2010/06/28. Kultúra

A statisztikai kimutatások szerint az úgynevezett fejlett nyugati országokban az 1900. évben az egy főre eső nemzeti adósság száz dollár volt.

Ez a szám 1965-ben ezerkettőszáz dollárra hágott.

Más szóval minden háromgyermekes család adóssága hatezer dollárt tesz ki. S ez nemzeti adósság lévén, rajta kívül áll fönn. S ehhez járul még személyes adóssága, amit a házért, bútorért, kocsiért, stb. vállalt! A legtöbb embernek fogalma sincsen erről a tehertételről — már hozzá is szokott — és eszébe sem jut, hogy ezt az adósságot bizony szorgalmasan törlesztgeti a magas adókban és a rejtett adókban, amik a közszükségleti cikkek magas árába vannak becsempészve. Egy vég kenyér ára mögött például ötvenféle adó húzódik meg.

Nézzük, hogy miként fogja körül magát az államot ez a szelídarcú szörny szívó karjaival. Új Dél Wales állam az egyik vasútvonala építésére 1888-ban felvett tizenhatmillió font kölcsönt az egyik banktól harminchat évre. Ez idő múltán, 1924-ben, az állam kifizetett kamat címén huszonhatmillió fontot, de egy fillért sem törlesztett még a tőkéből. A kamatfizetés ment tovább 1955-ig, amikor végre ki tudták fizetni a tizenhatmillió font tőkét is. De erre az időre a kamat közel járt az ötvenmillióhoz. Vagyis a banknak nemlétező tizenhat milliója hetven év alatt hatvanötmillió reális vagyont hozott. Csoda-e hát, ha a Föld összes vasútjai ráfizetéssel dolgoznak? A semmiből teremtett tizenhatmilliót két generációnak kellett visszafizetnie a magas szállítási díjak és egy sereg adó formájában. A bank nem izzad, nem dolgozik, nem kockáztat, a bank biztos haszonra megy.

Az egyik francia város vízműveinek adóssága nyolcvannégy millió, az ezután fizetett kamat évenként három millió. A vízművek egyévi költségvetésében az új létesítmények beruházása, az egész vízmű fenntartása, vízbeszerzése, stb. összesen és együtt alig tesz ki két milliót. Azonban azért, hogy a bank a semmiből teremtett pénzért évi három milliót kapjon, a társadalomnak magas vízdíjakat kell fizetnie…

Már régen tudjuk azt, hogy a modern technika és termelékenység folytán a mai bérek megkereséséhez elegendő volna, ha az emberek heti tíz órát dolgoznának. Tehát minden egyes ember heti harminc további órát egy láthatatlan bálvány rabszolgájaként dolgozik. S vegyük még ehhez hozzá az oly szívesen vállalt túlórázásokat és akkor megközelítő képet kapunk arról, hogy mennyire nyomorult rabszolgái vagyunk egy ismeretlen hatalomnak.

Így bosszulja meg magát az emberiség nyakára hágott és ártatlanul elindult modern bankrendszer. A hollywoodi horrorfilmek, a Frankenstein réme: szelíd leányálmok az itt elmondottakhoz képest!

A dolgozók munkájának ellenértéke különböző csatornákon szívódik föl az Arany Borjú oltárára. Az egyik ilyen sokágú csatorna az adó. Az állam, beleszövődve a bankok polipkarjaiba, a növekvő adósságokat csak úgy tudja fizetni, ha különböző trükkökkel növeli az adóterhet. Így válik a modern állam törvényes hatalmával és szankcióival a szó teljes értelmében a horrorfilmek Frankensteinjévé. Ki kell szívnia alattvalóinak vérét és velejét a nálánál még nagyobb rém, az Arany Borjú szolgálatában. Az államok fölötti félelmetes Hatalom akaratlanul is ráviszi az ember gondolatát Dante Infernójának víziójára. Az állam éppen olyan szánalmas figura e szörnyeteg szorításában, mint az a Kis János, aki minden héten törlesztgeti adósságát. Még nála is szánalmasabb a politikus, hiszen kóklerkedéssel és trükkel kell tartania az egyensúlyt a nép és a Pénz Fejedelmei között, kiszédelegve a népből a voksot a maga hatalma részére és az Adót az Arany Borjú táplálására. Sophokles thebai kimérája elevenedik föl előttünk modern változatban s e percben talán jobban megértjük a görög mithológiának emberevő szörnyeit és egy új Herakles szükségszerűségét, aki majd kitakarítja ezt az Augiás istállóját!

