Láttuk az eddigiekben, hogy a zsidó lélek
merőben idegen a mi világunkban. De talán egyedülállóan idegen volt
valamennyi történelmi nép világában, akikkel valaha is érintkezésbe
került. Már sokszor megírták, hogy hol és hányszor váltotta ki a
zsidóság a befogadó nép ellenszenvét.
Kapcsolódó: -
Ezt az idegenséget, ezt a különállást és
ugyanakkor a befogadó nép javaiban való aránytalan részesülni akarást
nevezték egy szóval parazitaiságnak. Ezzel a lelki beállítottsággal
elkerülhetetlen az élősdi életvezetés. A parazitát sehol sem szeretik a
természet világában sem. Pontosan így fogta fel a zsidót Prohászka
püspökünk s amikor megkérdezték tőle, hogy miképpen egyezteti össze
„antiszemitizmusát” azzal a keresztény tanítással, hogy Isten előtt
minden ember egyenlő, így felelt: A baromfi éppen úgy Isten
teremtménye, mint a görény, de hol van az az őrült gazda, aki a kettőt
összezárná egy ólba? A természet parazita lényei és a zsidók önmagukban
nem tudnak megélni, mindig kell legyen egy gazdaállat, vagy
gazdanövény, illetve egy befogadó nép, amiből és akiből élhetnek. Az
úgynevezett „hazátlanság” a zsidók prosperálásának feltétele.
Minden nemzetben két misztikus tényező nyilvánul
meg: Az ősök hosszú során át hozzááramlott tiszta vér (faj) és az a
föld, amely táplálja és amelyben őseinek hamva pihen. Nem így a
zsidóság. Nála a föld semmi, annál több a vér. A föld bírása, az
elődöket befogadó föld szentsége idealisztikus-misztikus élmény, tehát
merőben értelmetlen egy materialista nép számára. A nagy lárma Izrael
államának „visszaállítása” körül egészen mást takar. A valóságban a
zsidóság fanatikus, cionista részének józan, logikus lépése volt ez, a
Világkormány felállítását megelőzően. A zsidóság „ezeréves” uralma oly
közelinek látszik már, hogy ennek méltó fogadására és ünneplésére fel
kellett készülni. Az arab otthonok kisajátítása nélkül, a világban
szanaszét prosperáló zsidók támogatása nélkül és a német jóvátételek
zsarolása nélkül ez az operettállam már régen saját dugába dőlt volna.
A zsidóság, – mondja Spengler, – nem náció, hanem
konszenzus. Értve alatta, hogy a terület éppen nem döntő a zsidók közti
kapcsolatban, a közös hit látható középpontjai a zsinagógák. A zsidó a
körülmetélés aktusával belekerül a közösségbe, az együvé-tartozás
tudatába (konszenzus) s ez egybeszövi őket öt világrészen át. A múltban
a zsinagógák jelentették a kis, titkos erőközpontokat, a nagyigényű
titkos egyesületeket. Hatalmuk erősödésével a zsinagógák mellett
kialakultak egyéb titkos zsidó társulatok, így tenyereltek bele például
a szabadkőművességbe, sőt ilyen volt maga a kommunista párt is, amíg
illegalitásban volt. Nem igaz, hogy a zsidóság Jeruzsálem pusztulása
óta él szétszóródottságban, már századokkal előtte így élt a perzsáknál
és másoknál. A babiloni fogságot szívszaggatóan éneklik meg, de arról
nem szólnak, hogy amikorra nemes szívű Cyrus kincsekkel megajándékozva
vissza akarta őket küldeni hazájukba, pénzen vásárolták meg maguknak a
további „rabszolgaságot”, a „száműzetést”, amelyben jól prosperáltak. S
ahogy az már lenni szokott, szegény hitsorsosaikat kényszerítették
vissza a maguk köréből a „hazába”.
Ha valóban fájt volna nékik a haza elvesztése,
Marcus Aurelianus óta számtalanszor visszaszerezhették volna azt. Sőt
éppen maga a diaszpóra mentette meg a zsidóságot fajiságának
elvesztésében, hiszen már például Krisztus előtt 200-ban a zsidó
társadalom félig hellenista karaktert öltött s ez idő irodalmáról meg
sem lehet állapítani, hogy görög-e, vagy zsidó. A „haza elvesztése”
émelyítő frázis, valójában ez mentette meg őket a beolvadástól.
