyobb megvetés hangján fejezett ki lovaglóostorával csapkodva, pislákoló mécses mellett, kis sötét lyukban fogadva és még arra sem méltatva őket, hogy székkel kínálja meg ezt a társaságot, kinyilvánítani akarván, hogy ez a hazaáruló társaság más fogadást nem érdemel.

De lássuk magát a Diaz-féle fegyverszüneti szerződést, melynek szó szerinti szövegét nagybátyám könyvében olvashatjuk. Ezen történelmi jelentőségű könyvében többek között ezeket mondja: ,,November elsején páduai szállásunkon, a Villa Giusti kastély első emeleti tárgyalótermében az ott összegyűlt bizottságunk előtt megjelent Badoglio tábornok, Diaz főparancsnok helyettese egy vezérkari ezredes és tolmács kíséretében, s kölcsönös bemutatkozás után átnyújtotta nekünk a szárazföldre vonatkozó feltételeket. Badoglio tábornok ugyanakkor megemlítette, hogy a fegyverszüneti feltételeket Párizsból közölték táviratilag és így, bár ezek nagy vonásokban véglegeseknek tekinthetők, a teljes hiteles szöveget, melyet futár hoz Párizsból, csak 2-án kapjuk meg.”

A fegyverszüneti feltételek 3. pontja írja elő a kiürítendő területeket, melyek magyarázataként kinyilvánította Badoglio tábornok, hogy a montenegrói és szerb hadszíntéren, valamint Romániával, Ukrajnával és Lengyelországgal szemben a jelenlegi birodalmi határ képezi a kiürítésnél tekintetbe veendő demarkációs vonalat. Magyarországra nézve a régi határok az irányadók, tehát az országhatárok. Ezen szerződést ,,Les plénipotentares sousignés, dument autorisés, déclarent approuver les conditions susinduquées.” (A szükséges felhatalmazással rendelkező alulírott hatalmak képviselői elfogadottnak jelentik ki a fenti feltételeket) szövegű záradékkal F. Ten. Gen. Pietro Badoglio tábornok, a jelenlegi marsall és Addis-Abéba hercege, az olasz vezérkar főnökének akkori helyettese, Magg. Gen. Scipioni Scipione, Colonn. Tullio Marchetti, C’olonn Peitro Gazerra, Colonn. Pietro Maravigna, Colonn. Alberto Pariani és Cap. Vasc. Francesco Accini szabályszerűen aláírták 1918. november 3-án francia nyelvű szövegezésben az entente hatalmak képviseletében, az Osztrák-Magyar monarchia nevében Weber gyalogsági tábornok, Schneller vezérkari ezredes, herceg Liechtenstein fregattkapitány, Nyékhegyi ezredes, Zwierkowski korvettkapitány, báró Seiller vezérkari alezredes és Ruggera vezérkari százados.(L. Nyékhegyi Ferenc: ,,A Diaz-féle fegyverszüneti szerződés, a páduai fegyverszünet” címen személyes tapasztalatok és hiteles okmányok alapján összeállított munkáját.)

Idézem Weber gyalogsági tábornoknak Páduából november 2-án kelt, a monarchia hadsereg-főparancsnokságához intézett rádiogrammját: ,,Az olasz hadsereg-főparancsnokságnak e pillanatban vett közlése szerint az olasz vezérkar főnöke, Diaz, az entente és társult hatalmaktól megbízást kapott, hogy Ausztria–Magyarország összes harcvonalain a fegyverszünetet megkösse. A vezérkar közlése szerint esetleges osztrák–magyar fegyverszüneti bizottságokat a Balkánon vagy a román fronton nem fogadnának, az itt kötött fegyverszünet tehát Ausztria–Magyarország összes frontjaira kihatással bír.”