És ezzel itt vagyunk a teljes demokrácia közepén. Micsoda paradox kép: a demokrácia proletárjai folytonos rettegésben élnek, félve a diktátortól, s ugyanakkor nem veszik észre a nyakukba tett rabigát! Igaz, a politikusok „állambölcsessége” eltereli a nép figyelmét oly tényekről, mint amit e cikkbe is foglaltunk. A mai államférfiúi nagyság ott nyilvánul meg, hogy milyen veleszületett ügyességgel tud lavírozni a voks és az adó között. Van-e megalázóbb szédítés és hazugság, mint amikor az emberek tisztelettel néznek föl az Arany Borjú e templomszolgáira? Feldereng-e elöltünk civilizációnk hanyatlásának mérete, ha a darwini véglények sorába tartozó politikusokra gondolunk és tudjuk, hogy generációk sorsa e hazug kezekbe van lehelyezve?

És itt van egy másik paradox dolog. Tudniillik az, hogy még aki a Pénz hatalma ellen őszintén akar harcolni, egyetlen lépést sem tud tenni e pénz nélkül. A demokráciában a választópolgárok meggyőzése a sajtón, televízión át történik és ehhez pénz kell. A pénz azoktól jön, akik csak olyan jelöltet engednek futni, akiről gondolják, hogy a maguk járomszalagján tudják tartani. (Ha később próbál renitenskedni, – mint például Kennedy, —akkor más eszközökhöz nyúlnak…) A népszerűségre és hírverésre törő politikusnak kényelmetlen volna a bankkal ujjat húzni – ha egyáltalán tisztában van egy ilyen komédiás az itt elmondottakkal — természetes hát, hogy a kitaposott öreg ösvényeken zsonglőrösödik tovább.

Itt a magja és oka annak, amiért mi, hungaristák, mindig szemben álltunk és szemben állunk ezzel a demokráciával. Nem bíztunk és nem bízunk ebben a demokráciában, a korruptságnak és hazugságnak egymásba fűzött körláncában. Pontosan ideillenek Demosthenesnek jó kétezer év előtti szavai: „Az a politika, amely a jólétből a nyomorba és rabszolgaságba hozott, hogyan vihetne vissza a jólétbe és a szabadságba?”

De nézzük, hogyan préselték ki fokozatosan az adót a népből ezek a politikusok. Az általános jövedelmi adót a Francia Forradalom után kezdték bevezetni. Anglia például 1799-ben, hogy a napóleoni háborúk költségét fedezze. Többször megszüntették, de 1842-től végleg megmaradt. Mégpedig kezdetben a keresetnek 0,8%-os arányával volt kötelező mindenkire. Ma a kereseti adó nagy átlagban eléri a 20-25% -ot. De ezen kívül még ezerfajta más adót és illetéket fizet a tisztes polgár. Egy doboz cigarettának az árában az adó és illeték a felénél több. A nyugati országokban a fejenkénti adó 1920-ban körülbelül kilenc dollár volt, 1955-ben kettőszáznegyvenhat dollár! Más szóval ez azt jelenti, hogy minden család csak azért dolgozik hat hónapot minden évben, hogy az állam különböző közvetlen, vagy rejtett adóit fizesse! Tehát nem kell olyan buzgón szidni a „sötét” középkort a fejedelmi és papi tizedek, szolgáltatások, stb. miatt…

A növekvő adók és a drága megélhetés miatt a családban az anya is kénytelen munkát vállalni. A dolgozó anya elhanyagolja családját, ha fáradtan jön haza a munkából, nem tudja úgy ellátni a ház körüli ügyeket, ahogyan kellene. Kikerül a férj „pater-familiasi” hatásköre alól, jobban ki van téve más férfiak közelségének, a család morális alapja lazább talajra kerül. Problémává válik a gyerek és ha van, az anya nélküli, kihamvadt háztűzhely már nem fókusza életének, az üres otthonból kicsavarog az utcára, rossz társaságba kerül, elzüllik.