Arra itt nincs helyünk, hogy idézzünk nagy és
híres embereknek a zsidókról alkotott véleményéből. Hogy az élet
mennyire ironikus tud lenni, csupán minden zsidók bálványát, Voltaire-t
idézzük. A „Dictionaire philosophique”-ban írja: „A zsidó nép a
legpiszkosabban pénzéhes és a legvisszataszítóbb babona hívője,
ellenállhatatlanul gyűlöli az őt megtűrő népeket, akik révén
meggazdagszik. A bajban alázatos, a jólétben szemtelen. Soha még semmit
fel nem talált. Ennél sivárabb nép még nem piszkolta a Föld hátát.”
Vessünk most egy pillantást arra, hogy hogyan
viszonylik a zsidóság kultúránk egyik alapjához, a kereszténységhez. A
dolog mélyébe akkor hatolunk, ha a problémához az Egyház fénykorának ma
kissé nehezen járható szellemében közeledünk s ezzel még szembetűnőbbé
válik a mai Egyház „haladó szellemű” politikája.
A teológia szerint a világban van egy
emberfeletti gonosz hatalom, amit Lucifer, Sátán, Rontás, a VILÁG URA
néven illet. Ez szítja az Isten elleni lázadást a földön, az ember s
minden jó megrontására tör.
Szent János mondja, hogy az Emberfia azért jött el közénk, hogy a gonosznak a hatalmát megtörje.
Már a kereszténység előtti ezoterikus tanok felismerik, hogy csak
parányi kis eltérés kell ahhoz, hogy az igaz Isten előtti tisztelet a
Sátán iránti hódolattá váljon. Ha az emberi szem túlságosan beletekint
az isteni ragyogásba – tanítják a beavatandót –, káprázni kezd és az
Igazság helyett a Tévedést, a Hazugságot szolgálja. Az áldásra emelt
kéz a falon a Sátán sziluettjét rajzolja ki. Mai nyelven ezt úgy
mondják, hogy a végletek találkoznak. Még Hegel is belegabalyodott
ebbe, amikor a Létet a Semmivel azonosította. Röviden tehát: az Istenbe
vetett fanatikus, vak hit észrevétlenül átvihet a legnagyobb
istentagadásba, miközben a boldogtalan még mindig azt hiszi, hogy ő az
Istent szolgálja. Ez az emberi természetben rejlő jelenség, miként a
modern tudományok is hovatovább a tudatlanságot tanítják.
Az Egyház mindig azt tanította, hogy a Sátán volt az a sötét hatalom,
amely megszállta annak idején a zsidókat és Júdást. (Az Istenbe vetett
hit észrevétlenül a Sátánba vetett hitté csuklott át.) Szent Jánosnál a
Sátán az a gonosz erő, amely felvonul Krisztus ellen és amit különösen
a „világ”, a „zsidóság”, az „Iskarióti” néven nevez meg. A Sátán nála a
„hazugság atyja”, a „világ ura”, aki gyűlöletet hirdet és a test, a
Föld dolgai bírására tör. Ugyanígy kimondja (8:44), hogy az írástudók,
a farizeusok és a Sanhedrin a Gonosz gyermekei, igazság nincs bennük,
stb. Krisztus pedig világosan a viperák fajzatainak mondja őket. (Cion
bölcseinek zsidó szerzője ezzel a kígyóval azonosítja a zsidókat a
világ uralmáért folyó harcban. )
Az elmúlt évezred folyamán e metafizikai alapon
állva elsősorban az Egyház volt az, amely az ebbe a (sátáni) világba
kötött zsidót kirekesztette magából és időnként súlyos „antiszemita”
politikát folytatott ellenük. E századokban a világ fejedelmei is csak
a jó keresztényhez méltatlan pénz kezelését engedték át nékik, de senki
sem álmodott volna olyat, hogy valami közjogi méltóságot is betöltessen
a zsidóval. A teológia szerint e világ ideiglenes ura a Sátán. Márpedig
az a nép, amelynek minden törekvése a világ bírására irányul, a Sátánt
szolgálja. Azoknak utódai, akik annak idején megfeszítették Krisztust,
azzal, hogy ma is makacsul kitartanak őseik hite mellett, mentális
értelemben minden nap újra elkövetik az istengyilkosságot, tehát
személy szerint is felelősek. (A zsidók hálójába vergődő Egyház a
közelmúlt vatikáni zsinatban feladta ezt az alaptételt.) Ezért
borzadtak vissza a középkor teológusai a zsidótól s ezért jelenti ki
például Szent Tamás, hogy Isten Fiának meggyilkolása miatt a zsidó
méltó a halálra s csak keresztény irgalmasságból engedjük meg neki az
életet, – szolgasorban. E súlyos szavak súlyos meglátást takarnak s ha
körülnézünk a mai világba, a kontraszt szembeszökő. Íme a fehér ember –
sokak által vitatott – hanyatlása a teológia tükrében.
