2009.10.04.  Kultúra

A két monoteista világvallás, a kereszténység és az iszlám, de a szintén egyistenhívő, ószövetségi alapokon nyugvó zsidó nemzeti vallás tanainak képviselői és ismerői számára is evidenciaszámba megy, ha ezt a fogalmat hallják, Szentföld, automatikusan Palesztínára gondolnak. A keresztények számára Jézus okán minősül szentnek e hely, mivel ott született, sokáig élt és tanított e tartományban, ahol szenvedése és kereszthalála árán megtörte a személyes gonosz hatalmát és végrehajtotta a Megváltás magasztos tettét, és édesanyja, a Szentséges Szűz Mária révén fontos e hely. Az iszlám hívői számára egyrészt szintén Jézus, ahogyan ők nevezik, Issza próféta és édesanyja, a moszlimok által is tisztelt Mária kapcsán bír fokozott jelentőséggel e szöglete a világnak, másrészt pedig azért, mert hagyományaik szerint a jeruzsálemi Templomhegyről, ahol a salamoni, a zerubbábeli és nagyheródesi templomok helyén ma az iszlám világ egyik legbecsesebb szentélye, a Szikla Mecset áll (688-691. között El-Malik kalifa építtette), emelkedett lóháton a mennybe Mohamed (Muhammad) próféta. A zsidóság esetében kiválasztottsági tudatukból fakadóan e terület ókori birtoklásának okán minősül „szentnek” e földrajzilag jól behatárolható közel-keleti földsáv a Földközi-tenger és a Jordán folyó vonala között, valamint azért, mert a zsidó hagyomány a Templomhegy sziklatömbjét, Mórija sziklájaként tartja számon, ahol állítólag Ábrahámnak fel kellett volna áldoznia fiát, Izsákot. E történetnek az Ős-Jeruzsálembe helyezése a történelmi valóság szempontjából felettébb kérdéses, ugyanis a kb. Kr. e. 1600-1800 körül élt Ábr(ah)ám itt nem egy gyér növényzettől fedett, félkopár sziklatömböt, hanem egy már az ő idejében is évezredek óta lakott, szkíta-sumér alapítású szent várost kellett hogy találjon, mégpedig kortársának, az őt megáldó és kenyeret és bort áldozó (akárcsak Lagas sumér papkirálya, Gudea kenyeret és vizet) Melkizedeknek, a sumér szakrális hagyomány alapjain álló papkirálynak városát, Uru-Solymát, ha gyermekét e helyen akarta volna teljesen elégő véresáldozatként feláldozni kegyetlen, vérszomjas törzsi „istenének”.

Csak kevesen tudják, hogy a szentség nimbusza már jóval a zsidók megjelenése előtt körbelengte e kicsiny földszeletet, amikor az indoeurópai és szemita hajlító nyelvek még ki sem fejlődtek nyelvi degenerálódás útján a jóval fejlettebb és ősibb ragozó nyelvekből, mint a sumér, melynek egyeneságú leszármazotta legdrágább kincsünk, szintén ragozó magyar anyanyelvünk. A szabadkőműves hagyomány úgy tudja, hogy Kánaán őslakói Ádám (a sumír teremtéstörténet Adapája; LP) leszármazottai, akik már a vízözön előtti időkben is benépesítették e vidéket, az Istentől a mennybe ragadott Hénók kortársai. Hénók (vagy Énók) mítikus, legendás alakjának jelentősége miatt is a szentség aurája lengi körül a föld e területét, ezen belül is a szkíta alapítású Ős-Jeruzsálemet, Uru-Solymát, a Szent Lélek madarának, a Turul kultuszának városát, még közelebbről magát a Templomhegyet.

Arról nem e szent város szkíta alapítói tehetnek, hogy az arra vetődött szemita néptöredékek, mint Ábrahám és házanépe is, megérezve e szent hely kisugárzásának magasztos nyugalmát, a, „shálom”, „béke” jelentésű szavukat a szkíta „sólyom” elnevezésből vezették le. Így lett aztán Uru-Solymából, Jeru-Shalaim, Jeru-Shalom, Jeru-Sálem: a Mennyei Fény Békéjének városa, Jeruzsálem (sumér-arámi „uru” = ”fény” – héber „jeru”/”város”, + sumér-szkíta „sólyom” – héber „shálom”=”béke”).

Énókról meg kell jegyezni, hogy ő a babiloni káldeus pap, Berosszosz elmondásából ismert félig ember, félig hal sumér kultúrhérosz, Oannész és az egyiptomi kultúrhérosz, az elgörögösített nevű Hermész Triszmegisztosz ( egyiptomi nevén Thot), valamint ősapánk, Nimród (Ménrót) óriás, de a Gilgamesh-eposz Utnapistimjének, Útnapistenjének megfelelője volt, velük azonos szerepet töltött be. Hénók egyike a korai, vízözön előttiemberiség nagy tanítóinak, akik a Termékeny Félhold szent övezetében, melynek Palesztína is része, megtanították a közönséges embereket a város- és templomépítés fortélyaira, az írás mesterségére, a geometria, a törvénykezés és az őskinyilatkoztatás vallási életének alapismereteire és a csillagos ég titkaira. Ők hozták le a rejtett égi tudást az emberek közé.

Jeruzsálem még a Kr. e. VII. században is pl. Szancherib, asszír király prizmáján Uru-salimu néven szerepel. Uru sumir-babiloni nyelven fényt jelent, a solyma nyelvünkön egyértelmű jelentéssel bír, ezért nem kíván magyarázatot. Jeruzsálem tehát eredetileg a Fény-Sólyom, a sumér idők Tur-ullu-jának városa, mely a téli napfordulókor újjászülető fényt, a leroskadó szarvas alakban (Csodaszarvas) ábrázolt Napistent karmaival meg-felragadó Szentlélek-madár alakjában jelenik meg a sumér ábrázolásokon.

Énók tudva a vízözön közeledtéről, a jeruzsálemi Templomhegyet képező roppant méretű sziklában egy kilenc helyiségből álló szentélyt építtetett ki egymás alatt. Ezután „készíttetett egy háromszögletű aranylapot ... és rávéste a kimondhatatlan Istennevet ... ezt a rendkívül értékes tárgyat a templom alatti kincstárban helyezte el. ... Ezután attól tartva, hogy minden tudás és művészet elvész a világot elárasztó Özönvízben, két nagy oszlopot állíttatott egy magas hegyen – egyet bronzból, hogy ellenálljon a víznek, egyet pedig gránitból, hogy ellenálljon a tűznek. A gránitoszlopra felvéste a földalatti termek leírását, a bronzoszlopra pedig a tudományok és művészetekét.” (Christopher Knight, Robert Lomas: Hirám könyve, 287-302. o.; Gold Book, 2003.)

A Szent Tudás kőbe-fémbe vésésének és átmentésének motívuma az újraszülető, özönvíz utáni világ számára szintén rokonítja Hénokot Hermész Triszmegisztosszal és Nimród (Ménrót) apánkkal. Előbbinek tulajdonítják a híres Tabula Smaragdinát, a Smaragd Táblát, melybe a hermetikus tudás legfontosabb alaptételeit véste („Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van. ...”). Nimródról szintén hirdeti a szent hagyomány, hogy ellenségei elől elrejtette a „tudások tudását”, kőbe véste ismereteit, a „Tudás Kövébe”. Ez a tette biztosan hozzájárult az európai középkorban arab közvetítéssel létrejött, az őstudást ápoló, titkos alkimista társaságok képviselői körében a „Bölcsek Köve” képzetének, fogalmának létrejöttéhez.

