2010.03.08 Kultúra
Az előző értekezések során jellemeztük a
polgárságot és a proletariátust s csak futólag említettük meg, hogy az
európai kultúra hajnalán a nemesi, papi és polgári rend fektette le az
alapokat és bontakoztatta ki e kultúra minden jó és rossz vívmányával
együtt.
Arra is kitértünk, hogy a múlt században
enyészett el a nemesi és papi rend, helyébe feltört a polgárság és a
proletár. (A nemesség megszűnése színpadiasnak mondható drámai
pillanatául tekinthetjük azt a jelenetet, amikor 1797-ben a Velencébe
benyomuló napoleoni seregek előtt az utolsó doge ünnepélyesen
elégettette a Velence, de áltaIában a rendi államok hatalmi
szimbólumát, a híres Bucentaurust.)
Jelen írás megértéséhez ki kell hangsúlyoznunk
azt, hogy ám nevezzük hanyatlásnak, rombolásnak az
idealista-metafizikus síkról a praktikus-racionalista síkra való
áttérést ez a folyamat szigorúan az európai kultúra belső
szükségességéből fakadt és a kultúra sorsának beteljesülését jelenti.
Mint ahogy az ősz után következő tél nem valami rossz, hanem befejezése
egy nagy ciklusnak. Tehát mindazok a „káros” jelenségek, amikről az
eddigi cikkekben szóltunk, nem értendők úgy, hogy azok rosszak és még
kevésbé úgy, hogy ezek elkerülhetők lettek volna bizonyos feltételek és
körülmények között. Csak annyit engedhetünk meg, hogy az elöregedés és
halálba-hanyatlás üteme lelassítható lett volna és még lassítható is…
Amikor egy kultúra polgársága a rombolás útjára
lép (nálunk a francia forradalom és ennek hatásai), s szó tágabb
értelmében akkor is épít. Ezért ily tág értelemben a materializmust és
valamennyi modern eszmeáramlatot „haladónak”, építőnek ismerünk el
mindaddig, amíg mi magunk végezzük el ezt a haladásnak mondott
rombolást, azzal a megszorzással, hogy mindazokat az erőket, amelyek
ezt a fajta haladást gátolják, visszatartják, előbbre valóknak érezzük.
Ezt nevezik politikai nyelven konzervativizmusnak, sőt
jobboldaliságnak. Hiszen senki sem állíthatja azt, hogy minden rossz,
amit a forradalom és a racionalizmus hozott létre. Különösen e cikk
keretében fontos azt megállapítani, hogy egy kultúrának a tagja még
akkor is épít, ha rombol. S ebből mindjárt következik az, hogy egy
idegen nép körébe tartozó csoport vagy egyén még akkor is rombol, ha
épít. Népek és nemzetek, akiket nem az azonos ősök és generációk során
hozzájuk folyt vér tart életben, akiket nem az föld táplál, amelyben az
apák és dédapák hamva nyugszik, idegenek maradnak egymásnak. Egymás
ellen dolgoznak akarva-akaratlan, még akkor is, ha jó szándékkal
valóban segíteni akarnak egymásnak a közös cél érdekében. A nemzetek
közti szövetség ezért mindig ideiglenes. Amikor a népek kezdik
„megérteni” egymást, akkor tulajdonképpen már nem maradt semmi
megérteni való, már karakter nélküli masszák vannak csak jelen.
Ezt a masszát más néven proletárnak mondhatjuk. A
proletár rombolásáról pedig megállapíthatjuk azt, hogy bár tékozol,
örököse a nagy kultúrának, magyarán szólva, a magáét pusztítja belső
szükségszerűség, kényszer folytán. A történelem pedig arra tanít, hogy
a komédia vége az, hogy új, erős nemzetek sarjadnak ki valahol és e
karakternélküli proletárok káoszát leigázzák, rabszíjra fűzik, és
megsemmisítik. A mi kultúránk már közeleg e végső fázis felé s
tagjainak annyira nincs sejtelme a közelgő végről, mint ahogy nem volt
megannyi rég letűnt, nagy történelmi népnek, a babiloninak, görögnek,
rómainak, stb.