Van egy Sepher Toldos Jehsut nevű rabbinikus
gyűjtemény a középkorból, amit mintegy a Cion bölcsei jegyzőkönyvének
elődjéül tekinthetünk. Világos, józan utasítást ad a zsidóknak a gójok
melletti életben. Egyik parabolája szerint Jézus, Péter és Júdás (a
zsidó) vándorúton voltak és megéhezve betértek egy magányos viskóba. A
házigazdának csak egy kis libamaradéka volt vendégei részére. Mivel ez
semmiképpen sem lett volna elég hármuknak Jézus azt javasolta, hogy
feküdjenek le előbb aludni és azé legyen a liba, aki a legszebbet
álmodja. Ebben is maradtak. Amikor reggel felébredtek, mindegyik
elkezdte mesélni a maga álmát. Péter azt álmodta, hogy ő az Isten
vikáriusa volt. Jézus szebbet álmodott, mert ő volt maga az Isten
álmában. És Júdás? Amikor számon kérték tőle az álmát, így szólt: „Nos,
én azt álmodtam, hogy nagyon éhes vagyok és megettem a libát.” – Erre
mindnyájan kimentek az éléskamrába s a libamaradéknak hűlt helyét
lelték. – A parabola alatt áll a rabbi utasítása: amíg a gójok
istenekről álmodoznak, vigyázzatok, hogy ti jól éljetek. Vajon
napjainkban nem altatnak-e el minket demokráciával, emberi jogokkal,
egyenlőséggel, koegzisztenciával és megannyi maszlaggal, hogy ezalatt a
legszebb libasült mellett lakomázzanak?
Ilyen adottságokkal, ennyi handicappel és ennyi
ellenszenv ellenére hogyan tudott a zsidóság nemcsak bekerülni a
keresztények közé, hanem a fehér ember feletti uralomra is szert tenni?
Ennek egyik okát a gátlástalan zsidó természetben
látjuk, abban, hogy már eleve olyan eszközökkel operál, amiknek mi nem
vagyunk a birtokában. Oly eszközök ezek, amiket mi elutasítunk
magunktól, akár teológiai megfontolásból (mert a sátáninak mondott
világból valók), akár azért, mert az európai kultúra mély metafizikai
alapjai és céljai messze túlmutatnak a zsidók mindig materiális
céljain. Ezen az alapon állva lenézi, megveti az európai a zsidót.
És mindezek ellenére ma a világban jóformán
minden kulcspozícióban zsidó ül, vagy legalább olyan személy, aki
tudva-tudatlan a zsidók érdekét szolgálja. Ma a bankokon és
pénzintézeteken át kormányokat állítanak és buktatnak, államfőket
gyilkoltatnak le, megölik saját gyilkos ügynökeiket és ezek gyilkosait
is megölik. A kis emberek világába ezerkarú polip módján belenyúlnak
kölcsöneikkel, részletfizetési engedményeikkel. Egy tollvonással
döntenek béke és háború fölött. A sajtó, a rádió, a film és színház
kizárólagosan az ő közükben van. Nem egy bíbornoki kalap került már az
ő fejükre, sőt a tiara is. Ott vannak az orosz bolsevizmusban, ott
vannak a kapitalista Nyugaton, ott vannak a négerek
„felszabadításában”. Nélkülük, vagy hallgatólagos beleegyezésük nélkül
a világban ma már semmi sem történhetik, legyen az az UNO-nak egy
deklarációja, vagy legyen az Kis János gépkocsitörlesztése. Miként és
miért történhetett ez négy-öt generáció leforgása alatt?
