Adjon az Isten!   2011. február 2. szerda, Karolina napja van. • Az ómagyar naptár szerint Jégbontó hava, Emese napja van.

Wass Albert: Az összetört esernyő

Emlékszem, gyermekkoromban az érkezése mindig azt jelentette, hogy itt az ősz. A Kárpátok tövében éltünk. Amikor megláttam, hogy felfele gyalogol a kanyargós földúton, apám birtoka felé, már tudtam, hogy az erdők hamarosan gazdag vörös és arany színekben fognak tündökölni, s a ködös hajnalok szarvasbőgéstől lesznek visszhangosak. Hogy a vadlibák hamarosan elindulnak fáradságok útjukra dél felé odafönn a kék messziségben. Víg vadászatok izgalma öntött el. Lelki szemeim előtt már láttam, hogy a kora hajnali szürkületben járom az erdőket, vagy késő este a tábortűz mellett ülök, s vadkanokról és medvékről mesélnek.

Az igaz, hogy az úton felfele baktató öregembernek, aki vén esernyőt tartott a kezében, és sötét, kopottas öltönyt viselt egy olyan vidéken, ahol mindenki más háziszőttesben járt, és az égvilágon senki nem használt esernyőt, semmi köze nem volt mindehhez. Arról volt szó csupán, hogy minden évben ilyentájt eljött, hogy megvegye az ötholdnyi kivágásra váró fát a birtokunkról.

Davidsonnak hívták. És tűzifával kereskedett. A völgy ölén megbúvó városkában lakott. Felvásárolta a fát a gazdáktól, amit az erdészet kivágásra engedélyezett nekik. A törvény úgy szólt, hogy amíg a fákról le nem hullanak a levelek, addig nem szabad őket kivágni. Ám az öreg már jóval azelőtt elindult felvásárolni az árut, hogy megkösse az üzletet és megfogadja a favágókat, akik majd kivágják a fákat, felvágják és farakásokba hordják, s aztán száradhatnak egész a következő nyárig, amikor ökrös szekérre rakják, és eladják a városiaknak a törvényszék előtti nagy téren, ahol a piac volt.

Nagyon szerettem nézni, ahogy az öregember jön. Olyan lassan jött felfele az úton, nagy, viharvert esernyőjére támaszkodva. Olyan furcsa látvány volt ott, a havasok lábánál szürkébe csavarodó vörös szakállával, fekete kalapjával és öltönyével. Imádtam nézni, ahogy felénk tart, mert tudtam, hogy az érkezése pénzt jelent. Meg azt is tudtam, hogy nincs már messze a vadászidény. Így hát valahányszor megpillantottam az úton, izgatottan rohantam édesapámhoz.
– Jön Őszapó! Jön Őszapó! – kiáltottam, mert így hívta őt minden gyermek a völgyben.

Mindig volt valami a zsebében a gyermekeknek. Talán egy síp, vagy néhány csillogó üveggolyó, vagy egyéb apróság. Óriási zsebek voltak azon a furcsa, fekete öltönyön. Apám behívta. Leültek a nagy ebédlőben két pohár megy egy kancsó bor mellé. Mi, gyermekek a kemence padjáról hallgattuk őket. A két féri tréfálkozott, beszélgetett politikáról, időjárásról, s az öreg időnként bemondta, mennyit ajánl a fáért; apám megrázta a fejét, és mondott egy máik árat, sokkal magasabbat. Aztán egy ideig hangosan és haragot tettetve veszekedtek. Majd egyiküknek eszébe jutott egy vicc, amit még nem mondott el. Három-négy órát is elviccelődtek, politizáltak, beszélgettek az időjárásról, és veszekedtek, mielőtt megkötötték volna a vásárt. De minden alkalommal ugyanaz volt a menetrend. Elejétől fogva tudták mindketten, mi lesz az ár, de azért végigveszekedték a látogatást, mert mindketten élvezték a játékot.

Majd a pénz gazdát cserélt az öreg és apám közt. Tudtam, hogy ez a pénz nagyon fontos szerepet játszik életünkben. Mert nyaranta gyakran hallottam ezt a szüleimtől: „Na nem baj, amikor jön az öreg Davidson, kifizetjük azt a számlát…”

Bizonyos értelemben ő volt az egész völgy Mikulása. Ezt tudtam. De azt csak sokkal később tudtam meg, ki is igazából ez a szelíd, furcsa külsejű öregember.