Ezeket előrebocsátva kíséreljük meg — sine ira et studio — a zsidóság lényegét és szerepét vázolni a múltban és jelenben.
1. A zsidó lélekkép
Az előző írásokban többször kitértünk arra, hogy
az emberi léleknek két egymást kizáró s mégis egymást erősítő funkciója
van: az akarat és az értelem. Amíg ez az erőpár egyensúlyban van,
szélsőségek nehezen törnek fel, de együttes hatásának eredőjeként nagy,
erős nemzetek vagy egyéniségek rajzolódnak ki elénk. Azt is mondottuk,
hogy a francia forradalomban a fehér ember végképp az értelem túlsúlya
mellett kötött ki s az akarati elemet mind jobban elsorvasztotta a maga
világából. (Ma már egyenesen tragikus a helyzet: elég egy pár tetszetős
szólam — béke, egyenlőség — vagy éppen ügyes ízléstelenség — modern
„művészetek, beatles, stb. — s a társadalom akaratlan bábként
engedelmeskedik… egy merőben rajta kívül álló, idegen akaratnak.)
A zsidó lélek szembeötlő vonása a domináló
akarat. Ez a túlsúly vonul végig egész történelmén, vallásán és egyedei
életén is. Egy szemita (a zsidóság egyik faji összetevője) akarata:
feltétlen, ő, csak ő bírhat mindent, ő és csak ő szenved ebben a
világban, ő és csak ő tudja e világ dolgait helyesen vezetni.
Az akarat e monopol jellege összeforr a vallás
monopol jellegével: ő az Istennek ama választott népe. A zsidó számára
az akarat és hit egyet jelentenek. Egyetlen nép sem volt még e Föld
hátán, amely oly rendületlenül, izzóan és fenntartás nélkül hitt volna,
mint a zsidó. A vallás nála nem magért a vallásért van, hanem olyan
készségei jelent, amivel az elérhető fizikai dolgok birtoklásának
akaratát tovább kitágíthatja. A zsidó számára az ő Istene, a Jahve, az
egyetlen Isten, mint ahogy a zsidó az egyetlen ember a szó igaz
értelmében.
E sajátos — én-akarat — központ folytán Jahve nem
a kozmikus Mindenség istene, hanem csupán a zsidók Istene. Régi zsidó
legenda szerint Jahve éppúgy küzd a többi istenekkel és megsemmisíti
azokat, miként népe küzd a többi néppel, amíg el nem nyeri a hatalmat
fölöttük. Így Ezsaiás II. helyén arról van szó, hogy Jahve csak
fokról-fokra fog az egész emberiség istenévé följutni.
Az erős hittel szemben a hit tárgya minimum. Csak
a Törvényt kell követnie. Aki a Törvényt követi, az mentes a bűntől s
nem kell a fejét olyasmin törnie, mint pl. újjászületés, kegyelem,
megváltás — hiszen mindez nem létezik. A zsidónak kevés a vallása, de
sok a hite s ezt a keveset nagy erővel fogja körül.
Az, hogy az Isteni a frigyszekrénybe zárva
magukkal viszik mindenfelé, legmateriálisabb hit és talán a
legfanatikusabb is. (E gondolatot a protestánsok minden nehézség nélkül
megértik.) Ezzel a tapintható és a valóságra építő lélekképpel áll
szemben az európai felfogás, amit Goethe fejezett ki tömören a Faust
zárósorában: „Minden, ami múlandó, csak jelkép.” Vagyis a magasabb
realitás szempontjából az egész tapasztalati világ nem létezik. Ilyen
beszéd egy zsidó számára: értelmetlenség.