Weber gyalogsági tábornok – nagybátyám könyvének tanúsága szerint – november 3-án délután 3 órakor, az egybegyűlt osztrák-magyar és olasz fegyverszüneti bizottság előtt a következő nyilatkozatot tette: ,,A cs. és kir. Hadsereg-főparancsnokságnak reám ruházott jogán kijelentem, hogy a Conseil superieur de guerre-nek Versaillesben 1918. október 31-én megállapított fegyverszüneti feltételeit a hadsereg-főparancsnokság nevében elfogadom.” A hadsereg-főparancsnokság nevében Arz vezérkari főnök, op. titkos 2150. sz. AOK. alatt november 4-én a következő rádiogrammot intézte Weberhez: ,,A magyar kormány Weber gyalogsági tábornokot nem ismeri el a fegyverszüneti tárgyalások közös megbízottjaként, miután Ô Felsége elismerte Ma-gyarország függetlenségét. Csak a viszonyok súlya alatt és nehogy a maga okozta késleltetés a fegyverszüneti tárgyalások lezárását befolyásolja, adja beleegyezését ahhoz, hogy Weber gyalogsági tábornok Magyarország érdekeit is képviselje.

Boldogult nagybátyám a fegyverszünet ismertetése után könyvében ezeket írja: ,,A fegyverszünet megkötése után osztrák társaimmal szemben mindenesetre megelégedett öröm vett rajtam erőt, mert hiszen Ausztria megcsonkítása mellett Magyarország területi egysége biztosítva volt.” De már útközben az újságokból értesültem arról az érthetetlen és indokolatlan kirándulásról, amelyet Károlyi, annak ellenére, hogy a hadsereg-főparancsnokság a Páduából küldött rádiogrammokról a magyar kormányt állandóan informálta. Belgrádba tervezett, Budapest fellobogózását tehát legkevésbé sem találtam időszerűnek és rögtön sejtettem, hogy itt az országot félrevezetik és a nemzetet becsapják. Ezen meggyőződésem mindjobban megérlelődött bennem, midőn a hivatalos fórumok elzárkóztak előlem, s a nekik kellemetlen páduai fegyverszünetről mit sem akartak hallani. Nagy nehézségek árán jutottam az akkori hadügyminiszterhez, Albert alezredeshez s bár ő felháborodással vett tudomást a fegyverszüneti pontozatoknak őt igen meglepő tartalmáról és az utasítása, alapján minden részletre kiterjedő jelentésemet nagy érdeklődéssel karolta fel, az összkormány céltudatos gonoszságán alapuló fait accomplit megváltoztatni ő sem tudta. November 15-én kötötték meg a sorsunkat megpecsételő belgrádi katonai egyezményt, amelynek Károlyiék által oly gondosan elhallgatott szövege a páduai fegyverszüneti szerződés határozataival összehasonlítva, kellőképpen feltárja és dokumentálja Károlyinak és elvetemült társainak égbekiáltó bűntényét, amelyet nemzetünkkel szemben elkövettek. Az akkor számottevő tényezők előtt állandóan hangsúlyoztam – folytatja Nyékhegyi tábornok – a Páduai fegyverszünetnek egyedüli jogos voltát, szemben a belgrádi katonai egyezménnyel, amelyet minden igyekezetemmel meg akartam ingatni. Ezek folytán tehát magához kéretett Diener Dénes, a külügyek akkori bitorlója s a reá és kormányára oly kellemetlen irataim egy részét tőlem kölcsönkérte. Az iratokat azonban sokszoros utánjárásom dacára sem tudtam tőle visszakapni. Minthogy azonban ezen ellopott iratok másolatát sikerült megszereznem, így módomban áll a páduai fegyverszünetet hiteles okmányok alapján a legrészletesebben meg ismertetni. Ezekből a közvélemény megtudhatja, milyen másként alakult volna ki minden, ha a békét ezen alapon, nem pedig a nemzetünk vesztét okozó belgrádi katonai egyezmény alapján kötöttük volna meg.