Annak lehetősége föl sem merül senkiben, hogy a fentiek ismeretében a „Szentföld” kifejezést a föld más régióira alkalmazza, hogy e szakrális területet másutt, ne a Közel-Keleten keresse a földgömbön, hogy e célból másfelé kapirgáljon kiskörmével a térképen.

Mi tesz valóban szentté egy országot? A területén végbement bizonyos események szent jellege, a rajta élő nép tettei, küldetése, az emberiség történetében betöltött kimagasló szerepe, e föld Isten által egyedülálló, pozitív adottságokkal felruházott volta, vagy kisugárzása, mely a benne élő népet formálja, alakítja? Míg Palesztína, ezen belül is Jeruzsálem csupán az imént föltett kérdés első kritériumának, addig édes Hazánk, Magyarország mind a négy feltételnek megfelel, hogy okkal és joggal „Szentföldnek” nevezzük.

I. A Kárpát-medence bolygónk központja

Elég egy figyelmes pillantást vetni Eurázsia domborzati térképére, máris szemébe ötlik az embernek egy Ázsia nyugati félszigetének, Európának földrajzi közepén elhelyezkedő, barnán satírozott, magas hegyek által koszorúzott, nagy vekni kenyérre emlékeztető, középen zöld folt, a Kárpát-medence. Regényíróink egyik legnagyobbika, a látomásoktól gyötört Kodolányi János a történelmi Magyarország térképen kirajzolódó alakját keletről nyugatra szemlélve egy orrával az Adriai-tengerbe beleröfögő vadkanhoz, nyugatról keletre hordozva végig szemünket pedig egy lapos és nagy felületű tengeri halhoz hasonlítja találóan.

A Kárpát-medence domborzati térképe

Nem járunk messze az igazságtól, ha e földrajzi formáció vizsgálata közben az a benyomásunk támad, mintha magától a teremtő Istentől szándékosan kialakított, erődszerű, természetes rendszerrel lenne dolgunk, melynek feladata valami elementáris jelentőséggel bíró dolognak a védelme. Hát mégha azt is emlékezetünkbe idézzük, hogy a buddhisták és magyar eleink szilárd meggyőződése, hogy a Föld nevű élő rendszer legfontosabb erőcentruma, „szív-csakrája” (szívcsokra), energiaelosztó központja éppen Hazánkban, a középkori Turul-ház királyi központjának övezetében, a Pilis-hegységben, Dobogókőn helyezkedik el, máris találunk magyarázatot ezen isteni terv feltételezése tekintetében.

Most vegyük szemügyre Hazánk fekvését tisztán földrajzi szempontok szerint, mely a trianoni országcsonkítás dacára a Kárpát-medence egészét jelenti ma is. „Az ezeréves Magyar-Birodalom előbb-utóbb helyre fog állni, mert ezt a földrajz kérlelhetetlen törvényei követelik.” (Cholnoky Jenő)

A Horthy-korszak számomra legkiemelkedőbb földrajztudósa, Cholnoky Jenő „Magyarország földrajza” című alapos munkájában a 7. oldalon így fogalmaz: „A magyarokat olyan helyre vetette a sors, ahol mindent megtalálnak, ami a nemzet fennmaradására, fejlődésére és a legmagasabb műveltség és jólét elérésére szükséges. ... Ha Britanniát elzárnánk a külvilágtól, bizony éhen veszne és népe lecsökkenne két-három millióra, viszont hazánk, a külföldtől teljesen elzárva is, képes volna 20-30 millió ember életét fenntartani.”

A földrajztudós minden szavával egyetértek egy dolog kivételével, hogy tudni illik eleinket nem a sors vetette erre a vidékre, hanem esetükben tudatos és alaposan előkészített visszatelepülésről volt szó az előttük is már rokon népek által lakott Kárpáti Őshazába. Cholnoky ezen gondolataival a történelmi Magyarország szubkontinens-jellegét hangsúlyozza. A Kárpát-medence élesen körülhatárolt, önálló és zárt földrajzi egység, mely a maga nemében tényleg egyedülálló. Kicsiben szinte mindennel rendelkezik, amivel egy sokszínű kontinens nagyban:

: A perszonálúnióban közösen kormányzott Horvátországnak köszönhetően, ahol Fiuméban magyarok által kiépített hadi kikötőnk is volt, tengerparttal, tengeri kijárattal rendelkeztünk. Az építő- és tűzifát magából ontó erdőkben gazdag lánchegység, a Kárpátok szinte egésze is amiénk volt. A Dunántúli-középhegység és a Mecsek, a csonka ország észak-keleti része (Északi-középhegység), a Felvidék, ezen belül is különösen a Szepes-Gömöri-érchegység és Erdélyben a Gyalui- és a Radnai-havasok és az Erdélyi-medence alacsonyabb hegységei képében az egész Európán végighúzódó Variszkuszi-hegység röghegységrendszere is bőségesen jelen van itt, melyek ellátják/ellátták Magyarországot sóval, ásványokkal, nemesfémekkel, drágakövekkel és fosszilis fűtőanyaggal (fekete-, barnaszén).

A történelmi Magyarország területének közel egyharmadát a hajdani tengermeder (Pannon-tenger) helyén magas aranykoronaértékű, tengeri üledékből képződött talajjal rendelkező, termékeny síkságok, a Kis- és Nagyalföld tengersík rónaságai alkotják. E síkságok, kiváltképpen a Hortobágy vidéke mai jellegében már a kelet-európai sztyeppeövezet legnyugatibb nyúlványának számít annak ellenére, hogy nem szerves része az óriási kelet-európai táblának. Tudnunk kell azonban, hogy a harmadik honvisszatérés, tehát Árpád nagykirály idejében a Nagyalföldet még bölénycsordákban gazdag tölgyerdők, és a folyók és a mainál jóval kiterjedtebb ingoványok, szittyós vidékek közelében mocsári tölgyesek és egyéb ártéri fafajták erdei fedték.

Vízrajzi szempontból szintén sokszínű mikrokozmosz Hazánk. A magyarországi vízrajz rendkívüli változatosságot és gazdagságot mutat. A Duna kivételével minden folyónk, folyamunk a medencén belül ered, és azon belül torkollik más vizekbe. A Dráva, a Száva és a Mura forrásvidékei ugyan a Keleti-Alpoknak Ausztriában ill. Szlovéniában fekvő területein találhatóak, azonban az Alpoknak a Kárpát-medence felé nyitott völgyei és nyúlványai szerves részét képezik a medencének, annak nyugati peremvidékét alkotják. Ezeket a területeket Turul-házi királyaink alatt vesztettük el. Eredetileg azonban részei voltak a nyugati gyepünek.

Ez a rendkívüli vízbőség azt eredményezi, hogy Magyarország rendelkezik Európában a legnagyobb édesvízkészlettel, mely akár 200 millió ember mindennapi ivóvízszükségletét is hosszú távon biztosítani tudná. A kőolaj-földgázkorszak múltával a föld klímája radikális romlásának következtében a vízhiánnyal küzdő, kiszáradt területek drasztikus növekedése miatt az egyes országok édesvízkészletének mértéke fogja megszabni azok gazdagságát, jólétének alapjait, a szerves élet alapfeltételét. Hazánk tehát vízügyi szempontból is egy gazdag, egyedülálló önellátó rendszer. Az amúgy is változatos képet csak tovább árnyalják természetes eredetű nagy tavaink, kiváltképpen a Balaton istenáldotta vidéke és a termálvizekben való páratlanul értékes vízvagyonunk.

Ezen az ábrán a történelmi Magyarország 64 vármegyéjét és a trianoni „gúnyhatárt” szemlélhetjük.