A túltengő akarat mellett a zsidóban erős és
mégis leszűkített az értelmi elem, mert fantáziája a szó teljes
értelmében nincs, illetve olyan száraz, mint őseinek a sivataga. Emiatt
beállítottsága: az abstrakt materializmus, az igazi benső életet, a
teremtő élményt nem ismeri. E materializmus folyományaképpen vallása
történeti felfogású. Világteremtése = történeti kép, a világtörténetet
a maga központjába állítja be, Isten a Mindenségei a hat napos
teremtésben ő érette hozta létre és neki vetette alá. És ha tovább
szűkítjük a kört, végül megtaláljuk az egyetlen és igazi középpontot;
az Én-t. Így győz és lesz uralkodóvá az akarat. Minden a zsidóság
érdekében történt a múltban és minden az ő érdekében fog történni a
jövőben. Renan mondja, hogy a mitológia a zsidóság kezében történeti
elbeszéléssé silányul.
A tisztán politikai jellegű Jahve megígéri néki a
világ fölötti uralmai, de ezt az ígéretét feltételhez köti. A feltétel
pedig a rituális szabályok betartása; „Amíg megtartod a Törvényt, a
népek lábadnál fognak heverni.” E rituális előírások szerint a zsidónak
jóformán minden tiltva van a materiális birtoklás kivételével. Egy
átlag zsidónak 613 törvényhez kell az életét igazítania. A Talmud a
tanult zsidó részére 13,600 törvényt ír elő mint feltételt — nem az
üdvösségre vagy erkölcsi tökélyre — hanem ez anyagi világ bírására.
Mindamellett a Talmudnak vannak szép, morális
értékű részei is, ezek azonban a mi számunkra olyanok, mint Heine
versei: az utolsó sorok hirtelen agyonverik a szép kezdetet.
Sokat hallottunk a Talmud borzalmas részeiről is,
pl. a bűnösök kivégzéséről. Szinte egyedülálló a világirodalomban ez az
embertelenül kegyetlen szellem. A győztes bolsevisták ítéletei,
börtönei és liquidálásai kegyetlen bizonyítékai e tan talmudi
eredetének. A Talmud egyik passzusában (Sanhedrin 52a) leírják, hogy a
bűnöst térdig érő trágyába kell állítani, s egy kendőt a nyaka köré
hurkolva addig kell húzni, amíg az áldozat ki nem tátja a száját s
ekkor a tátott szájba ólmot kell önteni.
Nem vitatható, hogy ilyen kegyetlenségeket más
népek is elkövettek, de a büntető eljárást sehol nem írják le s főképp
nem „szent” könyvekben. S ami még súlyosabb, az egyes büntető
processzusok fölött a rabbinusok hosszú disputába keveredtek. A
különösen jámbor Rabbi Jehuda azt ajánlja, hogy fogóval nyissák ki a
bűnös száját, mert a kendős nyitással megeshetik, hogy az illető már
előbb megfullad, mielőtt az ólmot beléöntötték és ebben az esetben a
lelke nem fog a beleivel együtt kiégni!
A Genesis egész története — ahogy a zsidók át
tudták venni — tiszta materializmus. Valószínűleg a sumiroktól vették
át ezt az eredetileg mitikus-szimbolikus, mélyen metafizikai
gondolatot, de — mint fentebb mondottuk — a mithosz a zsidók kezén
történeti krónikává torzul. Ugyancsak Renan mutat rá arra, hogy a zsidó
nyelv szerkezeténél fogva nem alkalmas filozófiai vagy metafizikai
gondolatok kifejezésére. A teremtéstörténet, az ősszülők bűnbeesése,
egy szóval mindaz, ami annyi álmatlan éjszakát okozott megannyi
keresztény gondolkodónak, a zsidóság számára soha a legkisebb problémát
sem jelentette, egyszerűen nem is foglalkozott ilyen kérdéssel, mert
lelke meddő maradt ily mélységek iránt. Átvette a sumiroktól és a maga
középpontja köré materializálta a gondolatot.
Talán Schopenhauer egyik megállapítása jellemzi a
zsidót a legjobban; „az anyag — mondja — nem más, mint a nyers, látható
akarat, ahol erős a zsidó befolyás, ott elkerülhetetlen a
materializmus.” Legyen az a Genesis materialista felfogása vagy Marx
„történelmi” materializmusa.