Az okok igen mélyen rejlenek és próbáljuk
megközelíteni őket a történetbölcselet eszközével. – Ha a középkori
Európa történetébe tekintünk, olyan ellentéteket látunk, amiknek a
megértéséhez komoly tanulmányok szükségesek. Az ellentéteket mégis egy
csodálatos egység boltozza be. Témánkkal kapcsolatban csak igen röviden
térhetünk ki e részletekre s csak utalunk az előző évek során
lapjainkban megjelent Írásokra. (Nacionalizmus és Univerzalizmus, A
történeti erőpárok, Demokrácia és Polgárság, Demokrácia és
Proletariátus, stb. )
Kétségtelen az, hogy a keresztény középkor elég
furcsa szélsőségekkel viselkedett a zsidóság irányában. A pénz
kezelését neki engedte át – lévén a pénz a Sátán ganaja (Papini) –,
inkább a nagy mélységek felé fordult, energiáját az eszmék szolgálatába
állította. De ugyanakkor, – micsoda ellentmondás végig a történelemben!
– a megvetett pénz nélkül mozdulni sem tudott. A pénzért, – óh, gyarló
ember, – sok olyat követtel el, ami nem dicsőségükre szolgált. Am ne
feledjük el, hogy ebben az időben még szikrája sem mutatkozott a mai
plutokráciának és bankegyeduralomnak.
Pontosabban nem is a pénz, hanem a politika
hajtotta kényes helyzetekbe a középkor emberét. Az európai kultúra
hajtórugója a tiszta értelemben vett hatalmi (Macht) igény. Akár
spanyol, akár angol, akár német politikáról van szó. Az európai ember a
maga erejének, hatalmának kiteljesedéséért küzd és ezen megy tönkre.
(Valami gyenge és téves következtetésekre vezető hasonlatosság van itt
a zsidóban eluralkodó akarat-túlsúllyal.) Ez a túlzott politikai hajlam
a főgyengénk s idő előtti összeomlásunknak is ez a végzetes adottságunk
az oka. Ezer éven át mérhetetlen sok vért, életet, vagyont és energiát
áldozott Európa apró politikai célokért. Mi sem természetesebb, hogy e
merőben hatalmi célokhoz mindig több és egyre több pénz kellett. A
pénznek pedig predesztinált – majdnem mondhatni: megátkozott –
birtokosai mindig a zsidók voltak. A fejedelmek (nem ritkán a püspökök
is), felhasználva a zsidók pénzét, egyre jobban kiszolgáltatták magukat
nekik. Amikor pedig ezek túlságosan messzire mentek, – egy másik
helytelen gesztussal, – az üldözés és erőszakosság eszközéhez nyúltak.
(Ezen okulva a modern zsidó a politikai hatalmat is megszerezte.)
Tipikus jelenség volt a két háború között az úgynevezett magyar
Úri-generáció. Miután apáik elverték a vagyont és elszegényedve a zsidó
uzsorára szorultak, az egyik oldalon bevették maguk közé a zsidót,
maguk között azonban szemtelenül zsidóztak.
A zsidók befolyása Európában – időnkénti
megszorításoktól eltekintve – igen nagy volt már a korai gót időkben. A
fejedelem és a nemesség jóformán védője volt a zsidónak. Az első, hogy
háborús céljaira pénzt kapjon, a második, hogy könnyelmű életmódjához a
pénzt biztosítsa, így már Hódító Vilmos beleveti magát teljesen a
zsidók karjaiba. Amikor a zsidó kölcsönből és egyéb törvényes
forrásokból nem győzte fedezni kiadásait, különböző ál-jogcímeken
kisajátította a zsidó vagyonokat. A tizenegyedik század angol-normann
nemessége szintúgy teljesen a zsidó uzsora kezébe került. Ibériában nem
egy katolikus püspök volt zsidó s III. Ince pápa fontos tisztségeket
töltetett be velük udvarában. A keresztes hadjáratok költségeit
fedezendő, a nemes lovagok egész vagyonukat elzálogosították a
zsidóknál. Néhány száz évvel később így ír Luther: „A hercegek
felakasztják azokat a tolvajokat, akik egy, vagy két guldent ellopnak,
vígan dorbézolnak azonban azokkal, akik az egész világot kirabolják s
többet lopnak, mint a többi együttvéve”.