„Európát szerkezetileg három részre lehet bontani: 1. kelet-európai tábla, 2. déleurópai, fiatalon gyűrt hegyláncok vidéke, 3. Északnyugat-Európa ókori hegységeinek romvidéke. ... Hazánk a három különböző fölépítésű terület összeszögellésében fekszik.” (Cholnoky Jenő)

A Kárpát-medence gyújtóponti, centrális helyzete mind embertanilag, mind kulturálisan és vallásilag is, különös tekintettel a zsidókereszténység különböző felekezeteinek (római katolikus, görög katolikus, bizánci-görögkeleti-pravoszláv-orthodox és protestáns) jelenlétére is kifejezésre jut e földrajzilag behatárolható területen.

Nagyon érzékletes és tömör az a megfogalmazás, mely a Gondolat Kiadó által 1986-ban kiadott „Egy ezredév” című könyvben éghajlati szempontból vizsgálja e témát az 56. oldalon: „A történeti Magyarország sokféle gazdasági lehetőséget nyújtó, változatos kisvilág volt, melyen belül Európa három nagy tájegysége, az erdőket és gabonát nevelő atlanti, a szőlőt, diót, gesztenyét, fügét érlelő mediterrán, és a csordákat fűvel etető kontinentális zónák találkoznak és egymásba fonódnak. A magyar nép és vele együtt a Kárpát-medencében élő népek – mindegyik a maga adottsága szerint – jól kihasználták ezt a sokféleséget.”

Hogy Hazánkat kivételes, köldökszerű jelleggel áldotta meg a Teremtő, hogy a földi életteret jellemző jellegzetességek sokrétű színskálája különleges intenzitással sűrűsödik össze országunk területén, a XX. század kiemelkedő magyar gondolkodójának, Hamvas Bélának is feltűnt, és az itt találkozó különböző jellegzetességeket ő az egyes országrészek, tájegységek embert alakító, lelki és jellembeli karaktereinek jellemzéseként öt géniusznak nevezte el: „Az öt géniusz ereje a derűs életeszmény (dél), a kultiváltság és a szociális egyensúly (nyugat), a természetközelség és érzékenység (észak), a szabadságvágy (kelet) és a szövevényes gazdagság (Erdély). ... Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni. ... Európában a népeknek két vagy három alakzatot kell összekapcsolniuk, egyedül a magyar nép az, amelynek öt archetipikus eleme van.” (Hamvas Béla: Az öt géniusz)

Eleink éleslátását, a különböző nevek alatt ősidők óta a Kárpát-medencét benépesítő, ragozó nyelveket beszélő turáni-szkíta népek bölcsességét bizonyítja az a vitathatatlan történelmi tény, hogy kezdettől fogva felismerték az általuk birtokolt földterület kivételes, Istentől megszentelt, egyedi jellegét, és a szigetszerű földrajzi fekvést, a jól védhető természetes határok biztosította adottságokat igyekeztek minden időben kiaknázni. Ezt a törekvést, mely a magyarság tudatába ivódott, gyepüszellemnek nevezném, mely a kívülről behatolni kívánó, ellenséges hadakat a fizikai síkon az országot körülölelő hegykoszorú hágóinak, járható útjainak gyepüakadályokkal való eltorlaszolásával és e pontok fegyveres felügyeletével igyekezett távoltartani, szellemi síkon pedig a hagyományokhoz való makacs ragaszkodással és az idegen kulturális hatások asszimilálásával védte ki önazonosságunk megtartása érdekében a külső behatolást.

Babits Mihály ezt a magyarságra oly jellemző lelki felfogásbéli belterjességet „A magyar jellemről” című tanulmányában lakonikus sűrűséggel így fogalmazta meg: „A magyar sokat látott, tudja, hogy sok minden nem érdemes, de azért csak szeretettel mosolyog a világon, azokon, akik törik magukat. Mint a tapasztalt férfi a bohó gyermeken. Nem fáradtság ez, hanem edzettség. Katonadolog. ... A magyar tudós típusa Bolyai, hosszú tétlenségeivel, hirtelen zseniális nekibuzdulásaival. A költőé Arany, sok töredékével. A festőé a birtokára vonuló, hosszú évekig ecsethez nem nyúló Szinyei. ... A magyar ... legnagyobb cselekedete akárhányszor a cselekvéstől való tartózkodás! Nem cselekvő, hanem szemlélődő, aki nyugodtan néz körül, és mindig jól tudja, mikor nem szabad és mikor nem érdemes cselekedni. A magyar éppenséggel nem cselekvő hajlamú nép. Ami annyit is jelent, hogy nem támadó. Megelégszik a magáéval, de ezt aztán szereti bekeríteni, ehhez ragaszkodik.”

A két világháború közötti korszakban is így zengett a nóta: „Nem kell nekünk a más folyója./ Nem kell nekünk a mások bérce,/ Csak az kell, ami a miénk volt,/ Ahogy az Isten rég kimérte./ Nem kell nekünk idegen égbolt/ Egy porszeme sem a világnak/ Csak az kell, ami a miénk volt./ Igazságot, igazságot, igazságot Magyarországnak!”

Már említettük azt a ma már idehaza köztudott tényt, hogy a Pilis-hegység övezete bolygónk legfőbb energiaközpontja, szíve, hajtómotorja. A tibeti nép egyszemélyben világi és vallási vezetője, a jelenlegi XIV. Dalai Láma ugyanezt a kifejezést használta, amikor a magyarságról így nyilatkozott: „A magyar népnek energiaközpont védelmező szerepe van.”

E térkép a Pilis-hegység övezetét mutatja be a Dunakanyarral.

Nem tekinthetjük véletlennek azt a tényt, hogy Atilla nagykirály is itt rendezte be székhelyét, a hajdan a szkíta nép lakta Trójából (görög Ilion, egyiptomi Iluna = magyar Tündér Ilona?, görög Szép Heléna?, sumér Dingir Ilama?) elmenekült Párisz királyfi által alapított Szikambria városában, melyet az utókor ettől kezdve krónikáink tanúsága szerint is Atilla király városaként emlegettett, ahol kései utóda, a harmadik honvisszatérés végrehajtója, Árpád nagykirály is sokáig időzött, és melyet szállásterületének központjául jelölt ki. A Pilis-hegység övezetében volt a koronázó központ, Fehérvár (Alba Regia) és Ős-Budavár, valamint szintén itt van a magyar Halottak Völgye, a Holdvilág- vagy Holtvilág-árok, ahol Árpád apánk is nyugszik. Anonymus erről így tudósít: „Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Atilla városába.” Ez a város az előbb említett Szikambria, bátyám, Lajdi Tamás szófejtése alapján Szik-ember. Atilla temetéséről Kézai Simon krónikájában még megjegyzi a következőket: „S eltemették őt a föntebb említett helyen Béla, Kadocsa s a többi kapitányok mellé.” Tehát a Nemzet vezetői már a hun időktől fogva ide temetkeztek. A Holdvilág-árok a pilisi Lámhegy vonulatába torkollik, mely a Nagy-Csikóvár és a Kis-Csikóvár hegyeivel együtt már az ókori Mezopotámiában és Egyiptomban is ábrázolásokon feltűnt, ez esetben természetes hármashalom-alakzatot alkot, és amelyhez hasonló nemzeti címerünk jobb mezejének alján a kettős kereszt alatt látható. A kettős kereszt a rovásírás (e)gy betűje. A címerünk jobboldali mezején lévő képjel jelentése az én értelmezésemben: Egy az Isten a Szent Hármasságban.
A magyar középkor dicsőséges, szent királyi dinasztiája, a Turul-ház fennállásának idején, de e kijelentés Hunyadi Mátyás, az utolsó teljes értékű magyar király uralkodásának végéig,nsőt a mohácsi csatavesztésig is érvényes, a IV. Béla királyunk életében, 1250-ben alakult beavató rend, a fehér habitust viselő Pálos Rend a Pilis-hegység szakrális királyi központi övezetében ennek a Dalai Láma által is említett erőközpontnak a védelmére és az Ország és a Nemzet javára történő működtetésére jött létre Szent Özséb ösztönzésére immár a római egyház által is elismert szerzetesi kereteken belül működve. Ezt megelőzőleg a Pilisben tevékenykedő, a magyar ősvallást képviselő táltos-mágusremeték látták el ezt a feladatot. Az ő utódaik a hivatalosan római keresztény keretekbe helyezett pálosok, akik a pilisszentléleki, a pilisszentlászlói és a pilisszentkereszti pálos kolostorok által formált ún. pilisi háromszög szakrális körzetében alakították ki központjukat.