Ahol a materialista gondolat kerül előtérbe, ahol
az idealista momentumot elnyomja a történeti, ahol a törvényt (legyen
az a természettudomány törvénye) kihangsúlyozzák szemben a metafizikai
mélységgel, ahol a fantázia elhalványul (kihaló művészetek), ahol
korlátozzák a gondolatszabadságot és türelmetlenek a másik nézettel
szemben, — ott többé-kevésbé a zsidó befolyás érvényesül.
Az európai és a zsidó lélek közti különbségre
rámutat pl. az a tény, hogy a kabbala a zsidó kezén varázslattá
száradt, a keresztényeket a misztikára vezette.
A zsidóság a mitológiáját mintegy a jövőbe
vetíti, minden más nép az eredet ködébe. A jövőbe vetíti, amikor annak
ad kifejezést, hogy egyszer a világ fölötti uralmat megszerzik. És itt
megint tapintható, materiális képekkel dolgoznak. Ezsaiás LX. helye
szerint a világ fejedelmei a zsidók előtt porba fognak hullani és
Jeruzsálem kapui éjjel-nappal tárva lesznek, hogy a többi népek
kincseit befogadhassák.
Mint mondottuk, a zsidóságot a domináló akarat
jellemzi. (Rá kell mutatni arra e helyen, hogy egyes jobboldali írók a
zsidóság e vonását nácizmusnak nevezik. Az összefüggés azonban csak
felszínes és félrevezető. Hitler valóban az akarat felsőbbrendűségét
hirdette az értelemmel szemben, s e felfogása által korunk
értelem-túltengésével összeütközésbe került, anélkül azonban, hagy ez
valami közöst jelentene a zsidók akarat-elem túlsúlyával. Talán
felszínes, de ügyes érvelésként használható ez írók zsidó-náci
kombinációja, és történeti és filozófiai alapjaiban merő tévedés.) A
túltengő akarati elem folytán bizonyos dolgaikban olyan túlsúlyt tudnak
adni, amire egyetlen más nép sem képes, más vonalon viszont sajátságos
beszűküléseket látunk. Vallási törvényei nem csak morális parancsok,
hanem előírják aprólékosan, hogy mit egyék, mit ne, hogyan, miképp
fürödjék, stb. és a mi észjárásunkkal úgy találjuk, hogy az az isten,
aki mindezt megköveteli, a korlátlan önkény maga.
Ennek az istennek úgy tetszik, hogy egy maroknyi
népet kiemeljen a világból és hogy csak ezt árassza el kegyelmével. Meg
akarja kínozni őket: rabszolgaságot küld a nyakukra, házat ad nékik,
amit nem ők építettek, termést, mit nem ők ültettek.
Egy nem-zsidó szemében ez az isten egy idealizált
bálvány. Ezt Renan finomabban úgy fejezi ki, hogy a gondviselés
gondolata túlhajtott módon dominál a zsidó vallásban.
Ezzel függ össze egy másik dolog: a zsidó akarat
korlátlan szabadsága. Az akarat szabadsága nem más, mint örökké tartó
és megismételt teremtést aktus. (Schopenhauer.) Ez nem csak kizár
minden transzcendens vallást, hanem lent a fizikai síkon a földi javak
túlzott bírására és fokozott szexualitásra utal. A liberum arbitrium
tipikusan zsidó vonás. A zsidó jogosítva érzi magát arra, hogy egy gój
vagy egy másik bűnös zsidó fölött ítélkezzék és rendelkezzék. (Minden
jogosság és igazság felrúgásával végrehajtott liberum arbitrium volt az
ú.n. Eichmann-ügy.)