Ezt nevezik politikának, ahogy Tisza Kálmán
mondta bizalmasan a tiszaeszlári per kikényszerített felmentő
ítéletének indoklásául: salus rei publicae. Mi a pert követő második
magyar generáció, tisztán látjuk ma már, hogy nagyapáink hamis
politikája a nemzet sírját ásta meg.
A felvilágosodás korának nagy államférfija,
Mirabeau, akit „az okos zsidó nők inspiráltak”, a zsidók egyik hatalmas
védője volt, a másik hatalmassággal, Talleyrand-nal együtt. Ugyancsak a
zsidók felemelésén fáradozott Napóleon, – a pénzükért. És éppen nem
enyhíti a képet híres kitörése az Államtanácsban: „Sáskák és hernyók
ezek a zsidók, felfalják az én Franciaországomat!” Dalberg herceg
1811-ben a frankfurti polgárok minden tiltakozása ellenére eladta a
polgárjogot a zsidóknak, – félmillió guldenért. Metternich jóvoltából
ott sürögtek a zsidók a bécsi kongresszuson. A katolikus
Spanyolországban egy időben az előkelő ízlés egyik megnyilatkozása volt
az, hogy a keresztény nemesség résztvett a zsinagógák istentiszteletein
és ceremóniáin.
Hogy e komor sorok közé egy kis mosolyt is
belevigyünk, szóljunk néhány szót, egy különös és jellemző történetről,
a száz év előtti zsidó rajongó teológusok köréből:
Előzményül vissza kell nyúlnunk a Krisztus előtti
720 körüli évekhez, amikor, – mint tudjuk, – az asszírok elfoglalták az
akkori Zsidóföldet, kiirtották Galileát és valamennyi ott élő zsidót
elhurcolták. Ezeknek örökre nyoma veszett. Izrael tizenkét törzséből
csak kettő maradt fenn, tíz teljes törzs végképp eltűnt a
történelemből. (Ám a zsidók Krisztus idejében is és azóta is tizenkét
törzsről beszélnek, – jelképesen, mert a mágikus felfogás szerint a
tizenkettő a befejezett, zárt tökélyt jelenti. Például tizenkét
apostol, tizenkét csillagkép, tizenkét hónap, stb.) Nos, a múlt század
érző lelkű teológusai sehogy sem tudtak belenyugodni abba az
ellentmondásba, hogy az Úr egyrészről megígéri a zsidóságnak a világ
fölötti uralmat, másrészről pedig e választott nép jelentős hányada
eltűnik idegen népek kezén. Ne feledjük, hogy a zsidó reneszánsz
idejében vagyunk. Végül is az egyik, szárnyalólelkű teológus kisüti,
hogy Izrael elveszettnek hitt törzsei nem vesztek el, hanem
átmenekültek Európába, majd Angliába, s valójában ők a mai angolok
dicső ősei! S az Úr ígéretével sincsen semmi baj, hiszen Anglia
uralkodik a Föld öthatodán és a maradék egyhatodon a zsidók. Könnyekig
meghatódva és megkönnyebbülve a felismeréstől, csak a jó olasz
közmondást tudjuk idézni: se non è vero, è ben trovato. (Wilson: Our
Israelitish Origin.)
Napóleon hasztalanul erőlködött azon, hogy a
zsidókat beolvassza. Minden hatalmát bevetve csak annyit ért el, hogy a rabbinusok beleegyeztek abba, hogy a vegyes házasság a zsidó nőkre
kiterjedhet. A zsidó férfiak azonban továbbra sem vehettek el nem zsidó
nőt. 1823-ban Németországban emancipálták a németországi zsidókat. Ez
alkalommal fakadt ki Goethe szenvedélyesen: „Ennek következménye az
erkölcsi érzék aláaknázása lesz!” Ezzel kapcsolatos érvelésekre
mondotta azt is, hogy „a zsidóknak Ádámtól való származását nem
vitatom. Mi azonban sokkal régebbi ősöktől valók vagyunk.”