Szántai Lajos hívta föl a figyelmet arra, hogy a Pilis régi magyar nyelven a koponyatetőt jelentette (lásd a kifejezést: „pilises papok”, azaz a fejtetőjüket leborotváló, tonzúrás szerzetesek), mely a hegység nem csak „szívcsakrai”, hanem koronázó központi jellegét tekintve „koronacsakrai” jelentőségét is sejteti. A Pilis-hegység neve kis magánhangzóváltoztatással a pálos rend nevét eredményezi (Szántai Lajos). Pázmány Péter, aki pedig jezsuita szerzetes és a római egyház harcos ellenreformátora volt, és egy alkalommal a pálos rendet a hatalomnál föl is jelentette, azt írta később valahol, megbánva tettét, hogy „ha valaki kíváncsi Magyarország sorsos állapotjára, az nézze meg Magyarországon a pálos kolostorokat. Ha a pálos kolostorok és templomok virágukat bontják, akkor tudja meg mindenki, hogy az országnak jól vagyon sorsa, az ország jó kezekben van. De ha a pálos rend kolostorai és templomai hanyatlanak, akkor tudja meg, hogy az ország is veszedelem elé néz.” A magyar középkorban ezt úgy fogalmazták meg: Amíg létezik pálos rend, addig létezik Magyarország. (értsd: függetlenségben, szabadságban, jólétben). Ahogyan Szántai Lajos állította egyik előadásában, a pilisi szívcsakra „etnikumspecifikus”, azaz a benne dohogó végtelen erő csak a magyarság hozzáértő embereinek igéző szavára válik „kezes báránnyá”, csak nemzetünk beavatott és szakavatott kiválóságai képesek ennek az erőnek az Isten tervei szerinti működtetésére. Szántai tehát így fogalmazott egyik előadásában: „A rejtett Duna-meder és a ma ismert Duna-meder egy szívet alkot a térképen. Természet alkotta, hatalmas szív. A közepén pedig egy helységnév: Dobogókő. Itt dobog az ország szíve. Az egész országot ellátja energiával. Szerencsére ez etnikumspecifikus. Az emberi szervezet mintájára épül föl. Hét fontos energiaközpont, csakrapont van a földön. A Föld szívcsakrája Dobogókő. Ez a középső csakra, tehát a legmagasabb. Ide kell eljutni összegyűjteni az energiákat és elindulni felfelé a koronacsakrához. A földön máshol nincs olyan hely, ahol két csakra lenne egy helyen.”

Népünk fennmaradása tehát az egész emberiségnek érdekében áll, mert ha ezt a magyar szenthelyet tisztátalan, avatatlan és gonosz kezek kaparintják meg, a tudatlan, de nagyravágyó bűvészinas módjára hozzánemértésükkel és a szent energia gonosz szándékra való fölhasználásával nagyon könnyen pusztulásba ránthatják az egész bolygót, akárcsak Atlantisz pusztulása idején, amikor a szent tudományok és a rejtett tudás gonosz varázslók, fekete mágusok kezébe került, és fölrémlettek „a sárkányok lidércalakjai, a homlokszemű, nagykoponyájú varázsló emberek, keveréklények és istenállatok ijesztő csordái, a förtelmek és csodák orgiái, magzatölés, emberevés, vérivás, öldöklés, háború, fegyverek ördögi találmányai, varázsszerek, kendőzés, cifrálkodás és mind a tudás, amit a paradicsomi ember nem ismert, ami a tudás fájának gyümölcsében érlelődött, s amelytől az Isten az embert eltiltotta, mert meghaladta a mértékét: a fekete mágia.” (Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom; 355. o.; Széphalom Könyvműhely; 1994.)

Hogy a mágia fogalmát és a mágusok kilétét jobban megérthessük, e tárgykörben idézek a XVI. századi orvostól és alkimistától, Paracelsustól (1493-1541.), aki a modern európai gyógyászat eszmei atyja: „Mágia azért van, hogy az ember át tudja élni és megtanulja ismerni azt, amire eszével nem képes. Mert a mágia a nagy, rejtett bölcsesség, mint ahogy az ész a nagy, nyilvános bolondság. Ezért szükséges, hogy felőle a teologisták tudomást szerezzenek és megtudják, mi a mágia alapja, nehogy alaptalanul és megvetően közönségesvarázslatnak nevezzék. Isten a mágiát az ember rendelkezésére bocsátotta, s ez annak a jele, hogy használhatjuk, de jele annak is, hogy szerepünk milyen fontos. Ha ugyanis valaki hamis mágiát űz, Istent kísérti. És ha a hamis mágiát űzi, jaj neki, szegény lelkének. ... A Szentírás varázslónak nevezi – éspedig megkülönböztetés nélkül – mindazt az embert, aki tapasztalatokat tud szerezni a természetfeletti dolgokról, de aki ugyanakkor nem szent. Ezért jól meg kell jegyezni, Isten azt akarja, hogy szívünkben egyszerűek legyünk, mint az apostolok, hajszálakat ne hasogassunk és a dolgok rejtett okait ne kutassuk. Nehogy azzal visszaéljünk és másoknak vele kárt okozzunk. De éppen ezért nem szabad mindenkit varázslónak tekinteni, akit az Írás annak nevez. ... Ha így lenne, ebből az következne, hogy a napkeleti bölcsek is varázslók voltak, mivel a természetfölötti dologokba jobban be voltak avatva, mint mások az ő korukban. A Szentírás őket mágusoknak nevezi. ... Mert vannak szentek, akik az üdvösséget szolgálják. Vannak szentek, akik a természet erőit szolgálják, ezeknek a neve mágus.”

Minden korszaknak megvan a saját korszellemből következő mágiája. A nagyagy túlfejlődése a ráció kultuszát eredményezte, ebből fakadóan a ma mágiáját találóan technomágiának hívhatjuk, mely magában hordozza az istentagadás és önpusztítás lehetőségét, és egyik válfaja a fekete mágiának. A vízözön utáni világ embere képében megjelent a közönséges ember szánalmas típusa, melytől Isten minden magasrendű szellemi hatalmat megvont, mellyel korábban a régi ember visszaélt. Egyet hagyott csak meg a hajdani, általánosan elterjedt, kimagasló tálentumok közül, az eszet, a ráció adományát, mely nélkül arra sem lennénk képesek, hogy az anyagvilágban tájékozódhassunk, eligazodhassunk. Az ész az anyagvilágba süllyedt ember tájékozódási szerve, ahogyan Hamvas Béla fogalmaz. Időnként atavisztikus módon egy-egy kivételes képességű személyben a felszínre bukik rendhagyó tulajdonságegyüttesek formájában a régi ember képességeiből valami. Ezeket a személyeket nevezzük szentnek vagy zseniális bűnözőnek, lángésznek vagy csodabogárnak, varázslónak vagy az őrület pengeélén egyensúlyozó, paranormális adottságokkal rendelkező fenoménnek. A technicizált civilizáció legbensőbb lényege az, hogy nem természetes. Ennek birtokában egy emberalkotta, művi és részben virtuális közeggel vette magát körül korunk hőse, mely az Isten teremtette természet kizsákmányolásához, elrákosításához, pervertálásához és megmérgezéséhez vezetett a mindenáron való haszonhajhászás káprázatában. A mágia ma már nem az emberi szellem magasrendű képességei, hatalma, hanem mechanikai szerkezetek és elektromos árammal üzemeltetett gépek által jut érvényre. Ma már az anyag nem engedelmeskedik többé az embernek, ezért azt durva fizikai, mechanikai erővel megerőszakolni, kizsákmányolni kénytelen a saját vesztére.