Miután apánkat leverte lábáról a betegség, s nekem haza kellett jönnöm, és át kellett vennem a gazdaságot, nehéz idők következtek ránk. Az egész völgy szűkös időket élt. Mindennek az ára felment, amit nekünk, gazdáknak pénzen kellett vennünk, az eladnivalónk ára viszont a földig zuhant. Amikor hazaértem, 1932 nyarának elején, egy fillér sem volt a háznál. És anyám így szólt:
– Jó lenne, ha előleget kérnél az öreg Davidsontól. Más reményünk nincs.

Így hát meglátogattam az öreget otthonában, először életemben. Sötét, szűk kis házban találtam rá a város keleti részében, ahol a zsidók éltek. Egyes-egyedül élt abban a házban. Alacsony mennyezetű, salétromos kis házikó volt. A szoba, ahova bevezetett, valaha az ebédlő lehetett, mert volt benne egy ódon ebédlőasztal, melyet térképek és iratok borítottak. De a sarokban volt egy ágy is, egy másik sarokban meg egy viharvert sparhelt, melyen főzött magának. A falnál régi komód állt; lapján két fénykép volt két lámpa között.
– Mennyi kell? – kérdezett, mielőtt szóra nyithattam volna a számat.

Miután kínos zavaromban kinyögtem, hogy mennyi, megrázta fejét, melynek búbján ősz haj övezte fekete kis sapka díszelgett és így szólt:
– Szerintem téved, fiatalember. Nem hinném, hogy elég lenne maguknak.

S kihúzva a komód fiókját, bankjegyeket kezdett előszámlálni. Kétszer annyit adott, mint amennyit kértem.

Egy kicsit elbeszélgettünk; pillantásom folyton visszatért a komódra s rajta a két fényképre. Két jól öltözött fiatalembert ábrázoltak. Kíváncsiságomat észrevéve büszkén így szólt:
– Az a két fiam. Az idősebb Londonban él. Énekes. A zsinagógában énekel, s néha színházakban is. A fiatalabb újságíró Amerikában. Hát igen – tette hozzá sóhajtva, de szeme csillogott a büszkeségtől –, sok pénzbe került nekem, hogy idáig jussanak, de boldog vagyok, hogy sikerült.

Ez volt az egyetlen alkalom, hogy büszkeséget hallottam ki az öreg hangjából.

Jobban tudta, mire van szükségünk, mint én. Mert a pénzen, amit előlegben adott a fánkra, épp csak hogy kihúztuk őszig. Aztán, amikor az első aranysárga levelek megjelentek a cserefákon, egy napon megérkezett.

Megérkezett: lassan jött felfele a régi földúton, öregen és hajlott háttal, kezében az ódon esernyővel, ugyanabban a régi, kifakult fekete öltönyben, mely hegyeink közt oly rendkívüli látvánnyá tette. Beinvitáltam a házba, ugyanúgy, mint apám azelőtt. Leültünk az ebédlőasztalhoz, s én borral kínáltam. Előbb apám betegségéről beszélgettünk. Aztán az időjárásról s a politikáról. Igyekeztem úgy fonni a beszélgetés fonalát, mint apám tette volna. Aztán a fa áráról beszéltünk, s ő ajánlatott tett. Teli hálával és bizalommal a bölcs öregember iránt, aki annyira jó volt hozzánk, amikor szükséget szenvedtünk, azonnal rábólintottam az ajánlatára. Hirtelen felkapta a fejét.
– Jól hallottam, hogy igent mondott? – kérdezte, miközben élesen nézett rám.
– Hát persze – mondtam –, maga jobban ismeri az árakat nálam.

Rám nézett, s a fejét rázta. Savanyú mosoly szelte ketté szakállas, öreg arcát.
– Maga nagyon fiatal – mondta. – Még sokat kell tanulnia. Hát nem tudta, hogy a kereskedőnek és a gazdáknak alkudozniuk kell? Ha nem, mindketten becsapva fogják érezni magukat. És akkor haragudni fognak egymásra, márpedig a harag szül minden bajt a világon No, hadd mutassam meg, hogyan kell megkötni egy vásárt.