Köztudomású, hogy a spanyol nép eléggé keveredett
a zsidóval. Chamberlain ebben látja okát a spanyol fanatizmusnak, a
kínos etikettnek, a hullafegyelemnek, az esztelenségig feszített
becsületvédelemnek, a nevetséges nagyoskodásig torzult büszkeségnek és
az Európában róluk kialakult népvéleménynek: „az őrült spanyol”.
Talán valamennyi nép közül nekünk, magyaroknak
van a legszomorúbb tapasztalatunk a zsidókkal kapcsolatban. Aki valaha
elolvasta Bary Józsefnek, a tiszaeszlári bűnper vizsgálóbírájának a
perről irt könyvét (nem a szerencsétlen Eötvös Károlyét!), az oly
fájdalmas mélységekbe lát bele, mint annak idején a görög misztériumok
nagy beavatottjai. Aki hallott az 1919-es eseményekről, aki ott volt,
vagy olvasott az 1945. évet követő „felszabadításról”, az minden
nehézség nélkül fogja követni tudni e hosszú értekezés alapgondolatát.
Mi, magyarok, a legsúlyosabb beavatási szertartásokon mentünk át s e
Földnek talán a legtapasztaltabb népe vagyunk ebben a vonatkozásban.
Nem csak a tiszaeszlári per során, hanem a
történelemben végig, a zsidók csodálatosan egységes magatartást
tanúsítottak, – ezt el kell ismerje a legvadabb „antiszemita” is.
Tiszteletreméltó módon ragaszkodtak atyáik hitéhez s vigyáztak népük
érdekére, vérük tisztaságára. Amit tettek és amit tesznek, az a
legtermészetesebb és legigazolhatóbb eljárás volt, – az ő
szempontjukból. Az árulók és a kísértők nem is annyira ők voltak, hanem
a keresztény nemesség, a fejedelmek, mi magunk voltunk a zsidóság
vétkes segítői és például a gettókba szorítva őket évszázadokon át
gondoskodtunk vérük tisztán tartásáról.
Magyar viszonylatban is Tisza Kálmánnak a
Rothschild-kölcsönön nyugvó „állambölcsessége”, Horthyék tüntető zsidó barátsága volt a magyar halálmenet egy-egy állomása. A Kiegyezés
utáni időktől kezdve mintha az egész magyar társadalom érezte volna a
közelgő tragédiát, mintha lázrohamok őrleték volna a nép minden
rétegét, a nagy Kimúlás nemzeti agóniájában már senkinek nem volt ereje
a Keletről betört fertőzés leküzdésére. A nép egyöntetűen tüneti
kezelésekhez, narkotikumokhoz nyúlt: hét vármegye ivott és verte el a
vagyonát, úgy viselkedett, mint a halálraítélt, akinek minden perc
drága és az élet minden pillanatát mohón ki kell élveznie az utolsó
cseppig. És ugyanakkor tíz- és százezrek ülnek a kivándorló hajókon, a
bizonytalan, idegen jövőbe meredve és ugyanakkor tíz- és százezrek
lopakodnak be a keleti végeken pálinkával és hamis mérleggel. És két
generáció múlva minden vonatkozásban övék a hatalom a magyar földön. És
a háború után kimenekült „igazi úri generáció” nagy magyar érzése abban
csúcsosodik ki, ha két pohár bor között elkezd zsidózni a barátja
fülébe. Hol már a büszkeség, hol már az öntudat, hogy nem veszi észre,
hogy az ilyenfajta „antiszemitizmus” megszégyenítése a magyar főnek?