Idézzük ezzel kapcsolatban a zsidó Spinozát:
„Mindenkinek annyi joga van, amennyi hatalma.” Majd: „A természetjog
szerint mindenkinek annyi van megengedve, amennyit az szükségesnek lát
a maga javára. Amit lehet, azt szabad is. Most értjük meg, hogy honnan
merítette a bolsevisták híres Wisinszkij-elve alapgondolatát.
Ismeretes, hogy a zsidó Wisinszkij-rendelet értelmében a bolsevizmusban
a gyanús — bűnös, a perrendtartásban pedig nem az ügyészségnek kell
bizonyítania a vádlott bűnösségét, hanem a mozgási szabadságától
megfosztott és meggyötört vádlottnak kell bebizonyítania hogy ártatlan.
Ez az Európában merően idegen doktrína így nyúl vissza a zsidó liberum
arbitrium princípiumhoz.
Ám e helyütt valaki megjegyezhetné, hogy Spinoza
meglehetősen közel látszik állni Nietzschéhez és ennek követőjéhez,
Hitlerhez. (Megint egy pont, ahol össze lehet keverni a
zsidónácizmust.) Ez a gondolat egy másik témára vezetne át, a
Nemzetiszocializmus taglalására, de itt csak annyit, hogy ha azonos is
a princípium, a következményeiben lényegesen más. Más következménye van
egy fegyvernek a csendőr kezében és más a betyár kezében. Hitler soha
nem akarta a világot meghódítani, a bolsevistáknak (az őket hordozó
zsidó elemnek) nyílt programja a világ bolsevizálása.
Mint mondottuk, az akarat megjelenési formája a vallásban a hit. A zsidó akarat a külsőre irányul, az európai a belsőre.
A zsidó akarat: feltétlen akarása az életnek.
Hozzátehetjük: áldozat- és eszmei tartalom nélküli életnek. Más
szavakkal ez a hősiesség, a katona-szellem teljes hiányát jelenti. Az
életnek mindig és minden körülmények között való értékelése átkerült a
kereszténységbe is.
Így irányul a zsidó akarat feltétlenül és
kizárólag e Föld dolgaira és Jahve őket kizárólag e Föld bírásának
boldogságában istápolja. Ennek folytán a szenvedő és a bűntől megváltó
Messiás teljesen idegen és ismeretlen fogalom a zsidó lélekben. Hiszen
a „bűn” nem valami morális defektus, hanem valamely rituális előírás
megszegése. (A mágia világában — és idesorozhatjuk a zsidó vallást — a
rítusban elkövetett ügyetlenség, figyelmetlenség kiszolgáltatja a
„bűnöst” a szellemeknek vagy az istenek bosszújának, ugyanakkor a
dolgok morális oldala majdnem értelem nélküli. Ezért mondja Otto
Weininger a zsidóról, hogy egy szerűen „amorális” lény.) Továbbá
teljesen idegen marad a zsidó számára a mi keresztény Istenünk, hiszen
e világ teljes igenlése kizárja az olyan Messiást, akinek az országa
nem e világból való. A bosszú és pusztítás istene merőben idegen a
szeretet és béketűrés Krisztusa mellett. Az arany és a hatalom után
markoló kezek nem kulcsolódhatnak oly isten imádására, aki olyan
kincseket akar gyűjttetni velük, amit a rablók el nem lopnak és a
rozsda meg nem marhat. (Gyönyörű gondolatvirágokkal átfűzve hasonlítja
össze a régit az újjal Papini, „Krisztus története” c. művében.)
A Száműzetés előtti nagy próféták semmit sem
tudnak a Megváltásról és egyetlen szó sincs erről az Ótestamentumban.
(Ezért vetik el a gnosztikusok az Ótestamentumot, Marcion egyenesen az
ördög művét látja benne.) Sőt maga a Messiás szó sem héber eredetű,
inkább asszír vagy babiloni. Ugyancsak „pogány” gondolat maga a
megváltás is és ennek kerültek hatása alá a zsidók a száműzetés idején.