Itt a magyarázata a fiatalkorúak egyre növekvő bűnözésének. A pénzt hajhászó fáradt szülők már nem a család szent gondolatát jelentik a világban, a család már nem a nemzet alapja, hanem a Pénz Fejedelmeinek uralmát biztosító finánckapitalista társadalmi és gazdasági rendszer gigantikus gépberendezésében egy jól működő alkatrész vagy csavar csupán.

Végére értünk e sátáni színjátéknak. Láttuk, hogy az ártatlan és praktikusnak mondhatod aranyműves-elismervénytől hová vitt az út. Láttuk, hogy a kezdeti fikció, a kis hazugság, milyen monstrummá nőtt.

A szó teljes értelmében kultikus intézménnyé torzult a bank, valamilyen infernális isten templomává, amelynek megvannak a maga titkos szentélyei, papjai és főpapjai. A Pénzkultusz, ez új szekta aranyoltárán áldozzák föl mindazt, amit valaha nagynak és szentnek éreztünk: Istenünk, hitünk, lelkünk, hazánk, családunk és gyermekeink boldogsága mind oda van hordva a Mammon lábaihoz – kegyesen odavetett pénzalamizsnáért. Új, a Nap aranyába öltözött istenként trónol elérhetetlen magasságban az Apokalipszis e szörnyetege, milliók és milliók hódolnak előtte naponta énekelve az új hálazsoltárt: „Hitel-Hatalmasság, Hitel-Hatalmasság, óh hatalmas Hitel, hatalmas Pénz és Dicsőség!” És amikor ez a kolosszus parancsolóan kinyújtja karját alattvalói előtt, azok éppen olyan reszkető engedelmességgel kotródnak a parancs végrehajtására, mint amikor Alberich a Rajna aranyából kovácsolt gyűrűt – a Világhatalom szimbólumát — felmutatja a megfélemlített Nibelungok előtt s azok a rémülettel üvöltve vetik bele magukat a rabszolgamunkába.

Wagner megrázó víziójának megértéséhez ez az egyik kulcs.

Miként előbb mondottuk, az Arany Kolosszus megdöntése egy módon lehetséges csak: felrúgni az aranyalapot és a hitelélet alapjául nem a fikciót, hanem a valós hitelt, a nemzet teremtő erejét, produktivitását állítani.

Régi pénzgazdasági szabály az, hogy a produkció hozza létre a pénzt (fizetési összeget) és a javak felhasználása pusztítja el a pénzt. Minél termékenyebb egy közösség, minél több javat termel, annál több lesz a pénze, azaz növekszik a jóléte. Ez igaz volna akkor is, ha bankok nem volnának. Ezt igazolta a hitleri Németország, amikor felrúgta az aranyimádatot s a pénz- és hitelélet alapjául a nemzet munkáját állította. Az Arany Borjú imádatába merült Nyugat, a bankok igézetében élő neves közgazdászok eleinte gúnyolódva beszéltek arról, hogy ez az „őrület” a német népet gazdasági katasztrófába fogja vinni. S amikor ennek ellenére és a Németország ellen elrendelt gazdasági blokád ellenére a nyomor széléről elindult Birodalom hamarosan nemcsak elérte, hanem túl is haladta a nyugati életszínvonalat, akkor ismerték föl az Arany Borjú főpapjai a nagy veszélyt. Nem a nürnbergi fajtörvények, nem a kiszsidók megszorítása, nem a „zsarnokság”-ban szenvedő emberiség fájt az aranyszívű hatalmasoknak. Maga a modern bankélet, a Nagy Hazugság, a hitelen keresztül kézben tartott Világhatalom forgott veszélyben. Hiszen összeomlott volna a Pénz körüli hamis míthosz, ledőlt volna a modern Mammon, mert a német példa nyomán a többi államok is megpróbálták volna a munka alapjára helyezni hiteléletüket és ezzel mind az egyes ember, mind az államok kikerültek volna a nemzetközi finánckontroll alól és az egész Nagy Hazugság elpukkant volna, mint a szappanbuborék. Más szóval a bankokon és hitelintézeteken át prosperáld zsidóság világuralmi törekvése vált volna semmivé. Ennyiben valóban igaza volt a háborús propagandának: Hitler a világ uralmára tört oly értelemben, hogy a világ nemzetei fölszabadultak volna a bankok polipkarjainak szorításából és az egyes nemzeti kormányokon át az egyes nemzetek a maguk lábán álltak volna meg. Amikor látták, hogy az elrendelt blokád ellenére a Birodalom fölvirágzik és ezzel veszedelmes példát mutat, — valamelyik gyönyörű bankpalota jólpárnázott ajtói mögött összeült az Arany Borjú néhány tucat főpapja és kimondta döntését: ennek a Németországnak el kell pusztulnia. Kezükben a kormányok, a sajtó és a hírverés minden gépezete, csak a megfelelő gombokat kellett megnyomni, csak egy pár politikusnak meg kellett magyarázni, hogy az emberiesség forog veszélyben. Ahol ellenállásba ütköztek (Edward, a lemondott angol király, stb.), ott hazugsággal, rágalommal, vesztegetéssel, mérgezéssel (vesezsugor-járványok a jobboldali államférfiak között) és erőszakkal elhárították az akadályt. A többi már a zsidó sajtónak volt a dolga, ezek propagandájára jól emlékszünk. Itt, ebben a mélységben rejlenek a második világháború kitörésének okai, minden más csak félrevezetés és hazugság. Amikor Hitler a zsidóság lételeméhez, a Pénzhez nyúlt, el kellett buknia.