Még közelebb jutunk a dolog nyitjához, ha elhunyt bátyámnak, Lajdi Tamásnak következő sorait mélyen az eszünkbe véssük: „A világon az egyedüli földrajzi és etnográfiai ősalakulat a Kárpát-medence ... , amely teljes egészében, teljes kiterjedésében egyetlen, hatalmas szenthely, ha úgy tetszik, kegyhely. Ennek az országnyi szenthelynek legfeltűnőbb ismertetőjele, hogy szentségi hatósugarának határai egybeesnek egy földrajzi egység, a Kárpátok körülzárta ország határaival éppúgy, mint a magyar etnikum kiterjedésének határaival. Ennek a szenthelynek, Egyháznak az oltárköve, tabernákuluma és kútfője a Pilis-hegység, amely a magyar lélek és a magyar szellem feltörésének központja, a magyar identitás szellemi-lelki kifejezője, s egyben Isten és ember párbeszédének, kézfogásának, egybeszerveződésének, összetartozásának koordinátapontja. Itt buzog ugyanis a felszínre az éltető szeretet-energia a magyar történelem évezredeiben, s kiváltképp az elmúlt évezred folyamán, s itt van a kontroll, a lelkiismeret és önismeret energiáinak forrásvidéke is.” (Lajdi Tamás: Magyar örökség – Örök magyarság; Brusam Kiadó; Békéscsaba; 2003.)

Ez az isteni szeretet-energia biztosította a magyar szent királyok beavató koronázó szertartásaihoz a pilisi Fehérvár (Alba) koronázóbazilikájában a Szent Korona közvetítőedényén keresztül azt a személyiségbefolyásoló, -megnemesítő, agyhullámátalakító szent erőt, amely a koronázás alatt az újdonsült uralkodó egész emberi valóját mélyen átjárta.

Ez az oka annak, hogy magyar királyt egyedül érvényesen és teljes hitellel megkoronázni csak és kizárólag e mára már ellenséges hatalmak barbár dühe által földig rombolt, szakrális beavató helyen lehet.

A pálos szerzetesek beavató szertartásának személyiségátalakító, megszentelő hatása mellett a Pilisből sugárzó végtelen, kozmikus és mégis éterien finom erőnek is köszönhető az a megdöbbentő és szinte hihetetlen információ, amiről Gyöngyösy Gergely, a pálos rend hajdani generálisa, a XVI. század húszas éveinek a mohácsi tragédia előtti időszakában tk. ezt írta rendjéről, hogy „itt szinte valamennyi atya romlatlan testtel várja a boldog feltámadást”. Mást is írt: „Ezek az atyák egész életük során azt próbálták megvalósítani, amit odafönn az égben, az angyalok szférájában láttak.”

A pálos beavatás helyszíne a Pilis egyik barlangszentélye (a Gyöngyösy Gergely által emlegetett Hármas Barlang?), ezen belül is egy kőkoporsó volt, mely azonnal az egyiptomi beavatás Khufu-piramisbeli kőkoporsójának képzetét kelti bennünk, hát mégha tudjuk, hogy a pálosok szellemi atyjuknak az első keresztény remeteszentet, az egyiptomi Thébai Szent Pált tartották, aki hatvan éven keresztül az egyiptomi Királyok Völgyében meditált egy fáraó sírja fölött, és akinek romlatlan, ép állapotban maradt testét Nagy Lajos királyunk uralkodása idején 1381-ben Budára hozták. A szent test további sorsáról nem tudunk semmi bizonyosat, csak annyit, hogy a pálos rend nagy gonddal őrizte valahol a Pilisben.

A Kárpát-medencében nemcsak a föld természetéből fakadó különféle jellegű erők és tulajdonságok simulnak egy magasabbrendű összhangban egymásba, hanem Hazánk területe sokszor volt a népek országútja is, mert a kelet-nyugati népvándorlás népcsoportjainak e központi területet nehéz lett volna kikerülniük, s talán mégha ez sikerült is volna nekik, eszük ágában sem volt más irányban vonulni, hiszen az ország kiváló adottságai miatt sok nép szívesen itt maradt volna, ha nem szkíta őseink számára lett volna a Teremtő által kiszemelve ez az ország. A történelem futóhomokjának kárpát-medencei megkötése évezredes léptékben csak nekünk, magyaroknak sikerült Isten segítségével. Ha történelmünket a tényeknek ebből a szemszögéből szemléljük, máris világosabb fényben értelmezhetjük a Szántai Lajos által a Pilissel kapcsolatban használt „etnikumspecifikus” fogalmat. Szent, Istentől rendelt, krisztusi küldetéssel ebben az országban csak és kizárólag a magyarság rendelkezik, mely a Magyar Keresztút önkéntes vállalásában és elszenvedésében ölt testet.

E terület hatalmak és kultúrák összecsapásának is mindig helyszíne volt, most is az, s félő, hogy a közeli jövőben egy világméretű, a két szemita kultúrkör (zsidók és az iszlám népei) egymás elleni háborús acsarkodásának frontországává, színterévé válhat. A múltban nem egyszer volt Hazánk e jelenség elszenvedője. Csak a szereposztás nézett ki másképp. Ennek legjellemzőbb példája a hódító félhold és a Német-Római Császárság farkasszemet nézése, mely magyar oldalról egy félreértelmezett szerepkörből, a „kereszténység védőbástyája” szerepkör heroikus felvállalásából fakadóan a középkori szakrális és független magyar királyság nagyhatalmi státuszának örök időkre történő megszűnéséhez, feladásához vezetett. Az általunk évszázadokon át saját vérünk árán védelmezett Nyugat mindig könnyen felejtett. A mára napvilágot látott hiteles dokumentumok ismeretében kijelenthetjük, hogy a nyugati hatalmak titokban a tenyerüket dörzsölték mind a mongol támadás, mind a török hódítás idején.

IV. Béla király a közeledő veszély előszelében több segélykérő levelet is intézett a pápához, IX. Gergelyhez. Íme egy idézet az egyikből, melyet már a menekülő király továbbított Zágrábból Rómába: „Krisztus nevének e káromlói nem elégszenek meg a mi határainkkal, hanem arra készülnek, hogy minden keresztény országot vadállati dühöngő kegyetlenséggel letiporjanak. ... Arra kérjük tehát Szentségteket, hogy más keresztény fejedelemségek országaiban is hirdessen keresztes hadjáratot, megértetve velük, hogy ez a veszedelem az egész kereszténység meggyalázásával fenyeget.” (1242. január 19.) Asegélykiáltás teljesen visszhangtalan maradt. Európa, mint oly sokszor a későbbiekben, ismét tétlenül, díszpáholyból nézte végig vérünk hullatását.

Amikor Béla király és udvarnépe a tatárok elől menekülni kényszerült, egy felvidéki kitérő után az osztrák Frigyes herceghez vezetett útja, aki őt csalárd módon foglyul ejti, a Béla apjától, II. András királytól korábban elszenvedett hadisarcot visszaköveteli tőle, s látva Béla király fizetőképtelenségét, három határmenti vármegye elzálogosítására kötelezi őt. Frigyes eközben tárgyalásokat folytat a mongol vezetőkkel Magyarország egymás közti feldarabolása és lerohanása ügyében.