S ezekkel a szavakkal az öreg csontos kezeit az asztalra tette.
– Davidson maga ajánlatot tett – mondta. – Ez pedig most maga lesz. Ide hallgasson! Megváltozott a hangja, s arcmimikája bármelyik nagy színésznek dicséretére vált volna. Mély utálattal ordította a képembe:
– Mi?! Davidson! Maga ezt árnak nevezi? De hát ember, ez a fa aranyból van! Színaranyból! A legjobb fa, ami valaha nőtt ezekben az istenáldotta havasokban a teremtés óta. Szégyen ilyen árat mondani, Davidson! Maga sérteget!

Arckifejezése megint megváltozott, s már nem volt többé fiatal gazdaember, hanem vén zsidó, sima modorú és ravasz.
– Nono, fiatalember – válaszolt magának –, én nem mondtam olyasmit, hogy rossz a fa. De tudja, túl sok üres rész van a fák közt. Túl sok fű nő fa helyett. De rendben van, na. Legyen tizenkétezer a maga kedvéért, jó?

Ismét az én szerepemre váltott: összehúzta a szemöldökét, s ráförmedt saját magára:
– Üres foltok? Fű és üres foltok? Hogy merészel ilyet mondani, Davidson?! Kijelentem, hogy az őzeknek sincs helyük kinyújtózkodni, olyan sűrűn nőnek a fák. És egy nyúl is éhen halna, ha azon a füvön kellene megélnie, ami ott nő! Maga nem tudja, mit beszél, Davidson! Ha nem kapok legalább tizenötezret azért az öt holdért, inkább ott rohadjon meg!

És így veszekedett még egy jó félórái saját magával; mindkét szerepet ő játszotta, előbb teli vad indulatossággal, majd ismét simán és csendesen, míg végül megkötötte az alkut saját magával tizennégyezerért.
– Pfű! – szusszant fel ezután, s az izzadságot törölgette homlokáról. – Ezért aztán megdolgoztam, ugye? De egy vásárt így kell megkötni, fiatalember. Mindketten jobban érezzük magunkat utána. Úgy érezzük, hogy nyertünk a vásáron, érti? És ez a fontos, hogy elégedettek legyenek az emberek. Mert az elégedetlenség szül minden bajt, fiatalember, minden bajt!

Ahol Davidson dolgozott, ott mindenki elégedett volt. Amikor favágót fogadott, mindig tudta, kinek beteg a felesége, vagy kinek van annyi gyermeke, hogy nem tudja, mit adjon enni nekik. És minden pénteken, amikor kiment az erdőre a bérükkel, úgy szólt az emberekhez, mintha atyjuk lenne. Emlékezetében megmarat a mi faragatlan havasi fajtánknak minden baja és szívfájdalma. Aztán később, az év folyamán lassan kisegítette őket a bajból. Munkát adott nekik, ha pénzre volt szükségük, ügyvédhez fordult, ha tanácsra volt szükségük, s gyakran megesett, hogy a zsidó orvos kijött az Isten háta mögötti erdei viskóhoz, s nem fogadott el semmi fizetséget, hanem így válaszolt:
– Intézzék el az öreg Davidsonnal.

S aztán megesett néha, hogy egy félszeg havasi ember betért a szűk kis házba a zsidó negyedben egy kosár tojással, hízott libával vagy más egyébbel. S kínos zavarában ezt nyögte ki:
– Tartson meg jó emlékezetében, Davidson úr!

Az öreg Davidson meg kedvesen mosolygott, és így válaszolt:
– Jól van, fiam, jól van. Tedd le valahová! És nagyon köszönöm.

Egy tavaszi napon az öreg ismét betért hozzánk.
– Megmondtam Mendelnek, hogy a nyártól nem adják neki bérbe a boltot.