Emlékezünk a büszke jelszóra: „Ami fizikailag lehetséges, az pénzbelileg is lehetséges”. Fizikailag meg lehetett nyerni a második világháborút, tehát pénzbelileg keresztül tudták vinni. Az Arany Borjú imádatának e korában a pénz szentebb, mint az emberi élet, az okok és ürügyek sorozatát a Nyugat részéről ismerjük. Nem is emberek, hanem az Arany infernális istene sugallta a Nyugatnak a sátáni ügyességű propagandát és a sátáni kegyetlenségű hadviselést. E percben érthető, hogy miért vetette vissza a Nyugat annyiszor Hitler békejobbját (Hess, stb.). Írmagja sem maradhatott meg annak a rendszernek, amely rossz példát mutatott az Arany megtagadásával.

Most válik világossá, hogy a szó ősi értelmében vett Jó és Gonosz közti harc manicheus víziója vált valóra az elmúlt három-négy generáció során. Hitler is beszélt a világban dúló e harcról, az Igazság és Hazugság küzdelméről, de ebbe az iszonyú metafizikai mélységbe csak kevesen láttak bele még az ő környezetéből is. Ez a meglátás adta néki azt a szinte emberfeletti erőt és akaratot, amit neki kellett szegeznie hívei és ellenségei értelmetlenségének. Egyedül az Egyházon belül sejtették meg gondolatainak igazi mélységét és aggódó szimpátiával (nem tudhatták, hogy merre fordul) azok, akik még birtokában maradtak a metafizikai szemléletnek. Ily mélységekbe már csak kevesen tudtak lehatolni, a nagy tömeg számára vagy a kritika nélküli lelkesedés maradt a Führer szuggesztív erejének behatása alatt, vagy egyszerűen csak szőnyegrágó őrültet láttak benne azok, akik tudva-tudatlan bele voltak szerve a másik táborba. És ha valóban létezik a Fény és Árny közötti ez a küzdés a világban, akkor ez a gondolat reménnyel tölthet el a jövőt illetően és Hitlert csak egy valóban tisztult korszellem előfutárjaként foghatjuk föl. Mindenesetre az Arany hatalmával való szembeszegülése olyan momentumot állított föl, aminek még a gondolatától is reszketés fogja el a győztes isten papjait. A többit a nagy Irreális, a Jövő hozza majd el.