Meg kell végül állapítanunk azt, hogy a
történelem folyamán egyedül az Egyház mutatott kemény és következetes
magatartást a zsidókkal szemben. Természetesen itt megint el kell
tekintenünk az egyes püspököktől, akik valójában politizáló fejedelmek
voltak és az ugyancsak politizáló pápáktól. Az Egyház a zsidóságot
mindig is idegenként kezelte (ennek indokait fentebb láttuk), de
ugyanakkor megvédte őket a fejedelmek túlkapásaitól. És amit ma, nagyon
szeretnek elfelejteni: az 1807-ben összehívott zsidó synedrium egyhangú
köszönetét fejezte ki a keresztény egyházaknak a védelemért, amiben
évszázadokon át részesültek.
Ehelyütt ellen vethetné valaki azt, hogy az
inkvizícióban zsidókat égettek annak idején. Hosszúra nyúlna itt erre
is kitérni, talán az Egyházról szóló írásban mód jutna, rá, annyit
azonban itt is megállapíthatunk, hogy zsidókat az 1480-ban felállított
úgynevezett spanyol inkvizícióban üldözték. Nem azért üldözték őket,
mert zsidók voltak, hanem azért, mert a mór hódoltság idején a zsidók a
hódítókkal versenyeztek a spanyol nép kiszipolyozásában. Tehát nem
ártatlanok üldözéséről van szó, hanem megtorlásról. De még ezen belül
is, az inkvizíció csak azokat a mórokat és zsidókat üldözte, akik a
spanyol uralom alatt felvették a kereszténységet. Csak azért, hogy
ennek örve alatt tovább űzzék nemzetellenes praktikájukat. Végül pedig
állapítsuk meg azt is, hogy ebben az inkvizícióban a világi hatóságok
túlsúlyban voltak az egyháziakkal szemben.
Zsidó reneszánsznak nevezzük azt az időszakot,
amely körülbelül Napóleon bukásától a cári család legyilkolásáig
terjed. A Waterlooi csatán csalárd módon meggazdagodott Rothschildokkal
kezdődik a felvirágzás, első diadalmas termése a bolsevizmus uralomra
jutása Oroszországban. Ebbe az időszakba esik az emancipáció, a
különböző marxista mozgalmak szervezkedései, izgatásai, a zsidók
becsurgása a politikába (D’Israeli, stb.), a sajtó és színház fokozatos
átvétele, a jól jövedelmező és nehezen ellenőrizhető úgynevezett szabad
pályáknak a zsidók által történt elözönlése s ennek folytán a
hivatásoknak (orvos, ügyvéd, stb.) üzletté züllesztése, végül a nagy
zsidó bankok és vállalatok megalapítása. A szó teljes értelmében
reneszánsz ez. Medicit most Rothschildnak ejtik, az új művészeti irányt
haladó modernnek, vagy absztraktnak hívják, a tudomány templomában
Einstein, Bergson, stb. a főpapok. Külön érdekes tanulmány volna
feljegyezni a keresztény reneszánsz nagy alakjainak zsidó megfelelőit.
Még Machiavellinek is megtalálnók hasonmását a Cion bölcsei
jegyzőkönyvének névtelen (Asher?) szerzőjében.
Amit e jegyzőkönyvekben olvashatunk, az nem más,
mint zsidó messianizmusban cserzett machiavellizmus. E zsidó reneszánsz
furcsán összevegyült a keresztény civilizációval, valami olyan felemás,
korcs kép áll elöltünk, mint a Krisztus előtti második század zsidó
hellénizmusa. A zsidó fantáziaszegénységet pótolta a nyugati ember
merész álma, amilyen arányban adta föl az európai ember az akarati
elemet az értelem javára, olyan arányban tört be a zsidó akarattúlsúly.
Ez idők egyik legnagyobb alakja, Wagner, így jellemzi ezt az
újjászülető művészetet: „Az Európát elözönlő zsidó tehetségtelenséget
modernnek nevezik”. Ugyanezt elmondhatjuk az annyit hangoztatott
haladó, modern eszmékről. És e reneszánsszal esik egybe az úgynevezett
ipari forradalom, a gépek bevezetése a termelésbe a század elején, ami
egyúttal még sohasem látott nyomort és fájdalmat zúdított az európai
társadalom széles rétegére. Európa történetének „legsötétebb” napjai
nem hoztak annyi könnyet, vért és verejtéket, mint a múlt század ipari
fejlődése. És ezt a nyomort használta fel a zsidó, – nem az emancipáció
elnyerésére már, – hanem a társadalmi és hierarchikus rend
bomlasztására, második lépéseként. És 1920-ra már véresen összeomlottak
Európa monarchiái.