Mendel volt a városi bolt vezetője, ahol az egész völgy vásárolt. A helyiség eredetileg régi béreslakás volt, a mi birtokunk végén.
– Miért nem? – kérdeztem meglepetten.
– Becsapja az embereket – mondta az öreg villámló szemmel. – Arról is gondoskodom, hogy a zsinagógában is megleckéztessék. Mert a csalók veszedelmesek. Indulatokat keltenek az emberekben, az indulatok meg bajt szülnek. Az olyan embereknek, akik elég értelmesek, hogy ezt felfogják, résen kell lenniük!

De a baj így sem került el bennünket. Lassan kezdődött, messze-messze tőlünk. Valahol a nyugat felé fekvő nagyvárosokban. Előbb csak az újságokban olvastunk róla sok évig egymásután. Megbeszéltük egymás között s a fejünket csóváltuk. De mindez annyira messze történt, olyan távol esett tőlünk, olyan különös volt és zűrzavaros; nehéz volt elképzelni, hogy igaz. Aztán egy késő nyári napon, amikor a levelek ismét aranysárgára és vörösre színeződtek, az öreg Davidson feljött a földúton vén esernyőjével. Arca szomorú volt, s öreg volt, nagyon öreg.
– A világ az ördög útjára lépett – mondta nekünk. – A mi világunk, az embereké. Előítélet uralja megértés, gyűlölet szeretet helyett. Túl sok indulat gyülemlik fel mindenfelé. Örülök, hogy öreg vagyok. Amúgy sincs már sok élnivalóm.

Majd elmondta nekünk, hogy az egyik fiatal tanár a városban beszédet tartott a templom előtt, ami úgy hangzott, mintha Hitler szónokolt volna a rádióban. S néhányan a tömegből megtapsolták.
– Menjen el valamelyik fiához, Davidson, úr – mondtam. – Hamarosan bejönnek a németek, s elfoglalják az országot. A maga fiai Angliában és Amerikában élnek. Gazdagok, s maga amúgy is túl öreg már a munkához.

Különös tekintetet vetett rám. Apró, szürke szemei nyirkosak voltak és szomorúak. Fejét rázva megszólalt:
– Fiatalember, az öregeknek jogunk van ott meghalni, ahol akarnak. Zsidó vagyok, de nekem is ez az ország a hazám. Ezek a hegyek, oldalak, ezek a völgyek… több mint hatvan évig jártam őket. Az hosszú idő. Nyolcéves koromban apám úgy hozott ide Oroszországból, hogy semmint sem volt a rajtunk levő ruhán kívül. Az itteniek meg befogadtak, és kenyeret adtak nekünk. Maga szerint nem tartozom hozzájuk?
– De igen – válaszoltam. És így is éreztem.
– A fiamat elküldtem innen, mert már rég tudtam, hogy az indulatok gyűlnek, mint az áradta a gát mögött, s biztonságban akartam őket tudni, amikor a gát szakad. De én? – megrázta a fejét. – Magamat nem tudom elküldeni, mert én ezekhez a hegyekhez tartozom, és az itt élő emberekhez.

Nem telt bele néhány hónap, s a német csapatok bemasíroztak völgyeinkbe. Dúlt a háború künn a frontokon, s belül, az országban is. Kegyetlen, bosszúéhes háború. Aztán egy napon egy ember lelke legmélyéig megrázva jött vissza a városból, s elmesélte, hogy az a tanár házról házra vezette a német katonákat az utcákon át, s megmutatta, hol laknak a zsidók. Még annyi időt sem adtak szegény árváknak, hogy bár egy bőröndöt magukhoz vehessenek. Kihajtották őket az otthonukból – mondta az ember –, s úgy terelték őket az állomásra, mint a marhákat.

Kora délután ért el a hír a völgyünkbe, s félóra múlva három ökrös szekér állt be a szatócsbolt elé. Az emberek felköltöztették Mendelt meg a családját a hegyekbe. Ugyanakkor néhány férfi, mind megtermett favágók, felkeresett engem az öreg Davidson ügyében.
– Segítenünk kellene rajta valahogy – mondták – mielőtt még elkésnénk vele.