Alatta azt értjük, hogy az ember visszakerült az Istenfiúiság
állapotába, más szóval azt, hogy az ember kikerült a világ és természet
körforgásából (a mágia varázsa alól), megszabadult a lét kínjától a Hit
és Szeretet által. A megváltás-probléma megrázó mélységekbe ragadta
magéval a hindu lelket is (Brahmanizmus, buddhizmus, etc).
Mindez a beszéd a zsidó számára üres fecsegés. A
mentális elzsidósodás napjainkban oly méretet öltött, hogy már igen sok
keresztény számára e megváltás nagy problémája „túlhaladott”
értelmetlenség.) A zsidót csak ez a Föld érdekli, tehát a Messiás is
csak olyan valaki számára, aki e Föld uraként helyezi őt e világba,
alája vet minden népet és országot. Éppúgy értelmetlen az „Én”-be
kövesedett mérhetetlen szerzési vágy embere részére a lemondás egy
távolabbi, nemesebb valamiért s még érthetetlenebb a Szeretet ama isten
hívei számára, aki a gyűlöletről és bosszúról tett félelmetes tanúságot
az egész Ótestamentumban. (Ez a gyűlölet és bosszú napjaink
„náci-pereiben”. Egy idegen engesztelhetetlen bálvány követeli véres
oltárára áldozatait az igazságszolgáltatás nevében. Teljesen feledni
látszik a humanitárius XX. szd. a római jogrend egyik alapprincípiumát:
könyörületesség nélkül nincs igazságosság!)
A túltengő akarati elemhez képest az értelmi rész
meglehetősen silány a zsidóban, amellett eredetiség nélküli. Itt ne
akadjunk meg azon, hogy a köznyelvben általában intelligensnek tartjuk
a zsidót. Ez az „intelligencia” jelenti a gátlás nélküli hideg érdek
érvényesítését, fölképpen gazdasági vonalon. Talán nem sértő, ha e
téren valami hasonlói látunk benne a rómaival. Éppúgy nincsen római
zseni, mint ahogyan nincsen zsidó zseni. A legjobb esetben beszélhetünk
római — és zsidó —virtuózról. (Hemzsegnek a koncerttermek az
agyonreklámozott zsidó szólista zenészektől, karmesterektől.) Noha
négyezer évre vezetik vissza történelmüket, nem tudtak soraikból egy
Homerost, egy Platont, egy Michelangelot, egy Bachot vagy Gausst adni
az emberiségnek. Alkotó erő nincs bennük, ellenben nagy a reprodukáló
készség. Az igazi élettér a pénz és az arany. Ki tudja, már hány népet
szolgáltak ki az idők folyamán, de ezt mindig az üzlettel és a pénzzel
tették. Es ezzel a beszűkült értelemmel azt csinál az akarat, amit akar.
A bolsevisták börtönében halálra gyötört kiváló fajbiológusunk, Gáspár János, a többek között így jellemzi a zsidót:
Egységes zsidó lelkialkat jóformán nincs. De ha
szét is különítjük a zsidót alkotó fajokat — előázsiai, semita, hamita,
néger — nem kapunk egységes képet, mert a vér és faj tisztaságra való
évezredes ügyelés és beltenyésztés ez összetevő fajok elkorcsosodását
is maga után vonta. Ebből fakad e nép belső, lelki egyenetlensége.
Egységük csak akkor mutatkozik, ha szembeállítjuk őket az európai
fajokkal. A legértékesebb összetevő bennük a semita. (Semita
tulajdonság pl. az, hogy a föld nem köti.) A diaspora után azonban
előtérbe került az előázsiai alkat. Ennek vonásai: más emberre való
rábeszélő képesség és a meggyőzött emberek vezetésének rutinja.