Ahogy a keresztény reneszánszot követően
Európában megindult az expanzió, a fehér ember behatolt az öt
világrészbe és lassan hatalma alá hajtotta az egész Földet, ugyanúgy
indult meg a zsidó expanzió a huszadik század elején. Szent Oroszország
a bolsevizmus jelszava alatt hatalmuk alá került de jure is. Az USA,
Anglia és a többi országok már csak vak eszközök a két zsidó expanziós
háborúban, az első és második világháborúban. A második világháborúnak
egyetlen győztese a zsidóság. A két világháborúban együtt körülbelül
hatvanmillió keresztény halt meg, egymásnak ugratva oly célokért, amik
kizárólag a zsidó expanziót szolgálták. A Jegyzőkönyvek világosan
megadták a programot s az egészben az a megdöbbentő, hogy a keresztény
Európa, szinte hipnotikus kényszer alatt pontosan végre is hajtotta
azt. (A hipnotikus jelző pontosan ül, ha arra gondolunk, hogy a
hipnózis azt jelenti, hogy valaki idegen akarat befolyása alá kerül.
Márpedig tudjuk, hogy a francia forradalom óta az európai ember
fokozatosan átengedte az akarati elemet a zsidóságnak.) És ha ehhez még
hozzávesszük azt a sokmillió orosz halottat, aki a bolsevizmus
begyökerezése alatt esett áldozatául az esztelen és ördögi módon
erőltetett ideológia érdekében, megállapíthatjuk, hogy minden idők
legvéresebb expanziójáról van szó. A zsidó agyban fogant és ezen
expanzió betetőzését jelentő Egyesült Nemzetek Szövetsége a nagy
előkészítő lépcsőfok a zsidó Világkormányhoz. Ebben a Világkormányban
az ENSz egy csak municipiális szervvé fog zsugorodni, ÁVH-mintájú
karhatalmi testületté.
Meg kell állapítani azt is, hogy amilyen simán és
tervszerűen ment az európai rend és morál tönkretétele, éppen olyan
nehezen megy ennek a nagy világorgánumnak életképessé tétele. Egyre
több és váratlan akadály bukkan fel és minden vonalon fokozott erővel
gyakorolnak nyomást a mutatkozó ellenállások irányába. A „rohasztás”
hihetetlen méretekben folyik: elképzelhető lett volna-e, hogy negyven
évvel ezelőtt a pápa fogadta volna a Kreml bolsevista vezetőit? A
koegzisztencia óta az Egyház körül alakult ki súlyos nyomás. A másik
„rohasztási” súlypont az USA-ban van s hogy „bűzlik valami az
államgépezetben”, az sokak előtt kiviláglott az elnöknek hidegvérrel
történt meggyilkoltatása óta. Vajon mire, mire jött rá Kennedy, amit
nem lett volna szabad tudnia? Vajon nem azért halt-e meg, mert a nagy
hipnotikus álomból hirtelen felébredt? Schlezinger úr kereken
megmondta, hogy az elnök a maga feje után ment egy idő óta és nem
hallgatott Schlezingerre meg a többi tanácsadóra.
Súlyos akadály a Világkormány útjában a
vörös Kína s ennek a problémáját e cikk végén fogjuk érinteni. A
zsidóság nem államalkotó nép, tehát örökké nehézségekbe fog ütközni,
amikor ilyen fába vágja a fejszéjét. Amíg el kell venni, amíg
bomlasztani kell, amíg negatívumról van szó, addig rendkívüli sikerre
számíthat. De ha államberendezésről van szó, sőt olyan gigászi
szervezésről, mint egy Világkormány, erejét és tehetségét túlhaladó
vállalkozásba kezd, amit irreális, messianisztikus ambíciók fűtenek.
(Betiltva.com alapján szerk)
Kapcsolódó hírek:
A zsidók által kitalált koncentrációs táborról: a Gulág
Delfinfaragvány az Árpád háznál.
Rézkori sírhelyet fedeztek fel Bulgáriában
Megtalálhatták a náci atomprogram radioaktív hulladékait