De úgy látszott, hogy máris elkéstünk, amikor aznap éjjel beértünk a városba. A háza üres volt. Ajtó, ablakok betörve, s benn minden ripityára zúzva. Az öreg ellenállt, mondták az emberek. Bezárta az ajtót, s a német katonáknak rá kellett törniük, hogy el tudják hurcolni. Azt rebesgették, az öreg vitatkozott a tanárral, aki annak a pártnak a vezére volt, amelyet a németek a város élére állítottak. Azt is mondták, hogy a tanár arcon csapta, s addig rúgta a földön heverő öregembert, míg az már mozdulni sem bírt, s úgy kellett kivonszolni a házból. A lábától fogva hurcolták végig a városon a katonák, bizony, s behajították a rendőrörs mögötti pincébe, amely a község börtöneként szolgált.

Sötét, ködös éjszaka volt 1944 kora tavaszán, s én a temető mögött várakoztam bricskámmal, melybe két legjobb lovamat fogtam be, míg a többiek vasvillával leütötték az őrt, betörték a pinceajtót, és kihozták az öreget onnan. Irhabundába bugyolálták, s belódították a bricskába, míg mögöttünk elszabadult a pokol. Meghajtottam a lovakat; úgy vágtattak, mint soha azelőtt.

Kora hajnalra elértünk a földút végére, messze a magasban, ahol a hegycsúcsok úgy hajoltak a patak fölé, mint morcos óriások a ködben. Az erdész fia már vár két öszvérrel; egyik meg volt rakva pokrócokkal és élelemmel. A másikon nyereg volt. Vigyázva leemeltük az öregembert a szekérről, s feltettük az öszvér hátára. Lehúzta arcáról a nehéz bundát, s láttam, hogy a szája meg van dagadva, szakállára pedig alvadt vér ragadt.
– Meg tudja ülni az öszvért, vagy kössem a nyereghez? – kérdeztem.

– Nem kellett volna velem bajlódnia – suttogta halk, megtört hangon, felhasadt, vérző ajkaival. – Csak bajt hoz magára. A világ a vége felé közeledik. Nincs többé törvény, nincs igazság, nincs rend. Nincs már amiért élni. De azért köszönöm.

Aznap reggel az erdész fia felvezette a két öszvért a havasra, egy messzi kis boronaházhoz. Hetente kétszer valamelyikünk lopva felment, és ételt vitt az öregnek. Három hónap múlva hallatszott az ágyúszó messze keleten, s a völgy megtelt visszavonuló német csapatokkal, lengyel menekültekkel és borzasztó történetekkel a közeledő Vörös Hadseregről meg azokról a dolgokról, amiket az emberekkel műveltek.
Szeptember közepe táján, amikor a cserefák a lejtőkön ismét vörösbe öltöztek, égő falvak füstjét láttuk a gerincekről, s az éjszakai égbolt vörös volt kelet felé.
– Az öreg odafenn látni akarja magát – jött az üzenettel az erdész fia s dél fele már fenn voltam a kis boronaháznál.

Sokáig beszélgettünk azon a napon. Csak mi ketten, a padon ülve a langyos napsütésben, körülöttünk a rengeteg hegyi erdő nyugalmával, melyet időnként távoli robbanás zavart meg.
– Vége a világnak a magunkfajták számára – mondta az öreg mély szomorúsággal megtört hangjában. – Sok-sok ideig nem lesz rend és törvény. Csak gyűlölet lesz, meg gyilkosság, meg bosszúszomj, győzzön bárki, németek vagy oroszok, nácik vagy kommunisták. Gyűlölet, öldöklés és rabszolgaság hosszú, hosszú ideig, míg minden indulat ki nem ég, a gyilkosok bele nem fáradnak a gyilkolásba, és a tolvajoknak nem maradt több lopnivalójuk, s a nyomor és az éhség újra össze nem hozza az embereket. De sok idő beletelik, mg minden indulat kiég – mondta. – Nem számít, minek nevezzük, nácizmusnak vagy kommunizmusnak, egyre megy. A mi világunknak vége.

Ekkor tanácsolta nekem azt, hogy menjek Amerikába.
– A gyermekeiért – mondta. – Ma az az egyedüli hely, ahol fiai tisztességes életet élhetnek, emberhez méltó életet.