A Nyugat előre örült pusztulásunknak. Ezt bizonyítja többek között az a tatárjárást követően megfogalmazott, alig titkolt kéjjel pergamentre rótt feljegyzés is, melyben kissé elhamarkodottan így ír az osztrák évkönyvíró Niederaltaichban: „Magyarország, harmadfélszáz évi fennállás után elpusztult.” (Dümmerth Dezső: Az Árpádok Nyomában; 424-425. o.; Panoráma Könyvkiadó, Budapest 1977.) Arról is tudomásunk van, hogy Batu kánt és Ogatáj kánt maga a pápa „őszentsége” bíztatta föl Magyarország lerohanására.(Szántai)

Akárhányszor segítségre lett volna szükségünk, lett légyen ez a tatárjárás, a török elleni hadakozás avagy a Rákóczi-szabadságharc, a Habsburg uralom elnyomásának évszázadai, és legkiváltképp az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején, de még az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban is, az általunk hajdan megvédett nyugati hatalmak hátukat fordították felénk, s hallani sem akartak megsegítésünkről. „Hálájuknak” különös „emberségről” tanúskodó rokonszenvmegnyilvánulásával hozzánk való nemes viszonyulásukat 1920. június 4-én a Trianon kastélyban koronázták meg.

Magyarország elpusztítása ugyanis számukra az igaz és meghamisítatlan szkíta keresztény tanok és az igazi életszentség apostolkirályi példáit mutató utolsó, valóban jézusi szellemiséget sugárzó védőbástyának az elestét jelentette volna, mint ahogyan a Mohács után, a magyar szakrális királyság és ezzel Európa lelkiismeretének megszűnte után sebtében összehívott Tridenti Zsinat (1545-1563.) egyik titkos kiváltó oka is a független Magyarország bealkonyulása volt. Ezt kihasználva szabaddá vált számukra az út a zsidókeresztény tanok kizárólagossá tétele és az ellenreformáció eretnek- és protestánsüldözései felé.

Thomas Münzer, a német parasztfelkelés egyik protestáns vezére az 1526-os évet jelölte meg az Utolsó Ítélet kezdetének. Amennyire nem volt igaza a világ végének ez évbe való datálása terén, legalább annyira tisztán előre megérezte, hogy az 1526-os év korszakzáró határkő lesz a világ történetében: 1526. augusztus 29-én, Keresztelő Szent János lefejezésének emléknapján a mohácsi síkon II. Lajos királlyal az élen a Nemzet főurainak széthúzása következtében a Magyar Szakrális Királyság színe-java odaveszett, megásva ezzel az ország sírját. Ugyanezen a napon – Szántai Lajos elmondása szerint – a spanyol konkvisztádorok lerombolták az aztékok legfőbb szentélyét Tenocstitlánban, mely gaztettük az indián őslakosok tízmilliói lemészárlásának nyitánya volt. Az 1526-os év egy korszak végét jelentette. Thomas Münzer megérzése igaznak bizonyult, mégha más vonatkozásban is, s ez az év egyszersmind egy új, vésztjósló időszak kezdete volt: az európaiak által világszerte elkövetett tömegmészárlások, vallásháborúk, egyszóval a gyarmatosítások borzalmainak, ősi, idegen magaskultúrák alantas motivációból, haszonlesésből és vérszomjból történő lerombolásának a beköszönte, melyeket egyfajta választottnépi pszichózis ürügye mögé bújva, a vallási és faji felsőbbrendűség hamis tudatában hajtottak végre Jézus Urunk zsidókeresztény világi és egyházi megcsúfolói.

Mintha a Magyar Szent Birodalom hanyatlása következtében lepattantak volna a láncok a régóta csak a megfelelő alkalomra várva ugrásra kész ördögi erőkről, mintha a történelemnek ezen a pontján hirtelen kivágódtak volna a pokol kapui, mert az a szent erő, mely Boldogasszony Országából sugározva eddig visszatartotta a sátán seregeit, most cserbenhagyottságunk kudarcai miatt gyengülni kezdett. Szabaddá vált az út a Habsburg-barbárság, a szabadkőműves tévtanok hatására 1789-ben kirobbant gyilkos francia csőcselékuralom vérengzései és eszméi mérges gázainak terjesztése, az embermegvető Manchester-kapitalizmus profitmohóságának kizsákmányolása és a nyíltan istentagadó zsidó ideológia, a kommunizmus tanrendszerének kidolgozása és megvalósítása felé.

(Nem árt, ha tudatosítjuk magunkban, hogy az emberiség történelmének leggyilkosabb, legszörnyűbb és legembermegvetőbb ideológiáját, a kommunizmust, melyből a reálkommunista, világhódító, véreskezű marxista-leninista-maoista rezsimek tanaikat és létjogosultságukat merítették, a zsidóságnak köszönhetjük.

Karl Marx, a dialektikus materializmus tanrendszerének kidolgozója a valóságban nem volt materialista, mint talán feltételezhetnénk. Hitt emberfölötti, szellemi erőkben, ugyanis a sátánhoz írt bensőséges, baráti hangú verseket (pl. „A játékos” vagy „A sápadt hajadon” címűeket). Oulanem című drámájának egyes párbeszédei is a gonosz melletti elkötelezettségéről tesznek tanúbizonyságot. Ő valódi nevén nevezte népe kultuszának, imádatának tárgyát.)

Országunk ennek folyományaként a népek olvasztótégelyévé vált, a török kor idején a magyar őshonos lakosságtól elnéptelenedett vidékekre a Habsburg idegeneket, főleg németeket, szlovákokat, szerbeket és oláhokat telepített, hogy fölborítsa ezáltal Magyarország etnikai egyensúlyát, ami sikerült is. Ady Endrével együtt gondolkodva ekkor váltunk „komp-országgá”, mely Kelet és Nyugat között hajóz, magában hordva a kontinens középpontját.

A világtörténelmet évezredek óta irányító háttérhatalom szürke eminenciásai mindig is tisztában voltak a Kárpáthaza földtörténetben, üdvtörténetben és emberi történelemben betöltött meghatározó szerepével, ezen belül is a Pilis kettős (szív- és koronacsakrai) energiaközponti jelentőségével. A Kárpát-medence fölött gyakorolt hatalomért vívott harc hol fegyverek segítségével, hol ideológiai-eszmei-vallási szinten, hamu alatt izzó parázsként, hol pedig egyidejűleg mindkettő bevetésével ősrégi idők óta folyik. A Teremtő rendeléséből eddig még mindig e szent földet őslakosokként benépesítő turáni-szkíta-kelta kultúrkör népeinek sikerült e harcból győztesként kikerülniük. Napjainkban a Hazánk területe fölötti hegemóniáért dúló harc intenzív szakaszába lépett. Az Európai Únió keleti bővítésének háttérmotivációja a Kárpát-medence bekebelezésének régóhajtott vágya volt, betetőzve ezt a zsidóság Hazánkba történő betelepítésével, s az Ország feletti hatalom nekik való átjátszásával. A sötét háttérhatalom már nem csinál titkot hódító szándékaiból, elsöprő túlerejének hamis tudatában, a pénz arroganciájának aljas pökhendiségével cinikusan a magyar arcába röhög, szemmel láthatóan élvezi is e helyzetet (Gyurcsány-jelenség), ezért büntetése iszonyú lesz.

Az e fejezetben leírtakból világosan kiderül, hogy a Kárpát-medence a Szentföld-fogalom általam definiált 3. és 4. kritériumának, miszerint Isten által egyedülálló adottságokkal van felruházva, és kisugárzása által a benne lakó népet megszenteli és többletképességekkel ruházza föl főleg az erkölcsiség terén, a Föld bármely más pontjánál sokkal inkább megfelel.