Jómagam is, aki közvetlen közelről figyelhettem nagybátyám szörnyű tépelődéseit; a történtek után nem tudtam hová lenni a gondolattól, hogy elveszthetjük az ezeréves határokat. Közeledett az időpont, amikor a győző hatalmak a legyőzött nemzetek meghallgatása nélkül ülnek össze, hogy azután határozataikat tudomásulvétel végett közöljék, mint békeparancsokat. A háború folyamán Párizsban megalakult a lengyel nemzeti tanács és ennek folyományaként Lengyelország a béketárgyalásukon a győző államok sorában foglalhatott helyet. A magyar és lengyel rokonság és hagyományos barátság érlelte meg bennem 1918. év végén azt a gondolatot, hogy amikor a lengyel kormány az újonnan felállított budapesti lengyel követség titkárává régi meghitt barátomat, boldogult Syntinis Gyula bárót nevezte ki. Aki szoros és meleg barátságban állott a későbbi lengyel köztársasági elnökkel, Paderewskyvel, nevezettet arra kérjük fel, mint a lengyel nemzeti tanács elnökét, legyen szószólója a béketárgyalásokon résztvevő lengyel nemzet annak a Magyarországnak, amely a háborút sohasem akarta és amelybe őt belekényszerítették. E gondolat realizálása érdekében kiépítettük azokat a számottevő összeköttetéseket, amelyek segítségével a legbefolyásosabb külföldi tényezőket vonultattuk volna fel Magyarország igaza mellett a kisantant cselszövéseivel szemben. Ott szerepelt ezen tényezők között Yves Guyot francia miniszter, sőt Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült államok elnöke is. Apponyi György gróf bevonásával Fraknói Vilmos, Földes Béla átmeneti gazdasági miniszter, Nagy Ferenc egyetemi tanár, v. b .t. t., Rákosi Jenő, Bárczy István és hasonló nagyságok közreműködésével feldolgoztuk azokat az érvkomplexumokat, amelyek pénzügyi, gazdasági, nemzetközi kereskedelmi, történelmi és kulturális szempontokból szólnak európai érdekből területi integritásunk megóvása mellett.

Már minden el volt készítve, hogy ezen munkaanyag birtokában elinduljunk Párizsba egy számottevő semleges hatalom eliminálta az útlevél nehézségeket is, ugyanis abban az időben magyar állampolgárnak lehetetlenné tették a külföldre jutást. Még utoljára Apponyi György felment Károlyi Mihály akkori miniszterelnökhöz, hogy a hivatalos kormány hozzájárulását, avagy legalábbis jóindulatú tudomásvételét eszközölje ki. Ennek azonban más következménye lett. A Károlyi kormány nemcsak, hogy nem engedélyezte tervezett utunkat, hanem egyenesen meggátolta. Nálam házkutatást tartottak, lévén lakásomon a végzett munkaanyag oroszlánrésze, minden lépésünket detektívekkel őrizték ellen és formálisan megakadályoztak abban, hogy vonatra üljünk. Pedig könnyen hihető, hogyha elutazásunk valóra válik, nem végeztünk volna meddő munkát. De Károlyiék csírájában fojtottak el minden kísérletet, amely egy józanabb béke kiesőközlése érdekében fáradozott.

Az itt felsorakoztatott történelmi igazságokból láthatjuk, hogy a reánk nézni oly szomorú következményekkel járó erőszakos trianoni béke megszületését nem a magyar nemzet gerinctelensége, sem az elvesztett háború utáni gazdasági összeomlás, hanem egyedül a jelenleg is oly sok bajt okozó destruktív elemeknek hazaárulása idézte elő.

Ha végiglapozom a nemzet történelmének gyászos lapjait, beleimádkozom minden fájdalmamat; de ezerszeresen rezzennek meg bennem az érzések aranyhúrjai, amikor nemcsak szemlélője, de részese is voltam ezeknek a rettenetes történelmi eseményeknek. És nem fogok tudni megnyugodni addig, amíg ismét nem láthatom a Kárpátok büszke bércein a magyar trikolort, és nem nézhetek újból bele a magyar Adria gyönyörű, kékeszöld, szép szemébe.«

(Ifj.Tompó László – HunHír.Hu alapján szerk.)