Sokáig beszélgettünk azon a padon. Azt akartam, hogy jöjjön velünk, de csak rázta a fejét. Szeme elködösült, ahogy az erdőt nézte.
– Öreg vagyok – mondta. – Jogom van ott meghalni, ahol éltem. Jó életem volt itt, szép életem. Szeretem ezeket a hegyeket, és otthont adtak nekem. Kétszer láttam ezeket a fákat felnőni, miután melegüket több ezer ember kályhájának adták. Hát hogy állhat fel és állhat odébb egy ember csak úgy, ennyi idő után? És tudja, meglehet, hogy még tehetek valami jót, mielőtt meghalok…

Amikor nem sokkal szürkület előtt végül elindultam, elkísért a gerincig, ahol az ösvény a völgyünk felé kanyarodott.
– Isten vele! – ezek voltak az utolsó szavai. Aztán csak állt, állt a gerincen hosszú ideig, s lenézett a völgybe utánam: öregember a sötétben, kezében öreg esernyővel. Valahányszor megfordultam, láttam őt; mind kisebbnek látszott a hegygerincen, míg végül nem maradt belőle semmi más, csak egy sápadt kis csillag, mely elveszetten pislákolt alá a ködös éjszakába egy messzi hegygerincről.

Tizenegy év telt el ama éjszaka óta. Semmi hír nem érkezett az öreg Davidsonról, sem senki másról a völgyünkből. Mintha valami mély vízmosás csuszamlott volna közém s a múlt közé, eltakarva a kilátást, kizárva a hangokat. De néhány hónapja eljutott hozzám egy levél egy ausztriai menekülttáborból. Egy fiatalember írta, aki nemrég szökött meg régi hazám egyik munkatáborából. Az erdész fia még gyermek volt, amikor mindez megtörtént. Az, aki az öreg Davidsont kivitte a havasra a két öszvérrel.

„Nagyságos Úr – így szólt a levél –, nagy örömmel hallom, hogy Maga és gyermekei biztonságban vannak Amerikában, és jól érzik magukat ott. A Jóisten legyen magukkal! Otthon elszabadult a pokol, s a völgyen nem maradt már egyéb hamunál és síróknál…”

Majd így folytatódott a levél:
„… azon a napon, amikor bejöttek az oroszok, minden asszony és lány bemenekült a templomba, de a katonák leitták magukat, és betörték az ajtót. Megölték a fiatal lelkészt, aki útjukat próbálta állni. Az első nő, akit kivonszoltak, annak a bolond tanárembernek a felesége volt, aki minden bajt elkezdett a németekkel. Ahogy húzták kifele, hát az az öregember, Davidson ereszkedik le a temető mellett. Nála volt az az ócska esernyő, s amikor meglátta, mi folyik itt, ha hiszi, ha nem, az az öregember, amilyen vén és erőtlen volt, odament egyenesen a katonákhoz és rájuk parancsolt, hogy eresszék el a tanárnét. Azok kinevették, de az öreg ráhúzott az esernyőjével arra, aki az asszonyt fogta. Másnap, amikor eltemették, alig maradt belőle, amit a sírba tegyenek, úgy szétszaggatták a golyók. Pár nap múlva valaki ráakadt a
földön az összetört esernyőre, s úgy, ahogy volt, felakasztották egy szegre a templomban. A mostani urak nem tudják, mi az, és miért van ott. De mindenki más tudja. S amikor az emberek templomba mennek, eszükbe jut az öreg Davidson. Maga tudja: mindig arra törekedett, hogy igazságos legyen. És ez reményt ébreszt az emberekben, hogy talán egy napon valamiképpen a városukba ismét visszatér a régi világ, ahol az emberek tisztességben és barátságban éltek, segítettek egymáson. Mint az az öregember, aki azzal az esernyővel járt.”

A levelek ismét aranysárgák. S emlékezetemben látom az öregembert kopottas öltönyében, ahogy lassan jön felfelé a földúton, kezében az esernyővel. És boldog lennék, ha e szavak eljutnának ahhoz a két emberhez, akiknek a képét láttam egyszer abban a szűk kis házban. Mert szeretném, ha megtudnák, hogy apjuk nagy ember volt. Fénylő páncélú lovag, bár kor álcázta meg szakáll, meg kopottas fekete öltöny. Meg egy öreg esernyő.

Wass Albert

JOBBOLDALI GONDOLAT