Ám volt Hitler előtt más is, aki fölismerte ezt a sátáni hatalmat. Az amerikai polgárháború idején Lincoln Ábrahám kénytelen volt pénzért a bankokhoz fordulni. És a bankok a zsarolás eszközéhez nyúltak: 24-36%-os kamatot követeltek. Lincoln felháborodva utasította vissza ezt a pénzt és hozzányúlt a bankópréshez, maga nyomta a pénzt. Ez volt a legendás „greenbacks” (zöldhátú) és azóta is megmaradt a dollár színének a zöld. A greenbacks féltudatos letérés volt az aranyalapról. Ekkor mondta ki Lincoln történelmi szavait: „Két nagy ellenségem van. A déli hadsereg és a hátam mögött a pénzemberek. És nagyobb az az ellenség, amely a hátam mögött van”. Lincoln 1861-ben többek között kijelentette, hogy a bankok pénzkibocsátási előjogát megszünteti s minden hatalmat a kormány kezébe vesz át. „A pénz nem lesz, — mondotta, — az úr ezentúl, hanem a nemzet szolgája. A demokrácia le fogja gyúrni a pénz hatalmát.” És mielőtt e program törvénnyé vált volna, Lincolnt meggyilkolták. Egy zsidó ölte meg. Ezután nem kételkedünk abban a hírben, hogy a bankok szervezték meg a gyilkosságot. Vajon a másik meggyilkolt elnök, Kennedy, nem látott-e túlságosan mélyen bele ebbe az Arany Borjú-kultuszba s nem ezért kellett-e meghalnia éppen olyan ügyesen elkendőzött körülmények között, mint Lincolnnak? És az 1945 áprilisában hirtelen meghalt Roosevelt nem egy hasonló bűntett áldozata lett-e? Tudjuk, hogy senkit sem engedtek közel a halott elnökhöz, a koporsóban egy rózsa takarta le a fejét, meglehetősen szokatlan helyzetben. Föl van róla jegyezve, hogy egyszer olyan kijelentés csúszott ki a száján, hogy az egész USA-t zsidók vezetik…

XI. Pius pápa írta a „Quadragesimo Anno” kezdetű enciklikában: „Kétségtelen, hogy napjainkban nem csak a nagy vagyon sűrűsödött össze egyes kezekben, hanem a mérhetetlen hatalom és zsarnoki gazdasági egyeduralom is néhány ember kezében fut össze… Amikor ezt a hatalmat olyanok gyakorolják, akik a pénz fölött uralkodnak, legyőzhetetlenné válik. Módjukban áll a hitelt irányítani, feltételeit kiszabni és — úgyszólván — az egész gazdasági szervezet életadó vérét termelni és fenntartani, kezükben szorítva a termelést magát, minek folytán senki lélegzeni sem mer e hatalmasok akarata ellenére”.

És ha most az olvasó leteszi ezt az írást, legelőször tálán nyomasztó érzés fogja el, a maga végtelen parányiságának tudata e csillagászati méretű hatalommal szemben. Szinte a megsemmisülés érzése vesz erőt az emberen, amikor szembenéz ezzel a kultikus szektával, ennek kínzó realitásával, amikor elképzeli maga elé ezt a majdnem istent, a könyörtelenség és hazugság nagy Gólemjét, amit apáink és nagyapáink folyamatosan elkövetett bűnei növesztettek fölénk. Nagyon igaz az, hogy a zsarnok nem más, mint a testet öltött bűn. Mintha az Apokalipszis látomásai válnának valóvá, mintha ez volna az a „Pusztító Utálatosság”, akinek akarata ellen még lélegzeni sem mer senki”, mintha ez volna „az idők végezetének” ama jele.

*

A végkövetkeztetés leszűrése már az egyes olvasóra tartozik. Vérmérséklet, intelligencia, világnézet és még megannyi egyéni tényező vezeti az embert a végső állásfoglaláskor. Egy azonban biztos: amit itt elmondottunk, az a huszadik század ezotériája, titkos tanításának összefoglalása. Aki ezt valóban megértette, az éppen úgy el sápadt, mint egykor az Isis-misztériumok noviciusa a felavatás éjjelén a fülébe súgott nagy titoktól. És ha az illető politikus és fel akarja venni a harcot e halvánnyal, jövőjét, életét s talán a lelkét is kockára teszi, de a késői megszabadított utódok imába foglalják majd a nevét. A harc kozmikus méretű lesz, az életbenmaradottak lesznek egyúttal a győztesek és a megszabadító is csak kozmikus küldetésű valaki lehet.

(betiltva.com alapján JOBBIK GONDOLAT)