(Színház, sajtó politika, szakszervezet.) Kitűnő képessége van arra,
hogy felismerje az emberek gyengeségeit s azokon emelkedjék föl. Egyes
társadalmi rétegek elé olyan életmódot vázol, aminek követése
túlságosan nagy azok anyagi és erkölcsi erejéhez. Írásaiban,
filmjeiben, színdarabjaiban olyan színvonalra csábítja a tömegeket,
aminek elérésében azok biztosan elbuknak. A politikai életben nem is
elvi, hanem agitációs harcot vív (kommunista és néger-vezetők). Minden
pártban, mozgalomban helyet tud foglalni, mert nem a princípiumok
érdeklik, hanem az agitáció. Politikai koncepció, jellemerősség és
erkölcsi érzék oly árnyalata, amit az európai magáénak mond, hiányzik
belőle. Ezért az államéletben tartós intézményeket nem tud létrehozni s
ha hatalomhoz jut azt csak terrorral tudja fenntartani. Absztrakcióra
való hajlamossága folytán tiszteletreméltó eredményeket ér el a
tudományban, főképp a matematika, fizika, kémia, psichológia terén.
A zsidó oda nem megy, ahol földet kell foglalni,
hanem oda, ahol dolgos emberek már összegyűltek, mert irtózik a fizikai
munkától.
Az igazi megterhelést a zsidóságnak a néger
komponens jelenti. A zsidóságnak a néger vérrel terhelt rétege a
legalacsonyabb rendű, minden erkölcstelen és alantas vállalkozásra
kapható. A néger mentalitást az önuralom és az előrelátás hiánya,
erkölcsi fegyelmezetlenség jellemzi. Sajnos a világban mind kevesebb
néger beütéstől mentes ú.n. sephardin zsidót látunk. Ha az ember a
próféták és zsoltárosok kétségtelen nagyságára gondol, ez a zsidó fajta
lebeg a szeme elölt: eltökélő fej, méltóság a beszédben és mozgásban.
Ami zsidót mi általában ismerünk, az az ú.n. askenázi zagyvalékból
való. Ezekből kerül ki a rőfös, az ügynök, a bankár, az újságíró, a
filmmágnás, az ávós tipikusan ez volt otthon Gerő és ez ma az USA
képviselője az ENSz-ben. (A zsidóságról, mint fajról egy másik cikk
keretében kellene szólni.)
A zsidó — materializmusa ellenére is — álmok és
ábrándok között lebeg. A beduin-emita puszták délibábja ez, amely az
akarat túlsúlyával — ám nevezzük ezt hitnek — meghamisítja a múltat és
utópisztikussá teszi a jövőt. Ezzel a maga számára tragikus sorsot hív
elő, sokszor súlyos megtorlást a befogadó népek részéről. És előttünk
áll a borzalmas kép, amit a történelem folyamán annyi nép
visszautasított: egy jól megalapozott, de sem fizikailag sem
szellemileg nem kimagasló kis nép kialakítja magának a különös
kiválasztottság esztelen gondolatát, egy különös Istennek tetszőséget,
örült fennhéjazásában a Föld minden más nemzetét állati szinten levőnek
nézi s ezeket a maga szolgálatába kívánja állítani s mindezt isteni
küldetettségének hiszi.
Szögezzük le azonban azt is, hogy minden
ember intellektuális és morális adottsága más és imás. A zsidó, miként
minden más ember, lehet okos és buta, lehet jó és komisz. Ezek
individuális dolgok. Ami azonban nem individuális, az az egyént oly
irányba módosítja, ahogy az ősöket jellemzi hosszú generációkon át.
Tehát az egyéni lélekképet a mélyben meghúzódó, tudatalatti faji
világkép vezérli. Ennek a leírását pedig az eddigiekben adtuk.
Miután így megismertük a zsidó lélekképet, e cikk
második részében azt fogjuk vizsgálni, hogy ez a zsidóság mily hatással
volt a mi kultúránkra s hogy mik a történetbölcseleti alapjai a kb. 100
éve tartó zsidó-renaissance-nak Európában.
(Betiltva.com alapján szerk.)
Kapcsolódó hírek:
A zsidók által kitalált koncentrációs táborról: a Gulág
Delfinfaragvány az Árpád háznál.
Rézkori sírhelyet fedeztek fel Bulgáriában
Megtalálhatták a náci atomprogram radioaktív hulladékait