Zbigniev Brzsezsinszki, aki 1977 és 1981 között a Carter-kormányzat biztonsági tanácsadója volt és ma is aktív az amerikai politikai élet befolyásos szürke eminenciásaként, azt nyilatkozta egyszer, hogy: „Aki a világ fölötti uralmat meg akarja szerezni, annak el kell foglalnia a föld szívét. Aki elfoglalta a föld szívét, az birtokba vette Európát. Aki birtokba vette Európát, az ura az egész világnak.” Ha valaki el akarja foglalni a föld szívét, annak tehát Magyarországot kell uralma alá gyűrnie. Ne hagyjuk!!

II. A Kárpát-medence az írásbeliség bölcsője és a Tudás központja

A történelmi Magyarország területén legalább az őskőkor óta folyamatosan jelenlévő autochton szkíta kultúra egyik legjelentősebb művelődéstörténeti, szellemi vívmánya az ős-ABC jelrendszerének kidolgozása. E kijelentés valóságtartalma mára már bizonyítást nyert az írástörténeti kutatások hatalomtól és hivatalosságtól független képviselői kutatásainak eredményei alapján.

A sokoldalú Varga Csaba összehasonlító írástörténeti kutatómunkája során matematikai egzaktsággal rekonstruálta azt az egyértelműen betűírásos ős-ABC-t, melynek jelei többségükben megegyeznek a székely-magyar rovásírás ma is használatos jeleivel. Ugyancsak ő mutatott rá arra, hogy írásos jelrendszer nem fejlődhet ki egy azt hordozó nyelv nélkül. „Mivel az ABC-k csalhatatlanul mutatják a kultúrák és nyelvek (azaz az ezeket megteremtő emberek) földrajzi jelenlétét, avagy terjedési útvonalát ... az állapítható meg, hogy a magyar nyelv ősidők óta jelen volt a Kárpát-medencében, pontosabban fogalmazva: elsőként itt volt jelen.” (Varga Csaba: Jel, jel, jel; 199. o.) Ez a kijelentés azért bír elementáris fontossággal, mert e gondolatra támaszkodva nyomon tudjuk követni a kárpát-medencei ős-ABC terjedésének útvonalát, mely szkíta őseink medencéből, őshazából való kirajzásainak útvonalait és időpontjait vázolja fel meglehetősen nagy pontossággal. Adjuk át a szót ismét Varga Csabának: „Ennyi jel nem vándorol magától, ezeket emberek vitték magukkal. ... Kultúra csak emberekkel tud vonulni, földrajzilag arrébb kerülni.” Varga feltételezi, hogy az ős-ABC egy őskori tudóscsoport, a későbbi mágusok ősei tudatos munkájának köszönhetően, művi úton lett kifejlesztve, akárcsak a magyar nyelv tökéletes belső szerkezete, toldalék- (jel, rag, képző) és szógyökrendszere, amelyre a rokon értelmű, gazdag nyelvi árnyaltságot és logikai összefüggéseket magában hordozó, egymással a jelentés terén ok-okozatilag összefüggő ún. szóbokrok fölépülnek.

Ehhez annyit hozzátennék, hogy ha valaki a világ jelenségeit és bennük az emberiség történetének fejleményeit, horizontját egy transzcendentális Legfelsőbb Lénynek, a Teremtő Istennek, mint ősoknak következményeként szemléli, aki útjára indította a tér-időben cselekvő ember egész tevékenységének láncolatát is, akkor jó okunk van feltételezni, hogy az írásbeliség, mely nélkül egész tudásunk az emberi emlékezet szájhagyományi továbbadásának jóval kezdetlegesebb szintjén lett volna csak átadható a mindenkori utókornak, része volt az egyetemes őskinyilatkoztatásnak, melyet a nyilvánvaló tények tükrében a Kárpáthaza protoszkíta őslakossága kapott azzal a küldetéssel egybekapcsolva, hogy a tudás terjesztésével az emberiség eszmei-tudati síkon való fölemelését és a jóval kezdetlegesebb, félállati színvonalon tengődő valamikori embercsoportok megnemesítését szolgálja. A Kárpát-medence ragozó nyelvet beszélő őslakossága legjelesebbjei magától a Teremtőtől kapták a tudás hatalmát, s más népek körében való megjelenésük valóságos kulturális forradalmat indított el a vízözön utáni Eurázsia legkülönbözőbb területein. Ahol föltűnt egy-egy kárpát-medencei kultúrhérosz, ott valóságos kulturális pezsgés kezdődött és a mágus(ok) jelenléte szinte katalizátorként hatott a tudatlan embercsoportok társadalmi-tudati fejlődésére.

E gondolattal cseng egybe, amit Grandpierre Attila „Királyi mágusok ősnépe a magyar” című tanulmányában így fogalmazott meg: „A kultúrhősök a régmúlt idők kimagasló, valóban létezett személyiségei voltak világszerte, mágikus erejük nélkül tetteik elképzelhetetlenek lennének. Kortársaik a kultúrhősöket mágusoknak nevezték. A mágusok az emberré váláskor szerzett kozmikus őstudás őrzői.” (Magyarságtudományi tanulmányok; Grandpierre Attila: Királyi mágusok ősnépe a magyar; 328. o., Hun-idea Hagyományőrző Műhely, Budapest, 2008.)

A továbbiakban a nagy tekintélyű Antiquity című régészeti folyóiratra hivatkozva így fogalmaz: „A legújabb stroncium izotópos vizsgálatokkal kimutatták, hogy a történelem előtti Európa első magas műveltsége, a vonaldíszes kerámia kultúrája a mai Magyarország területéről indult ki i. e. 5700 körül, mégpedig úgy, hogy nem egyszerűen a kultúra adódott át, hanem kiemelkedő tudású vándorok vitték szerteszét. ... Ezek a mágusok építették 7000 évvel ezelőtt az első naptemplomokat a Kárpát-medencében, az első templomokat Közép-Ázsiában és a kőköröket világszerte. ... A vonaldíszes kerámia népe alapvető folytonosságban tovább élt a Kárpát-medencében. Itt élt az első nyilakat készítő nép legalább i. e. 34.000-től, és az i. sz. I. évezredben még mindig kiemelkedő íjtechnikával rendelkező hun-magyar nép, azállatábrázoló művészet, a nyelvdugós furulya népe legalább i. e. 33.000-től máig, a mágusok népe a beláthatatlan ősmúlttól az i. e. 2. évezredig.” (Magyarságtudományi tanulm.; 336. o.)

A mágus kifejezés eredetének egyetlen elfogadható szófejtése a magyar „MAG” szóból vezethető le, egyetlen más nyelven sem értelmezhető világosan. A mag az összes élőlény, és nem csak a növények teljes kifejlődésének programjával rendelkező sűrített, koncentrált erő, mely elvont síkon, a tudás szintjén a kozmikus isteni őskinyilatkoztatás fentről kapott és átadott ismereteinek sűrítménye. Azokat az embereket tehát nagyon találóan nevezték nyelvünkön mag-osoknak, mely elnevezés mezopotámiai közvetítéssel a görög nyelvet is elérte, s így lett a görög ’magoi’-ból a latin ’mag-us’ elnevezés, mely világszerte elterjedt. A magas melléknév régies változata, a magos még őrzi e fogalom ősi jelentését, a magas tudományok, a magas szintű tudás hordozóinak, a mágusoknak emlékét. Mag, magas, magasztos szavaink rokon jelentéssel átkerültek más magas kultúrák nyelveibe is, amelyek felemelkedésüket mágus őseinknek köszönhetik: latin magnus = nagy, a latin magiszter = mester, az angol magnificent = nagyszerű, magasztos, pompás, szanszkrit mah = nagy (vö. Mahatma Gandhi nevével, mely Nagy Lélek Gandhi-t jelent), stb. A görög matematikusok és filozófusok is egész tudásukat a mezopotámiai és egyiptomi mágusoknak köszönhetik.

Nemzetünknek magyar elnevezése is egyértelműen levezethető „mag” ősszavunkból, mely továbbfejlesztve magában hordja a mag-ár, magi-ár = magy-ar, a mágusok áradata, azaz a Tudás Népe értelmezés lehetőségét, és a Csodaszarvas-mondabéli Nimród-leszármazott, Magor ősapánk nevét.

Ismét egy fontos idézet Grandpierre-től, melyet ő is a The Oxford English Dictionary-ból kölcsönzött: „A mágusok pre-szemita és pre-árja papi törzs voltak Nyugat-Ázsiában.” Ez nem jelent mást, mint azt, hogy az indoeurópai-árja és a szemita népek megjelenése előtt már ősidők óta e földrajzi térségben jelenlévő, ragozó nyelveket beszélő, magaskultúra-teremtő ősszkíta népek tudós papjairól beszélünk, ha a régi idők mágusait emlegetjük. Majd valamivel lejjebb: „A hagyomány szerint a mágikus tudás Nimród révén került be az özönvíz utáni emberiség világörökségébe. ’A mágikus művészetek Nimródtól erednek.’ - írta Alexandriai Kelemen: Stromata, vagy különböző dolgok c. művének negyedik kötetében, a 27-29. fejezetben. A napvallású szkíták és mágusok ősét, a mitológiai Kust, Nimród ősatyját Napként tisztelték, Magógnak és magusnak is nevezték – írja Bryant.”

Az eddig leírtak alapján is minden kétely nélkül kijelenthetjük, hogy Hazánk nemcsak kedvező és gyújtóponti jellegű földrajzi elhelyezkedésének, hanem a történelemelőtti régiség korszakai óta az emberi kultúra kifejlődésének és elterjesztésének területén is halmozottan központi jelentőséggel rendelkezett. Az őstudás központi fészke volt, ahonnan „i. e. 5.700-tól nyugatra tíz-húsz fős kis csoportokban vándoroltak ki a Kárpát-medencéből a különlegesen magas tudással rendelkező, a magas kultúrát átadó mágusok. Ugyanakkor Govedarica és Manzura bebizonyították, hogy keletre viszont tervszerűen, hatalmas tömegekben telepedtek ki Erdélyből i. e. 5.100-tól kezdve az ottani magas kultúra hordozói, újra és újra több hullámban benépesítve az eurázsiai síkságot.” (Grandpierre Attila; uo. 329. o.)

Most sorakoztassuk fel mindazokat az érveket és tényeket, melyek e fejezet címe jelentésének valóságtartalmát támasztják alá, miszerint „a Kárpát-medence az írásbeliség bölcsője”. Mielőtt ebbe belefognánk, egy fontos megállapítást kell tennünk: az írásjelek aszerint is módosultak az idők folyamán, hogy milyen anyagra és milyen eszközökkel rögzítették őket: merev fába rótták-e, képlékeny agyagtáblácskákba nyomták-e, kemény kőbe vésték-e, hajlékony papíruszra, pergamentre avagy vékony papírra írták-e egy adott ABC betűit. A fába, kőbe vésett jelek esetében a könnyebb lejegyzés érdekében általában az egyenes vonalakból összetevődő s csak ritkábban a kerek formákat részesítették előnyben,míg ha a papírusztekercsre, pergamentre vagy papírra írtak valamilyen tintával, akkor, s ezt a modern ember saját tapasztalatból tudja, hogy a töltő- vagy golyóstollal, de a mártogatós lúdtollal való írás is inkább a lekerekített formáknak kedvez.

Legelőször egyik legjelentősebb kortárs rovásírásszakértőnk, Friedrich Klára és a polihisztor Varga Csaba útmutatásai alapján soroljuk föl dióhéjban ősi írásunkról a legfontosabb tudnivalókat.

A magyar rovásírás jelrendszere. Balra Magyar Adorjántól, jobbra Forrai Sándortól

1. A magyar rovásírás szervesen együtt fejlődött a magyar nyelvvel. Ezt bizonyítja a magyar ABC-nek az a sajátossága is, hogy nyelvünk minden egyes hangzójára külön jelet alkottak e jelrendszer létrehozói, tehát nem mi kölcsönöztük más kultúráktól. Még a nyelvünkre oly jellemző „gy”, „ty”, „cs”, „ny”, „ly” hangzók is saját betűjellel rendelkeznek. Tehát nem mi voltunk az átvevők, hanem tőlünk származott át a többi néphez, mint az ó-kínaiakhoz, az egyiptomiakhoz, a főníciaiakhoz, ógörögökhöz, latinokhoz, türkökhöz, germánokhoz és a szemita népekhez. (Magyarságtudományi Tanulmányok; Friedrich Klára: Kárpát-medencei birtoklevelünk a rovásírás; 282. o.; Hun-idea Szellemi Hagyományőrző Műhely, 2008. Budapest)

A latin betűkre való átállás idején nyelvünk 13 hangja számára nem volt külön jel. Ezért becses korai nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd a magyar szavak nehézkes és pontatlan latin írásmódja miatt egy sosem létezett magyar nyelvet örökített át az utókornak. A magyar így sosem beszélt!

2. A rovásírás kezdettől fogva saját jelekkel jelölte a magánhangzókat. Éles különbséget tesz a hosszú és a rövid magánhangzók között, mely vonása a magyar ABC-vel írt szövegek rendkívüli pontosságát és tiszta értelmezhetőségét szolgálja. Ez a jellege is ABC-nk ősiségét, még a sumér ékírásnál is sokkal régebbi eredetét igazolja. A későbbi koraókori írásrendszerek, mint a sínai ósémi, az egyiptomi, de a sumér is, csak a mássalhangzókat jelölték, nyitva hagyva a különböző magánhangzósítási variációk lehetőségeit, melyek nagy jelentésbeli eltéréseket is eredményezhetnek ugyanazon mássalhangzó sorok esetében. (Magyarságtudományi Tanulmányok; uo. 181. o.) E miatt nem rekonstruálhatóak teljes mértékben olyan fontos nagy kultúrák ókori nyelvállapotai, mint az egyiptomi, a sumér és a sémi akkád stb.

3. „A köznépi eredetű emlékek tanúsága szerint a legkorábbi időktől kezdve nálunk senki sem volt írástudatlan, a juhászgyerektől kezdve a fejedelmekig mindenki értett a betűvetéshez.” (Friedrich K. uo. 181. o.) Más népekkel történő összehasonlítás terén mekkora tudatszintbéli fölényről tanúskodik ez az eleinkről szóló információ, hátha még abba is belegondolunk, hogy a keresztény középkor királyai körében általános volt az írástudatlanság. Még a fiktív vagy tényleg élt Nagy Károly – ma ez már heves vita tárgya (Heribert Illig) – sem értett a betűvetéshez és az olvasáshoz!

4. A rovásírás iránya jobbról balra halad. Ezt a jellegzetességét az átvevő ókori kultúrák, mint a sumér, akkád, de még a héber is megtartották. Ezt Friedrich Klára egy 2008-as rövid tanulmányában azzal magyarázza, hogy a régi emberre a jobb agyfélteke, a kreativitás, az intuitív, ráció feletti képességek székhelye nagyobb befolyással volt. Ebből kiindulva feltételezi, hogy az ős-ABC kialakulása idején az emberek zöme balkezes volt, ismerve az emberi idegrendszer azon jellegzetességét, hogy a két agyfélteke átlós irányban tartja irányítása alatt a test két felét, tehát a jobb agyfélteke a test bal